Nézem az általam széthagyott dolgokat a lakásban, miközben a nyitott erkély ajtón bejön a reggeli hideg. Az alacsony asztalkán ott hever a Személyközpontú pszichoterápia és tanácsadás a gyakorlatban, amibe az előző este beleolvastam. Épp csak egy kis időm volt, úgyhogy pár lapnál tovább nem jutottam, majd amikor befejeztem az olvasást csak letettem a könyvet az asztalra, arra gondolva, hogy felesleges visszatenni a polcra, biztos még fogok olvasni belőle. Másnap reggel már teljesen világos, hogy ez nem történt meg és semmi garancia arra, hogy a közeljövőben ez megtörténne. A könyv mellett a kézkrém pihen. Tegnap odahozta nekem, hogy bekrémezhessem vele a kezem, amit meg is tettem, majd a dobozkát ott hagytam az asztalon.
A fehér szőnyegen látom a hangtálhoz tartozó botot. Tegnap este csak úgy passióból megütöttem vele a hangtálat, majd a botot ott hagytam hanyagul a szőnyegen. A szög amiben a bot fekszik a szoba egyik sík felületéhez sem illeszkedik, a hangtáltól is valahogy gyanúsan távol fekszik, szóval teljesen egyértelmű, hogy hanyagul ott hagytam.
Elmegyek zuhanyozni. A fürdőszoba padlóján látom heverni a kissé szürke talpú zoknimat, amit előző este csak úgy ledobtam a földre. Igaz, hogy ügyeltem arra, hogy ne a helyiség közepére dobjam le, de mégis csak ledobtam és ott hagytam. Bemászok a zuhany alá, a kád szélén meglátom a hajsampont, amit két nappal azelőtt használtam. Ugyanott van, ahol hagytam, távol a többi flakon társától.
Számtalanszor akadtam már ki más által hagyott rendetlenségen, most szemügyre veszem a sajátomat és azt is, hogy miért csináltam. Elkezdem elpakolni a dolgokat. Visszahelyezem a samponos flakont a helyére. Most, hogy nincs ott, vajon emlékezni fog arra, hogy egyáltalán nála jártam? Felszedem a földről a zoknijaimat, és elpakolom a táskámba. Ezt a jelet is eltüntettem a térből. A könyvet visszahelyezem a polcra, pontosan oda, ahonnan elvettem. Emlékszem, hogy azért hagytam az asztalon, mert féltem, hogy elfelejtem, hogy folytatni szeretném az olvasást. A lehető legnagyobb tudatossággal teszem vissza a polcra, hogy EMLÉKEZZEK arra hová teszem és arra is, hogy szeretném folytatni az olvasást. A hangtálhoz tartozó botot szépen a hangtál mellé helyezem, a fehér tégelyben lévő kézkrémet visszaviszem a fürdőszobába és felteszem a polcra.
Az általam széthagyott tárgyak eltűntek a térből, nincs nyoma annak, hogy itt jártam, nincs nyoma a tevékenységemnek, nincs nyomom… Kissé megriaszt ez az érzés, mert nem pusztán a rendetlenségről és a rendrakásról szól. Ha nem emlékszik majd senki sem rám, akkor vajon léteztem? Ha nem marad utánam semmi, akkor éltem?
Görcsösen elkezdek kapaszkodni abba, hogy valakinek EMLÉKEZNIE KELL rám, mindenképpen! Aztán rájövök, hogy csak a saját tudatom képes erre. Csak én tudom látni magamat teljes egészében, csak az én tudatom tudja önmagán tartani a figyelmét minden pillanatban, csak én tudok emlékezni saját magamra és az életemre, még akkor is, ha nem marad nyom utánam sem a lakásban, sem a földön.