Ma kutyasétáltatás közben odafutott a kutyám egy kapuhoz és „összevitázott” a kerítés mögött lévő kutyákkal. Annál a háznál körülbelül négy kutya van, akik rettentően idegbajosak, és amikor egy kutyát látnak az utcán, akkor annyira ugatnak, hogy egy idő után egymást is elkezdik marni. Mondanom sem kell, hogy a gazdáik sem különböznek túlságosan tőlük, bár csak pár pillanatra volt szerencsém hozzájuk. Azonnal kint termettek az udvaron, és szitkozódni kezdtek. Pár hónappal ezelőtt ez már megtörtént velem, akkor visszakiabáltam a pasinak, most viszont tudtam, hogy teljesen felesleges, gyorsan megkötöttem a kutyámat, és szó nélkül hagytam az utánam kiáltott szitkozódásokat. Tény, hogy megspórolhattam volna a perpatvart, ha Bria pórázon van, szóval én is ludas voltam a történtekben.
Iszonyatosan érdekes megfigyelnem, hogy a pasi szinte gyilkos dühöt tud ébreszteni bennem a másodperc töredéke alatt. Nem csodálkozom, hogy a kutyái is idegbajosak, ha vele élnék, lehet már baltát állítottam volna a hátába. A legutóbbi alkalommal nagyon hosszú ideig magamban hordoztam a dühöt, nem bírtam leakadni a témáról, és úgy éreztem, hogy ezt az egész rossz érzést bennem ő csinálta, büntetést érdemelne, és jobb lenne, ha az ilyen figurákat valahol elkülönítve tartaná a társadalom.
Ezúttal rögtön eszembe jutottak azok a dolgok, amiket a legutóbbi bejegyzésemben a karmáról írtam. Az az energia, amit felém küldött ugyan elért engem, de nekem nem kell őt külön megbüntetnem semmiért sem, mert ő bakker abban az energiában él, én pedig csak pár pillanatra részese voltam, és már attól is kifeküdtem. Azok a szitkok elsősorban az ő életét sújtják, nem az enyémet. Szar beismerni, de a legutóbbi alkalommal a kutyámat is elérte a dühöm, mert hát ő volt „kéznél” és igencsak nem akart normálisan jönni a pórázon, úgyhogy kapott pár rántást, és elég dühösen kimondott „lábhoz!’-t is. Ezek a cselekedetek elérték őt, de ő lerázta magáról, nekem viszont a karmám részévé váltak. Viszont ha ő ember lett volna, és nem tudatos erre, akkor ilyen módon gyűrűzik nagyon egyszerűen tovább a düh energiája. Ezúttal sikerült leföldelnem a dühömet, és nem érte őt el.
Ahogy sétáltam tovább arra lettem figyelmes, hogy megjelent a fantáziámban két kép – ilyen események után nagyon vadul tudok fantáziálni. Az egyik képben azt fantáziáltam, hogy a pasi utánam dobott egy éles követ, ami eltalálta a tarkómat, a másik képben pedig azt láttam, hogy mellkason lőtt. Egész eddig azt gondoltam, hogy az ilyen jellegű képek azt jelzik, hogy a tudatom nem bírja elengedni az eseményt, túlspilázom, mindenféle vészforgatókönyvet képzelek el feleslegesen stb. Most viszont rájöttem, hogy ezek nem is annyira valótlanok, mint amennyire annak képzelem őket. Nem csak a fizikai testünk létezik, amelyiken az ilyen jellegű cselekedetek nyomai tisztán megállapíthatóak lettek volna, hanem vannak finomabb energetikai rétegek, amiknek érzékeléséhez nagyobb érzékenységet kell kifejleszteni. Mi van, ha az, ami megjelent képben valóban megtörtént energetikai szinten és azokon a pontokon sérültem?
Amint ezt az információt elfogadtam valósnak, rögtön megjelent a képzeletemben egy kenőcs, amivel bekentem a tarkómon keletkezett sebet, majd a mellkasomban ütött lyukat is, majd mindkettőt bekötöztem fehér kötözőszerrel. A legmeglepőbb az volt, hogy rögtön éreztem a megnyugvást, a tudatom abban a pillanatban elengedte az eseményt, és nem fantáziáltam tovább. Nem kellett kényszerítenem magamat, hogy engedjem már el a történteket, a tudatom spontán elengedte a képeket, amint lekezeltem az energetikai sebeket.
Ezeket a sebeket viszonylag könnyű volt lekezelni. Ennél sokkal makacsabbnak bizonyultak a szavak, amiket hallottam. Mintha azokból egy külön neuron pálya alakult volna, újból és újból hallottam a szitkokat, mint egy végtelenített felvételen. Végül nagyon kreatívan oldottam meg ezt is. Képzeletben a neuron pályát is bekentem a kenőccsel, és elképzeltem, hogy amikor megint megindul a fejemben a szóáradat, akkor egyszerűen a szavak kicsusszannak a rendszeremből, mint egy csúszdán. Működött 🙂