Megírom, mert szerintem tanulságos. Megírom, hogy tudd mások is vannak vele így… ha véletlenül te is voltál már hasonló helyzetben. Megírom, mert az írás segít feldolgozni a belső történéseimet. Megírom, mert jó megosztani és nem bent tartani. Ma el akartam menni egy találkozóra, elindultam, 1 dolog nem úgy történt, ahogy feltételeztem, megtorpantam, először csak feltételeztem, hogy eltévedtem, majd teljes bizonyossággal éreztem, hogy eltévedtem, feladtam, hazajöttem, végül kiderült, hogy nagyon közel voltam a célhoz, csak ugyebár abban a hitben voltam, hogy teljesen rossz helyen vagyok. Hétköznapi helyzet és mégsem… ugyanis pont a hétköznapi helyzetekben képződik le az egyébként uralkodó belső szabályrendszer és világnézet. És ahogy ma reagáltam erre a találkozóra, pontosan ugyanilyen módon építem a hivatásomat, érem el a sikereket vagy gyártom a kudarcokat, PONTOSAN ugyanezt csinálom az egész életemmel jelen pillanatban.
Hol is kezdjem a mesélést … először talán azzal a résszel, amelyik robotpilóta üzemmódban zajlott és semmilyen tudatosság és önmegfigyelés nem volt mögötte. Volt mára egy tervem, ami gondosan be volt írva a naptáramba. 13:45től 15:15ig munkatalálkozó. Utána tipli haza, kicsi pihi, majd indulás a fent említett baráti találkozóra, ahová úgy terveztem fél 7 és 7 között érkezem meg. Az olyan szimpatikusnak tűnt.
A gond ott kezdődött, hogy a munka találkozó nem ért véget 15:15kor. Úgy tűnt, hogy a másik fél most éppen ráér (ami ritka), ezért felülírtam kérdezés nélkül a saját tervemet és elkönyveltem, hogy majd véget ér a találkozónk, ha Ő úgy dönt, hogy vége van. Hiszen milyen értékes, hogy most éppen sok mindent meg tudunk beszélni, én meg CSAK úgyis egy buliba megyek, aminek a kezdése nincs kőbe vésve (Orbitális hiba a gondolkozásban már itt, de ezt még nem vettem észre). Hazamentem, kajáltam és mivel csúszásban voltam, azonnal indulnom kellet volna, hogy odaérjek a buliba terv szerint. Belül éreztem kicsi feszülést, félelemmel keveredve… nem is akarok odamenni…. otthon maradok inkább… de már elígérkeztél! Tartsd be a szavadat! Meglátod jó lesz. (Orbitális hiba a gondolkodásban itt is, de még mindig nem vettem észre). Szófogadóan kikerestem a címet, kicsit bonyi volt számomra memorizálni az odavezető utat, ugyanis rettentően rossz a tájékozódási képességem, de gondoltam megoldom, úgyis van nálam térkép.
Eljutottam a Boráros térig, onnan gyalog kellet volna tovább mennem. El is indultam, majd kissé soknak tűnő séta után megtorpantam, hogy mégsem jó irányba haladok. Gyors kutakodás a táskában… rájöttem nincs is nálam a térkép. A másik táskámban van. Mobilomban nincs internet, nem tudtam térképet nézni. Egyik megállóban sem volt térkép, pedig megnéztem vagy 5 busz és villamos megállót. Hívhattam volna a házigazdát, de persze nem mentettem el a számát. Írtam egy közös ismerősünknek, hogy küldje el a számát, nem válaszolt. Felhívhattam volna, de nem tettem, mert itt már kezdett rám dőlni a kártyavár. Ezen a ponton éreztem, hogy az irányítást átvette a belső szabotőr és igazából nem volt egyetlen jó érvem sem, hogy miért nincs igaza…
Elsétáltam egy szimpatikus rendőr mellet. Biztos tudja merre van a Ferenc tér. Nem kérdeztem meg tőle, nem akartam még hülyébbnek érezni magamat, mint ahogy egyébként is éreztem magamat. Utálom azt az érzést, amikor rákérdezek valamire és utána nem értem meg, amit az illető válaszol. Olyan érzés, mint amikor japánul azt a mondatot tudod elmondani, hogy „merre van a patika?” de persze ahhoz már nincs elég japán tudásod, hogy megértsd a választ…. Szóval a rendőrbácsitól nem kérdeztem semmit sem. Próbáltam az intuíciómra hallgatni, kibányászni a fejemből emlékfoszlányokat, hogy milyen utcákat kellene érintenem. Haladtam a szimpatikus irányokba, hátha jó felé megyek, hangolódtam a társaságra, akikhez igyekeztem, hátha a vágyam, hogy odaérjek odavonz hozzájuk. Aztán egyre szarabbul éreztem magamat, amiért ennyire irracionálisan viselkedem. Hallottam a hangokat a fejemben, amik azt mondták, hogy nem vagyok komplett, ha nem kérek segítséget. Miért nem használok ki minden rendelkezésemre álló eszközt, hogy megoldjam a problémát? TUDTAM, hogy van hatékonyabb módja is a célba érésnek. De pusztán tudni, amikor érzelmi program van éppen műsoron nem elég. Eszembe jutottak azok a sokszor kifigurázott helyzetek, amelyekben a férfi bolyong a városban, de istennek sem kérdezne rá az irányra, miközben a nő mellette már szétrobban a dühtől, hogy ennyire csökönyös. Hát én is ilyen voltam, csökönyös és mégis volt tökéletes értelme a helyzetnek. Végre elkezdtem figyelni magamat és a működésemet. Ha már az este nem úgy alakul, ahogy terveztem, legalább legyen valami hasznos információm magamról.
