Akárhányszor belenyúlok a pénz témájába, az biztos hogy valami esszenciálisat fedezek fel. Úgy látom, hogy a pénz nagyon szoros kapcsolatban áll magával az élettel, az áramlással, azzal, hogy én érzem-e, hogy számít a létezésem és mennyit. Azt is már észrevettem, hogy a közvetlen környezetem, amiben élek és ahogy élek a belső gondolkodásomnak a kivetítése és ami nagyon fontos, hogy ez visszafelé is hat! Tehát, amit magam körül látok és érzékelek, azt egy az egyben visszavezetem magamra. Ha szakadt a ruhám, akkor nyilvánvaló számomra, hogy én is egy „szakadt” ember vagyok. Gondolom ezért olyan nehéz (néha szinte lehetetlen) kiemelkedni a lecsúszott létből, mert a külső valóság állandóan megerősíti a kialakult negatív képet és a lecsúszott belső világ állandóan újrateremti a külső valóságot. És ehhez nem kell az utcán élni, mert ez a működésmód létrejön bármilyen élethelyzetben, amivel nem vagyunk megelégedve.
Valami nagyon érdekeset figyeltem meg magamon a múlt héten, amikor a barátnőimmel találkoztam a Konyhában. Otthon felejtettem a mobilomat, amire csak a buszmegállóban figyeltem fel. Lusta voltam visszamenni, úgy gondoltam, hogy a mobilok elterjedése előtt is volt élet, biztos ez is rendben lesz, hogy ma este nincs nálam. Odaértem a találkozó helyre 15 perccel előbb a megbeszélt időponthoz képest (amiben amúgy sem voltam biztos, mert felmerült a 6 és a 7 óra is). Mindenesetre nem volt ott senki sem. Leülhettem volna egy asztal mellé, de mivel nem tudtam biztosan mikor érkeznek, nem akartam feleslegesen foglalni egy 4 fős asztalt az amúgy is zsúfolt helyen, úgyhogy kimentem az utcára abban a reményben, hogy pár percen belül valaki feltűnik. Fel is tűnt… egy rendkívül gyanús alak, aki kerülve a szemkontaktust velem, mímelt görnyedést produkálva pénzt kért tőlem, mert éppen aznap ünnepelte a 25-ik szülinapját. Urambocsá, nem adtam neki, de elültette bennem a rossz érzést, hogy én is ugyanúgy mint ő ott ácsorgok az utcán. Szerencsére nem volt mínuszos hideg, de akkor sem volt kellemes kint várakozni. Odajött hozzám még egy alak, ő tényleg szakadtnak nézett ki és ő is pénzt kért. Neki sem adtam. Elég nyomorultul éreztem magamat, nem akartam még fokozni a nyomorúság érzetemet azzal, hogy csökkentem a nálam lévő pénz mennyiségét. Ezt már megtanultam a pénzzel való kalandozásaim során, hogy NEM KAPOK JÓ PONTOT AZÉRT az Univerzumtól, ha a másiknak adok aztán meg én érzem magamat nyomorultul. Ezzel nem növelem az összjólétet a Földön, csak valakivel helyet cserélek.
Ácsorogtam, nem jött egyik barátnőm sem, még csak az időt sem tudtam megnézni, mert nem hordok órát és ugyebár a mobil nem volt nálam. Bárkit leállíthattam volna az utcán, hogy megkérdezzem tőle, de már eluralkodott rajtam az „én szegény” érzés, amelyiket számomra komoly kihívás kordában tartani és ettől hihetetlen mértékű szégyent éreztem magamban, hogy bárkit is megállítsak és megkérdezzem az időt, mert biztos azt gondolná hogy…. (ide ezernyi forgatókönyvet tudok ilyen esetekben behelyettesíteni).
