Felvillan a tudatomban, megkívánom. Elhatalmasodik rajtam az érzés, hogy csak erre van szükségem, és ha ez meglenne, akkor minden helyrebillenne. Emlékszem milyen érzés találkozni vele, megízlelni, és legfőképp milyen érzés megnyugodni, még akkor is, ha néha marad a találkozástól bennem egy nehéz érzés. De nem baj, nem bánom, az a fő hogy megtörtént. Elhessegetem a gondolatot. Most nincs erre időm. Nélküled is menni fog! Nem megy. Visszatér a gondolataimba a vágyakozás és egyre kitartóbban van jelen, egyre kisebb helyet hagyva az egyéb gondolatoknak. Csak Ő, csak Vele, máshogy nem jó.
Megérkezik az engedély, hogy a vágyam irányába forduljak. Szabad ennek engedni, szabad megmozdulni, szabad érte kinyúlni, csak hagyjak legalább 5 percet a tudatomnak, hogy felvegye vele a kapcsolatot mielőtt magamba fogadnám. Megteszem. Ülök, figyelek. Akarom. Csak ez a gondolat van. Ha nem kellene itt ücsörögnöm, akkor már megtettem volna. De most még ülök és figyelek. Megjelenik a kétely. Mi van, ha ettől sem lesz jobb? Mi van, ha semmi sem változik? Nem akarok erre gondolni. Próbálok visszakapcsolódni a vágyamhoz, mert az tűnik a legerősebb kapaszkodónak. Igen, még mindig meg tudom találni magamban, hogy vágyom Rá. Aztán ahogy még tovább ülök, ez a vágy kezd megrepedezni. Jó lesz ez nekem? Akarja ezt a testem? A test hallgat. Ha nagyon figyelmesen figyelek, akkor igazából tudom, hogy nem kell neki a vágyam tárgya. Az elmémnek kell, hogy megnyugodjon, hogy az élmény kiüsse a vágyakozást, hogy érezhesse, hogy van mentőcsónak, hogy van mibe kapaszkodni. A testem nem vágyik rá, az elmém igen, a lelkemet meg túl gyengének érzem, hogy közbeavatkozzon. Kuksol a sarokban.
Csak egy pillanatra engedem meg magamnak azt az érzést, hogy igazából nincs is erre szükségem, mert ha tényleg elhinném, akkor lemondanék róla. És ha nincs Ő, akkor mögötte már csak az Ürességet látom. A végtelen, kapaszkodók nélküli, sötét ürességet, amelyikben irányvesztett vagyok. Inkább vágyakozom, inkább belekapaszkodok ebbe a vágyba, inkább egyesülök a vágyam tárgyával, mert nem akarok a reménytelen Üresség szemébe nézni.
Mi jutott erről eszedbe, miközben olvastad? Szándékosan nem neveztem meg a vágy tárgyát sem a cselekvést, hogy összeérjünk pusztán az érzésben. A real story pedig az, hogy ültem két nutellás palacsinta felett és bár tudtam, hogy nem ez a minőséges tápanyag forrás csúcsa, mégis nehéz volt lemondani róla. És érdekes volt beleérezni, hogy miért.
Trackback/Pingback