Először felmerült bennem egy mondat a „Pénzről nőknek” című könyvből – Nem baj, megbocsátok magamnak, végül is ez az én életem! Hát igen, tök mindegy mit csinálok, ha én vállalom érte a felelősséget, akkor mindegy mit mondanak róla mások. Utána figyeltem, hogy miként érem (nem érem) el a célt, amit kitűztem. Állandóan haladtam valamerre, csak éppen fogalmam sem volt, hogy jó irányba haladok-e, igazából csak bíztam abban, hogy majd véletlenül megtalálom, amit keresek. Féltem rájönni, hogy jó irányba haladok és attól is féltem, hogy rossz irányba. Jó érzés volt, hogy nem tudom biztosan, de egyben iszonyatosan szorongató is, hogy ‘tudhatnám’. Nem kértem segítséget, mert szerettem volna, ha egyedül találom meg – ez visszajelzést adott volna arra, hogy nem vagyok teljesen lúzer, ugyanis alapból annak éreztem magamat. Biztos mindenki, aki mellettem elhalad, tudja, hol van és hová igyekszik... csak azért akarok odamenni a találkozóra, hogy érezzem fontos vagyok (mert magamról ezt nem gondolom, de majd jó lesz abban fürdőzni, hogy ők ezt gondolják rólam). Már elkéstem, biztos csak feltűnést akarok kelteni a késői megérkezésemmel… Csupa-csupa önlehúzó gondolat. Közben megérkezett a házi gazda száma. Felhívhattam volna. Nem tettem.
Kilyukadtam a Ferenc körúton, felszálltam egy villamosra. Figyeltem, hogy ki az bennem, aki ezt a működést csinálja és miért. Úgy éreztem magamat, mint egy narkós férfi (nem tudom miért pont ezzel azonosítottam magamat). Azt éreztem, hogy teljesen elveszítettem az irányt. Már nem tudom, hogy az a jó, hogy találkozom a többiekkel, vagy az, hogy elmenekülök onnan, úgy éreztem, hogy csalódtam az emberekben, hogy csakis 100 réteg maszkot viselve tudok beilleszkedni egy társaságba és ezt fárasztó csinálni, úgy éreztem, hogy az emberi kapcsolatok teljesen romlottak és nekem egyáltalán nincs rájuk szükségem, inkább tengődöm az utcán. Azt is éreztem, hogy nincs is hová haza mennem. Nem is tudtam semmit asszociálni az „otthon” szóhoz, nem jelent meg semmilyen kép, semmilyen stabil hely. Félelmetes egy állapot volt. A teljes izolációba akartam magamat taszítani, felégetni az összes hidat, vagyis nem is kellet őket égetni, hiszen nem is voltak.. És csak utaztam a villamossal egészen a végállomásig – a Szél Kálmán térre.
A belső szabotőr megnyugodott attól, hogy csak megfigyeltem őt. Úgy éreztem, mintha ácsorogna mellettem és most már megengedi, hogy legalább hazavigyem (magunkat). Kapcsolódni az emberekhez nehéz. Lehet, hogy másoknak nem, de neki és nekem az, minden egyes alkalommal megerőltetés. Megnyugtató volt ezt belátni és tisztán felmérni a helyzetet, hogy ez így van. Igenis meg kell erőltetnem magamat, ha emberekkel akarok kapcsolódni, bele kell tenni a szükséges energiát és ami a legfontosabb, nem szabad elhagyni magamat közben.
Általában a „szabotőr” megjelölésnek negatív csengése van. Szabotál valamit, ami jó és kívánatos (persze attól függ, melyik oldal érdekei felől nézzük). Egy hang bennem megkérdezte, hogy egyáltalán mit fantáziálok én a szabotőr alatt? Ki az a szabotőr? Milyen sztorit tudnék ehhez kitalálni?
– Például van egy szép színházi előadás, amit épp elő akarnak adni, de a szabotőr besurran a kulisszák mögé és elvágja a függönyt működtető kötelet, ezzel szabotálva, hogy az előadás el tudjon kezdődni.
– Tudod, hogy miért csinálta?