Elkezdtem fázni. Alig jöttem ki a betegségek sorozatából, most ismét itt álltam a hidegben, aktívan teremtve a lehetőséget arra, hogy megbetegedjek. Már biztosan tudtam, hogy késnek a barátnőim. Végül egy nem messze tőlem álló sráctól, aki éppen a mobilját böködte megkérdeztem mennyi az idő. „19:16” válaszolta. Visszaálltam a helyemre és tovább várakoztam. Azt gondoltam, hogy minimum 19:30-ig várakoznom kell, mert azt fantáziáltam, hogy ha nem tenném és elmennék a barátnőim azt mondanák utólag, hogy „De csak 30 percet késtünk és te nem vártál meg?!” és ettől ismét azt gondolhatnám magamról, hogy milyen egy borzasztó személy vagyok, és ha ez nem lenne elég, ez alatt még van egy másik réteg hiedelemrendszer, mégpedig az, hogy önsorsrontó vagyok azáltal, hogy elkerülök egy egyébként nagyon emelő találkozást a barátnőimmel, ha elmegyek és nem várom meg őket. Ezt még leírni is iszonyat nehéz… ugyanis ebből a gondolat hálóból nem lehet kimenekülni épp bőrrel.
Végül sikerült kimenekítenem magamat a helyzetből, mégpedig úgy, hogy felfigyeltem egy nagyon rossz érzésre bennem, ami folyamatosan épült és egyre csak hatalmasodott el rajtam. A kitaszítottság érzése volt. Itt állok az utcán, fázom, hideg van, várakozok valakire akiről azt sem tudom mikor jön, nem tudok telefonálni, nem tudnak felhívni engem, és csak várakozok… 45 perc lenne hazabuszozni a mobilomért, másik 45 visszajönni, bármit csinálok (fantáziám szerint) valaki idiótának fog gondolni. Aztán ahogy figyeltem ezt a teljes nyomor érzését bennem, előbukkant az első józan gondolat. Ha most megjelenne valamelyik barátnőm, valószínűleg ráborítanám a keserűségemet és szeretném, hogy „megbűnhődjön” az én szenvedéseimért. Ezt akarom? Tényleg erre az élményre vágyom? Felsejlett előttem, hogy mitől épül bennem a nyomorúság érzése. Nem ők hagytak el engem, hanem én magamat. Abban a pillanatban, amikor elkezdtem félni és fázni az utcán és nem csináltam semmit sem, hogy gondoskodjak magamról, a ‘mit fog mondani valaki más‘ címszó alatt, elhagytam magamat. Ez a belső magány okozta az egész nyomoromat. Hogy magatehetetlenül álltam az utcán, nem kockáztattam meg semmit sem, nem döntöttem, nem mozdultam. Ez az érzés volt félelmetes, nem a gyanús kéregető srác, nem az utca, nem a hideg. Attól épült bennem a félelem érzése, hogy mások fontosabbak mint én magam és ez kurva félelmetes!
Abban a pillanatban, ahogy erre rájöttem, azonnal elhagytam az őrhelyemet. Nyugodtan mondhatom, hogy én max. 10 percet várok valakire, hazamehetek, otthon maradhatok, visszajöhetek, beülhetek valahová teljesen egyedül, beülhetek a Konyhába… bármit tehetek és mások is bármit tehetnek. Nézhetnek teljesen hülyének, irracionálisnak, feledékenynek, hisztisnek, félősnek, gyanúsnak, irigynek, furcsának, bármilyennek.
