Tegnap voltam egy előadáson az Aurovillről. Úgy tűnik visszatérő téma az életemben a tudatos – öko -önfenntartó – spirituális – csináljunk valami emberibbet mint a modern civilizáció kezdeményezések. Szlovákiában is szembejött ez a téma, aztán beszivárogtak az indiai Auroville, később az olasz Damanhur és a skót Findhorn. Azért érdekesek számomra, mert nagyon sok közük van az önismereti úthoz, aminek mivoltát már több írásomban boncolgattam és nagyon sok túlidealizált gondolat kötődik hozzájuk. Sri Aurobindo által alapított Auroville, amelyikben jelenleg körülbelül 3 000 ember él, és Falco Tarassaco által alapított Damanhur, amelyikben jelenleg 600 ember él, számomra az emberi szellem teremtő erejét mutatják. Már csak ennek a szellemi erőnek a megfigyelése szempontjából is érdekes kezdeményezések, vagy ahogy ők hívják magukat „laboratóriumok”. Az is érdekfeszítő, hogy mindkettő a teljes emberiség „megmentésén” dolgozik azáltal, hogy olyan életteret próbálnak teremteni önmaguknak, amelyik a lehető legjobban illeszkedik a természethez, amely segíti megőrizni annak adottságait, és mindeközben saját szellemi fejlődésüket is szolgálja. Hitük szerint ez a hullám majd szétterjed az egész földön, megteremtve egy más világot. Nagy Boglárka szerint, aki az előadást tartotta tegnap, az ilyen közösségekhez főleg a bátor emberek csatlakoznak. Szerintem pont ugyanúgy, ahogy csak az igazán bátor emberek hajóztak át az óceánon és alapították meg Amerikát. Ezért (is) ennyire sikeres Amerika. Mert annyi bátor embert összetartani nem piskóta, viszont ha sikerül, akkor iszonyatos erőt képesek kifejteni. És ugyanez érvényes ezekre az öko-spirituális közösségekre is.
Az első tévhit az ilyen közösségekkel kapcsolatban az, hogy sikerült meghaladniuk a modern társadalom buktatóit és egyfajta ideális társadalomban és közösségben élnek. Ez marhára nem igaz. Az viszont igaz, hogy nagyon tudatosan dolgoznak azon, hogy egy ilyen társadalom legyenek. Auroville-ben például nincs rendőrség, de viszályok, konfliktusok, veszekedések vannak bőven. Ezek Srí Aurobindo halála után olyan méretet öltöttek, hogy muszáj volt beavatkoznia az államnak! Ez messze van az ideálistól, inkább emberi. Az viszont határozottan haladó szellemű, hogy azóta sincs rendőrség, mert nem kívánják bevezetni a hagyományos bűn – büntetés paradigmát, mivel nem hisznek benne. A büntetés által, amit az elkövető kap, még semmilyen módon nem lesz jobb az áldozat élete. Bogi nem fejtette ki részletekbe menően, hogy miként zajlik az igazságszolgáltatás Auroville-ben, de pont most került a kezembe egy könyv: Richard Rohr – Lélegezni a víz alatt, amelyikben Rohr szintén egy alternatív megközelítést szorgalmaz. A megszokott ego-séma a következő
bűn -> büntetés -> bűnbánat -> átalakulás.
Egy alternatív séma (amit Jézus is hirdetett) pedig így néz ki:
bűn -> feltétel nélkül szeretet-> átalakulás -> bűnbánat
Szerinte a szégyentől égő arcunk maga a büntetés és a megértés folyamata. Az persze én is tudom, hogy feltétel nélküli szeretetet nem lehet megrendelésre előállítani, hanem átélni lehet valaki által, aki erre képessé vált. Ehhez meg mindenképpen kellenek az olyan emberek, mint Sri Aurobindo vagy Falco (vagy Jézus) és még sokan mások, akik ezt tudták olyan szinten működtetni, hogy ekkora emberi laboratóriumokat indítottak útjukra. 
