Ma reggel a barátnőm megkérdezte tőlem hogy mit csináltam hajnalban amikor nem tudtam aludni. Azt válaszoltam, hogy dolgoztam. Mindehhez tudni kell, hogy jelenleg nincsen munkahelyem. Vissza is kérdezett, hogy mit is dolgoztam. Mindez elindított bennem néhány gondolatot arról, hogy ki mit nevez munkának.
Nálam nagyjából 1 éve zajlik egy olyan folyamat, aminek a hatására belülről érkeznek motivációk arra vonatkozóan, hogy mit kell tennem. Ez nem ugyanolyan kell, mint amikor a főnököm megmondta, hogy másnapra milyen prezit kell összerakni. Mégis ebben is van valamilyen „kell” érzés, mert érzem, hogy ezt meg kell tennem. Meg kell írnom ezt a levelet a barátaimnak, meg kell szerveznem ezt a találkozót, le kell írnom ma reggel a gondolataimat a munkáról, le kell ülnöm reggel meditálni, el kell menjek jóga órára hogy karbantartsam a testemet, meg kell csinálni a parkettázást az előszobában stb… Ezek mind egy belső „kell” érzésből fakadnak.
Nagyjából 1 éve, még egy multinál dolgoztam. Ez a folyamat már ott elindult. Egyre több ilyen belső „kell” tevékenység jelent meg az életemben. Például reggelente le kellett ülnöm meditálni, anélkül nem tudtam elindulni dolgozni. Sokszor a meditáció után zenét is kellett gyakorolnom, ha csak öt percet akkor is. A integrál akadémiás házi dolgozatokat is meg kellett írnom, és szerencsére legtöbbször nem azért mert határidő volt, hanem azért mert érdekelt.
A ma reggeli kérdésre, hogy mit is dolgoztam ma hajnalban, nem tudtam ilyen konkrét választ adni, hogy mondjuk elkészítettem egy holnapi prezentációt. Olyanokat csináltam, hogy végig gondoltam mit szeretnék holnap csinálni, mi legyen az esti programom, megvettem egy belépőjegyet egy programra, megírtam néhány fontos e-mailt, és elővettem egy sulis jegyzetet, belekukkantva, hogy mi is a következő téma.
A kérdés ami bennem ezzel kapcsolatban felmerül, hogy ki mit nevez munkának. Én úgy tapasztalom, hogy a legtöbb embernek egy olyan tevékenység amit külső kényszer hatására el kell végezni. Ezt ki jobban ki kevésbé élvezi is néha, attól függően, hogy mennyire sikerült a lelkéhez közel álló hivatást, munkát választania az egyénnek. Amit nagyon általánosan tapasztalok, az az hogy még akkor is amikor olyasmi hivatást választottunk ami közel áll a lelkünkhöz, olyankor is a munka meglehetősen sok külső kényszerrel kötődik össze.
Már a multinál gondolkoztam ezen, és az volt az érzésem, és ideológiám, hogy a világ sokkal jobb hely volna, ha az emberek ebből a belső „kell” érzésből csinálnák mindazt amit csinálnak, és kevesebb volna a külső kényszer. Azóta rájöttem, hogy nem véletlenül van ez a rendszer, ami nagyon sok ember igényének megfelel most.
Viszont vannak egyre többen olyanok, akikben ébredezik egy vágy, arra, hogy felfedezze, megismerje ezt a belső „kell” érzést, hogy rájöjjön mi is az ő valódi és őszinte belső késztetése. Úgy látom, hogy ez egy elég általános folyamat most a világban, legalábbis az én környezetemben nagyon sok embert látok ezzel küzdeni. A konvencionális munka már szűkös, nem adja meg azt az örömöt amire vágyunk. A lelkünk mélyén pedig megjelenik egy hang mely arra hív, hogy fedezzük fel mi mást tartogat még az élet, mi mást lehetne még csinálni. Nem könnyű időszak ez sem annak aki a változtatás mellett dönt, és azoknak sem akik maradnak. Jó volna ha többet tudnánk minderről, azok is akik maradnak, és azok is akik lépnek. Akik maradnak tudnák, hogy mi történik azokkal az embertársaikkal akik egyszer csak máshogyan kezdenek el viselkedni. Jó volna ha az általános értetlenség mellett, az elfogadás is megjelenne. Azoknak akik pedig lépnek, akik változtatni szeretnének, akik követni kezdik lelkük hangjait, jó volna ha tudnák azt hogy mi történik velük, és azt hogy nincsenek egyedül.
Tapasztalatból azt tudom mondani, hogy megéri beleugrani a változásba, mert a folyamat mely elindított a belső hangom felé sok örömöt, felszabadultságot ad, a szabadság egy új dimenziójába vezet el.