Elkezdtem sétálni az Astoria felé. Azt terveztem, hogy beülök valahová egyedül, aztán hazamegyek. Megint elmentem a The Donut Library mellet, ami már odafelé is nagyon tetszett. Ezúttal bementem. Amikor Amerikában voltam, egy amerikai barátom mondta, hogy ne egyek fánkot, mert az csak cukor meg zsír. De ha egyszer annyira finom! Szóval a pult mögött álló lánytól rendeltem forró csokit és kértem vaníliás mázzal bekent fánkot is. Levettem a polcról a The Fifty Shades of Grey könyvet (mert nem csak a mobilomat felejtettem otthon, hanem könyvet sem vittem magammal! Pedig az szinte mindig van nálam) és belemerültem a könyv ismerős világába. A lány kisvártatva kihozta a forró csokit, csíkos szívószállal, tejszínhabbal és megszórva valami piros édességgel. Maga volt a tökély, az öröm, a kiengesztelés, a visszatalálás magamhoz. Valaki ott bennem megnyugodott. Oké, nem hagytam el teljesen magamat, képes vagyok érzékelni, hogy mi a jó és mi nem jó nekem, képes vagyok határt húzni a „nemjóságnak”, bár egy kicsit még gyakorolni kell, mert nagyon kitolom még magamat a diszkomfort teljes szélére miközben el lehetne indulni a jó felé sokkalta korábban is. És ez az egész úgy függ össze a szűkös pénzkerettel, hogy az „elég pénz” fogalma mögé bújok el, amikor megoldást kell találni egy helyzetre és én nem tudok. Azzal hitegetem magamat, sokkalta színesebb palettán enged gondolkodni az elég pénz megléte. Ha elég pénzem lenne, akkor hazamehettem volna taxival a mobilomért, jöhettem volna autóval a találkozó helyre, már sokkalta korábban kitalálhattam volna, hogy beüljek valahová. DE!!! Ami ennél is fontosabb, hogy ez igazából csak máz. A pénz csak rámutat az életemben egy vakfoltra. Arra a helyre, ahol nem gondoskodom magamról és nem lépek, nem döntök, nem csinálok magamnak teret, pedig számos lehetőség áll rendelkezésemre, amelyek közül sok nem is igényel anyagi forrásokat. A „nincs pénzem” mantra csak annyit jelent feltételezéseim szerint, hogy „nem kapcsolódom magamhoz teljesen és nem vagyok képes tenni a boldogságomért”.
A csíkos szívószálas forró csoki megivása és a cukor mázas fánk után készen álltam, hogy visszasétáljak a Konyhához, hátha valaki közben megérkezett. Úgy terveztem még egy esélyt adok a barátnőimnek, ha nem lesznek ott, teljesen nyugodt szívvel hazamegyek. Öröm volt bennem, hogy kapcsolódtam a saját szükségleteimhez és tettem is értük. A barátnőim ott voltak a Konyhában és amikor leültem melléjük, csak az együttlét öröme volt bennem, senkire sem akartam rádobni azt, hogy én 35 percet ácsorogtam a hidegben. A belső énem nyugodt volt, mert visszatértem magamhoz és onnantól meg már teljesen oké volt bármelyik verzió. Ha a barátnőimmel vagyok, vagy ha hazamegyek.
És van még valami. Egyszer olvastam, hogy a luxust a „tér” jellemzi, a szellősség. Egyik luxusmárka portékája sincs összezsúfolva az üzletekben. Egy darab táska a kirakatban. Pár ruha az akasztón. Egy iPhone egy szépen megvilágított polcon. A hirdetéseik ugyanilyenek. Sok fehér hely az újságban, a hirdető táblákon jellemzi őket. Nem zsúfolják a betűket és szlogeneket sem. A tér, tágasság a jellemző a bőségre és a luxusra. És most képzelj el egy kínai piacot az összehasonlítás kedvéért…
Sokat gondolkodok ezzel kapcsolatban a kolostori életet élők terére is. Arra nem jellemző a „külső” luxus, sem a gazdagság, de a tér tisztasága és tágassága igen. Minimális a cellák berendezése, kevés de finom és tiszta ételt esznek és ennek eredménye egy „belső luxus”, a belső terük szépsége, kifinomultsága. Azt hiszem, hogy mindkettőre (mármint a belső és külső luxusra egyaránt) jellemző a fókusz, hogy aki műveli az nem aprózza szét a figyelmét. Be tudja élesíteni, ráirányítani valamire, megtanult bánni a beáramló ingerekkel, amelyeknek nem engedi meg, hogy meghatározzák őt, hogy eltérítsék, zavarják. Nem engedi, hogy a külső ingerek többek legyenek mint a fókuszálása tárgya.