Aztán ott van például a tulajdon kérdése. Auroville-ben senki nem tulajdonol hivatalosan semmit sem, minden az Auroville alapítványé (vagy nem emlékszem pontosan milyen jogi formája van, de ez nem is lényeges). Minden dolognak – házak, autók, ültetvények, stb. – „steward”-ja van, amit az előadáson szabad fordításban gondnok-nak fordítottunk le. Damanhurban ennél cizelláltabb a rendszer, de ha jól tudom ott is megjelenik a közös tulajdon eszméje. Aki beköltözik, az beadja a közösbe azt, amije van. Talán az ilyen jellegű „hídégetés” hozza meg a kellő hatást, hogy az emberek tényleg fáradhatatlanul és teljesen elköteleződve dolgoznak azon, hogy az egész rendszer működjön. Ehhez valóban bátorság kell és teljesen más alapokra helyezett életfelfogás.
Auroville kapcsán jutott eszembe, hogy azért az államok valamit nagyon tudnak, ugyanis nem 3 000, hanem Szlovákiában 5,4 millió, Magyarországon pedig 9,8 millió ember mindennapi életét képesek keretek között tartani és működtetni. Erről sem állítja senki, hogy tökéletes, olyan nincs is a földön, de akkor is figyelemreméltó teljesítmény. Nekem az államok a felnőttséget jelképezik – apu és anyu, akik kezükben tartják a háztartás általános működését. Lehet lázadni, meg mást akarni, és apu és anyu is viselkedhetnek despota módon, vagy szabad felnőtteket nevelhetnek, de igazából meghaladni ezt csak akkor lehet, ha valaki saját „családot” alapít és ezáltal kerül ugyanarra a szintre, mint a szülő, ami a felelősség vállalást és teremtést illeti. El tudom tehát képzelni, hogy egy napon lehet, hogy ezek a közösségek feljönnek az államok szintjére, ugyanis már most is ugyanazt csinálják – kicsi államokat alapítanak és azokat működtetik. Szerintem magát az államigazgatást még egyhamar nem fogja meghaladni az emberiség, talán nem is ez a feladat, hanem ugyanazt, ami már most is létezik lehet művelni más szellemi szinteken. Ezekben a közösségekben is van oktatás, egészségügyi ellátás, gyárak, szolgáltatások, öregek gondozása, stb. Mindent „ugyanúgy” csinálnak, mint ahogy a világ többi részeben, ilyen szempontból nem találják fel újra a spanyol viaszt, csak újabb szintekre fejlesztik őket.
Felmerült az előadáson az a kérdés, hogy vajon ennyi év tapasztalat után Auroville-ben mit csinálnának így visszatekintve másként? Mit kellett volna már a kezdetek kezdetén másként csinálni és akkor most sokkalta előrébb tartanának? Láttam Bogi fején, hogy ez a kérdés teljesen más logikán alapul, mint ahogy az Auroville-ben gondolkoznak. Ugyanezt láttam azon az előadáson is, ahol Damanhurról beszéltek az ott élő olasz vezetők. Nincs ilyen a világszemléletükben, hogy bárcsak másként csináltunk volna valamit! Állandóan előre mennek, nem hibáztatnak, nem akarnak visszafelé menni és ott valamit megreparálni, hanem a kialakult helyzetből tanulva, arra építve mennek előre. Ilyen szempontból tényleg laboratóriumok, a legjobb értelemben, ugyanis állandóan próbálkoznak, állandóan tanulnak, állandóan feszegetik a lehetségesség határait.
Az előadás végére megbizonyosodtam arról, hogy ezek az öko-spirituális-tudatos közösségek nem egy projekt, ami kész, le van próbálva, be lehet lépni és akkor jobb lesz az életem, hanem életküldetések, amiken életünk végéig lehet dolgozni valami olyasmi teremtésén, ami több generációt átível. Nagyjából ilyen az önismeret is. Ott sincs quick-fix (gyorsmegoldás), hanem az állandó tanulás van. Ez nagyon fárasztó, és nagyon sok áldozatot kíván, de ugyanakkor mélységesen átalakító is. Találtam egy videót most az FB-n, miközben ezt a bejegyzést írtam. Valahogy így néz ki érzetem szerint a helyzetek megoldása ezekben a közösségekben. Állandó tanulás van és kitartás 🙂