– Igen, mert kihagyták őt a színdarabból. Ő is játszani szeretett volna benne, de nem kapta meg a szerepet, mert a polgármester fia került be az ő helyére. A papától ilyen módon a színház anyagi és egyéb támogatást remélhetett.
– Mi volt tehát a szabotőr indítéka szerinted? Mit érzett belül?
– Bosszút akart állni, helyreállítani az egyensúlyt, ami jelentős módon kibillent. Amilyen erősséggel kibillentették, olyan erősséggel támadott vissza ő is. Kirekesztettséget érzett, azt hogy simán eltiporják őt a ‘magasabb’ érdekek jegyében, hogy nincs elég erős tárgyalási alapja, egyébként meg a másik fél nem is akar tárgyalni…Elnyomják őt, kiszorítják.
Innentől kezdve világos volt a sztori számomra. Visszapörgettem az eheti eseményeket és azt, hogy hányszor sértettem meg jelentős módon a belső rendet (és ez csak az eheti….) Hétfőn belementem egy olyan helyzetbe, ami nagyon nem jó érzés volt, de megtettem, mert nem tudtam elég erősen kiállni az mellet, amit én éreztem. Kedden egész nap egy weboldalon dolgoztam, majd amikor este elfáradtam, nem pihenőt adtam magamnak, hanem átköltöztem a gépemmel a nappaliba, hogy legalább a TVből halljam az emberek hangját, de folytattam tovább a munkát. Szerdán nem voltam képes hozzákényszeríteni magamat a munkához, a keddi nap miatt, ettől egész nap úgy éreztem, hogy valamit elmulasztok. Csütörtökön hagytam, hogy a munka megbeszélést teljes mértékben a másik fél alakítsa, nem szóltam, amikor már elfáradtam, nem szóltam, hogy nem így terveztem, csak beledaráltam magamat a helyzetbe. Innentől fogva a baráti találkozó is inkább egy feladatnak tűnt, mint kellemes időtöltésnek, majd miután nem találtam meg a helyes utcát, elszabadult a belső pokol.
Hallottam már ismerőseimet beszélni arról, hogy a belső szabotőrük meggátolja ezt meg azt. A mai megfigyeléseim után több empátiával rendelkezem a belső szabotőr iránt. Soha nem rombol, ha először nem rombolták őt. És nem hiába éreztem magamat narkósnak sem. Senkiből sem lesz narkós, ha nincs kétségbeejtően kevés szeretet az életében, mert nem szocializálódott a befogadására. Pedig szeretetből van akármennyi, de ha a képesség a befogadásra jelentősen torzul, akkor irrelevánssá válik, hogy mennyi szeretet vesz körül. Még soha nem találkoztam élőben narkóssal, azt viszont megéreztem, hogy iszonyatosan vékony jégen táncolhatnak. Egy pici hibázás, egy pici csalódás, egy olyan nézés, amiről azt feltételezik, hogy bírál és bedől az egész rendszer, mert nincsenek stabil alapjai.
Miközben sétáltam az utcán, hihetetlenül erősen magával ragadott egy hely. A „The Club”. Azon nyomban be akartam oda ülni, fel akartam hívni Istvánt, hogy jöjjön oda és üljünk be együtt, aztán arra gondoltam, hogy miért akarom őt rángatni, beülhetnék egyedül is. Otthon láttam csak meg, hogy a hely kb. 100 m-re esett légvonalban a célomtól. Szóval az intuícióm mégsem olyan rossz, csak nyugodt állapot kell ahhoz, hogy helyesen tudjam értelmezni. Az kell, hogy a belső szétesett részeket is meg tudjam tartani, amihez gyakorlat kell. A mai után eggyel jobban ismerem magamat, eggyel jobban látom, mennyire vékony jégen táncolok, mennyire fontos, hogy kiálljak azért, ami nekem fontos. Nem azért, mert ezt valaki kívülről elmondta, hanem azért, mert megláttam magamban. És talán nem is az a cél, hogy szintet ugorjak, talán otthonossá kellene tennem ezt a szintet, mert ez is az enyém és vagy milliószor elismételtem már és talán még több száz bejegyzés fog ugyanerről szólni, csak más köntösben.
Just for the record, csatolom a hősi útvonalamat 🙂 Zölddel a vágyott állapot, pirossal a valóság. Ez akár a jelenlegi pszicho-térképem is lehetne arról, hogyan tűzök ki célokat, hogyan veszítem el menet közben az önbizalmamat az egyetlen apró hibázástól, hogyan uralkodik el a belső káosz, hogyan nem kérek segítséget, hogyan működik teljesen jól az intuitív részem, amelyiknek nem hiszek, hogyan keletkezik a céltalan bolyongás, hogyan építkezem mindebből és hogyan értelmezem az EGÉSZET egy önlehúzó lencsén keresztül (amikor önmagában az eheti helyzetek semlegesek voltak és az egyetlen aki fenyegetést jelentett számomra, az én magam voltam). Jó rálátni.