Az utóbbi pár évben megtanultam elengedni a tárgyakat, amelyek zsúfolttá tették a teremet. Régi ruhák, emlék szobrok, porosodó plüss állatkák, dossziék, papírok, egy rakat felesleges dolog. Amikor kiszórtam őket, megtanultam leszűkíteni a fókuszomat arra, ami tényleg fontos, amire tényleg emlékezni szeretnék, amit tényleg meg akarok őrizni. Megtanultam élni a félelemmel és ezáltal elengedni, hogy valami hiányozni fog, hogy pont arra lesz szükségem, amit kidobtam, és hogy kidobom a szeretetet is az emléktárgyakkal együtt. A dolgok ilyen jellegű elengedése megtanított fókuszáltan figyelni valami olyanra, ami túlmutatott a tárgyakon, de ahhoz először az kellet, hogy biztonságban érezzem magamat ezek nélkül a tárgyak nélkül is. Valószínűleg áthelyeztem a biztonság érzetet valami másba 🙂
Aztán ma reggel rájöttem, hogy van egy hely, amit eddig nem tanultam meg tisztítani és halmozom benne a dolgokat, mert ott még a félelem uralkodik. Az ötletek, álmok, vágyak, tervek tárháza. Ez eddig elkerülte a figyelmemet és mivel ahogy az elején írtam, az ideák világa teremti meg a fizikai valóságot, gyanítom, hogy ennek a régiónak a takarítása nagy hatással lehet a fizikai valóságom további alakulására.
Van egy mappám aminek az „Önmegvalósítás” címet adtam. 18 különböző „de jó lenne ezt csinálni” projekt van benne és számos nem mappába rendezett Word vagy Excel fájl. Van egy Tudástár mappám, amibe már évek óta gyűjtöm a hasznos információkat 4 további mappába rendezve: Egészség, Kreatív, Pszichológia, Egyéb tudás. A nagy része ingyen letöltött PDF, amiket soha nem olvastam el és nem is kezdtem velük semmit sem. A Lakás mappában képeket gyűjtök a nekem tetsző belterekről, amilyenre majd egyszer berendezem a saját lakásomat vagy házamat, ha lesz… 251 kép van a mappában és körülbelül 800 másik elveszett, amikor pár éve behalt a gépem. A „majd egyszer” attitűd következtében nagyon minilásan nyúlok bele azokba a terekbe, amikben aktuálisan lakom, mert ugyebár az MÉG NEM AZ, amire én várok. 888 darab idézet van egy következő mappában, amik tetszettek és azt képzeltem, hogy majd egyszer jól jönnek. Van egy Bakancslista mappám is. Az Írásaim mappa a legterjedelmesebb, de az írások nagy része a „nem publikált” kategóriába sorolható. Automatikus írások, amikor valamin kiborultam, tematikus írások embereknek, akiknek hiányától vagy jelenlététől szenvedtem :), önismeretemmel összefüggő írások, krónika jellegű írások, amikor valamit dokumentáltam, napló szerű beírások, 6 darab elkezdett könyvrészlet, amiket nem fejeztem be és továbbiak csak a fejemben vannak, de még csak odáig sem jutottam el, hogy mappát csináljak nekik. Fizikailag teleírt és telerajzolt füzetek ötletekkel, gondolat foszlányokkal, teljesen tisztán vagy homályosan körvonalazott vágyakkal, mandalák, skiccek. Találtam egy „Nemmegírt” Word dokumentumot is, aminek kicsit elvétettem a címét, mert megírt e-mailek vannak benne, amiket viszont nem küldtem el 🙂 A Munka mappában, ahol munkának tekintett projekteket gyűjtök 20 tematikus mappa van aktuális vagy pihentetett munka projektekkel. Még soha nem készítettem egy ehhez hasonló leltárt és ebből kifolyólag soha nem is tudatosítottam, hogy milyen kincsesbányán ülök. De nem csak ez a fontos felismerés. Az arany, amíg a földben van egy ugyanolyan fém, mint a többi. Csak a kibányászása után kezdi el kalandos útját, lesz belőle olyan tárgy, ami nemzeteket mozdít meg, ami nyakláncokba bújva csillogtatja meg a szemeket, gyűrűkbe hajlítva válik az igen jelképévé. Szóval az alattam lévő kincsesbánya csak a kincs lehetőségét rejti magában, attól függően, hogy mit csinálok vele.
Az elengedés egyébként tök jó dolog. Az elengedést nem kell csinálni, mert az magától megtörténik, amint belsővé tettük azt, amit el akarunk engedni, amitől lényegében gazdagabbak leszünk az elengedés után, mint előtte voltunk. Tudom, ez ellentmondásos kicsit, de tényleg így van. Az elengedéshez rendezni kell a halomban álló dolgokat, döntéseket hozni, értékelni, meglátni azt, ami fontos, kitüntetettebb helyet keresni az értékes dolgoknak és beépíteni azt, amit valamiért begyűjtöttünk. Mert valamiért gyűjtöttem én is azokat a dolgokat, amiket fent felsoroltam. Az összes mozaik darabot értékelem, mindegyikben benne vagyok. És ezekből a mozaik darabokból lehet megépíteni egy képet, fókuszáltan, egyik darabkát a másik mellé rakva, csak amíg halomban vannak, addig a kép sem tud kirajzolódni belőlük.
Az, hogy silánynak érzékelem a pénzügyi helyzetemet szerintem ennek a rácsok mögött tartott belső gazdagságnak a leképződése. Nem engedem áramolni, nem engedem ki, félek elengedni, csak halmozom annak reményében, hogy ez csökkenti a félelmemet, nem akarom meglátni az értékét. Jó ezt figyelni és ez most nem amolyan, ülök a babérjaimon továbbra is figyelés. Ez a beköltözős figyelés, az a fajta, amikor végre hajlandó vagyok észrevenni és ránézni olyasmire, amire eddig nem akartam. Több olyan ember van a közelemben, akikről tudom, hogy ugyanilyen kincs hegyeken ülnek. Én kívülről látom, hogy ez van, ők nem hiszik el. Kívülről mondom nekik, hogy „áramoltasd, tedd nyilvánossá, írd le„, ők meghallgatnak, de nem csinálják. Most pedig rájöttem, hogy én magam csak nagyon kicsi mértékben működtetem, amit javaslok. Nem csoda, hogy nem fogadják meg a szuperjó tanácsaimat 🙂 De nincs senki sem elkésve. Bármikor el lehet kezdeni áramolni az élettel…
És miért adtam a „Sok kicsi sokra megy” címet? Azért mert ez mindkét irányban igaz. A sok kicsi bebetonozott darabka végül egy óriási hegyet csinál, amit nehéz megmászni és a sok kicsi ön-szabadság darabka végül egy óriási szabadságban úszó teret csinál 🙂 Nagyon nem mindegy melyik irányba folyik az építkezés! Arról nem is beszélve, hogy tegnap 60 percig néztem egy dokumentum filmet az amerikaiak által foglalkoztatott kémekről a második világháború alatt, akik egyedül dolgozva vagy max. 3-5 fős csapatokban, saját életüket kockáztatva segítették szétszedni belülről a náci hadviselést, azt az óriási monstrumot, ami jóformán az egész világot veszélyeztette. Ez azért nem semmi. Sok kicsi sokra megy…