Kis szobában ülök, nagy ágyon, egy XV.-ik kerületi pesti lakásban. Megvalósítottam azt az elhatározásomat, hogy átlépjem a határt és átköltözzek Pestre. Kedden volt a nagy nap… Egyszer olvastam egy cikket arról, hogy milyen jó hatással van az ember lelki tűrőképességére és elhatározásai szilárdságára, ha naponta 5 percet a hideg zuhany alatt tölt. Nem csak szimplán hideg víz értendő ez alatt, hanem “még a pingvinek is kimenekültek a vízből, mert annyira hideg volt” hőmérsékletű vízre gondoltak a szerzők (ezt nem én találtam ki, így volt a cikkben). Állítólag, ha hozzá tudjuk kényszeríteni magunkat, hogy a zuhany alatt maradjunk és nem menekülünk ki a kádból, majd minden következő nap megtesszük ugyanezt, akkor ez csodálatos módon megerősíti a céltudatosságunkat és bátorságot ad, hogy ne féljünk megtenni olyan dolgokat, amikről úgy érezzük, hogy nem vagyunk képesek rájuk.
Látok benne rációt és el tudom képzelni, hogy működik, de nem volt kedvem kipróbálni. Ez a 22-es csapdája, hogy az embernek pont egy olyan gyakorlathoz nincs bátorsága, ami erősítené a bátorságát :)))) Ennek ellenére sokat adott nekem már csak a cikk elolvasása is, mert az első két napom itt Pesten pontosan olyan volt, mint zuhanyzás a pingvin-hideg vízzel és én végig azzal vigasztaltam magamat, hogy “Csak öt perc, bírd ki. Utána már jobb lesz.Csak az első 5 perc szar, utána hozzászoksz.”
Teljesen lazán indultam el otthonról. Minimális cuccot csomagoltam be, hogy ne érezzem azt, hogy örökre távozok és kihagytam a hosszú búcsúzkodást az anyumtól, mamától és a kutyámtól Briától. Elhangzott a szokásos mondat: “Vigyázz magadra!” és a szokásos válasz “Mindig vigyázok magamra.” Bepattantam az autóba és elhajtottam. Ez a távozásom eddig a pontig semmiben sem különbözött attól, mint amikor egy héttel korábban elindultam otthonról a 4 napos Everness fesztiválra.
Egy véletlen egybeesés folytán a keddi napon volt időpontom Klárihoz is, a pszichológushoz, akihez már majdnem két éve járok (amúgy a másik “véletlen” egybeesés, hogy a lány, akinek a lakására jöttem Pestre szintén Klári, szóval Kláritól Klárihoz mentem). Amint beléptem az ajtóján megkérdezte tőlem, hogy nem tervezek-e költözést a közeljövőben, mert megnézte a horoszkópomat és ezt mondja a bolygók állása. Majdnem lehidaltam… Nem akartam vele a Pestre való költözésemről beszélgetni, csak meg akartam említeni, hogy megyek, majd ugyanolyan hanyagul ledobni magamról ezt a témát, mint ahogy az otthoniakkal tettem. Csakhogy elfelejtettem, hogy én nem az otthoniakkal állok szemben, nem anyu ül a székben. Klári fontosnak tartotta beszélni erről a lépésről és egyáltalán nem akarta “dobni” a témát. Csak pár perc a közelében elég volt nekem ahhoz, hogy kezdjenek omlani a falak, amiket jól felépítettem. Ereztem, hogy nem fogom tudni megfékezni a könnyeimet. Ott nála, rám zuhant az egész helyzet súlya, a búcsúzás szomorúsága, az elválás fájdalma olyan dolgoktól, amiket szeretek…. Még mindig bennem van a kép arról, ahogy ül a székben, néz rám és azt mondja, hogy teljesen rendben van, hogy szomorú vagyok és hogy sírok. Csak ez után a mondat után éreztem azt, hogy nyugodtan lehetek szomorú, egész addig próbáltam beletuszkolni magamat egy “ez semmiség” hozzáállásba. Érdekes, hogy otthon teljesen jól működött ez a maszk, megvédett attól, hogy elveszítsem a bátorságomat és sarkon forduljak. Klárinál használhatatlan volt, dobhattam egyenesen a kukába. Amiért biztos vagyok benne, hogy aznap ott kellett lennem az egy gesztus volt, amit a “szeánsz” végén adott nekem. Megfogta a két kezemet és azt mondta “Jó utat.” Ez a mondat, olyan volt számomra, mint egy áldás, amivel utamra bocsátott. Nagyon tudom rá vetíteni az anyát. Ebben az esetben is egy személyben megtestesítette a pót anyukát és pót nagymamát, aki áldását adja a döntésemre. Nem akar visszatartani, nem akar megvédeni a rám leselkedő veszélyektől, amik felett úgy sincs hatalma, nem akar kioktatni, nem akarja felsorolni az összes lehetséges akadályt, csak egyszerűen jó utat kíván…. Ennél nagyobb ajándékot nem is kaphattam volna tőle.
Egészen az autóig potyogtak a könnyeim és még az autóban ülve is kellett pár perc, hogy meg tudjak nyugodni. Éreztem, hogy most vagyok a határon. Ténylegesen már átléptem két ország határát, mert Győrben voltam, de bévül még csak akkor voltam a határon. Klári választotta el egymástól a két világot – az otthonit és a pestit és tudtam, hogy ha bestartolom az autót és kitolatok a parkolóból azzal egyértelműen kezdetét veszi egy hosszú út…
Megtettem…. a bennem munkálkodó kalandvágy és bátorság megadták a löketet. Még úgy is képesek voltak erre, hogy csak nagyon halványan pislákoltak valahol a sok félelem, kétség és kérdés alatt.
Forrás: http://justineduppong.com
Hála a GPS-nek nem volt egy nagy tudomány elérkezni Pestre. Az utóbbi pár évben sokszor megfordultam itt. Havonta több alkalommal jöttem áruért, képzésekre és tanfolyamokra jártam ide. Ezúttal mégis más érzés volt. Még a forgalom is bedugult, hogy nekem pont a BUDAPEST tábla előtt kelljen álldogálnom és jól szemügyre tudjam venni. Lassan araszolva hagytam magam mögött ezt a táblát, pontosan olyan sebességgel, amilyenre szükségem volt ahhoz, hogy megszokjam a gondolatot, hogy “Itt vagyok. Megérkeztem.” Csak a helyszínre érve jöttem rá, hogy a telefonomban nincs benne Klári telefonszáma, mivel a SIM kártyát átraktam egy másik telefonba és nem arra mentettem el. Bíztam benne, hogy a csengőn ki lesz írva a neve, de ebben is csalódnom kellett. A posta ládáját ugyan megtaláltam, de az öt csengő közül egyiken sem az ő neve szerepelt. Tanácstalanul álldogáltam az ajtó előtt. Mi a francot csináljak? Hogyan adjam tudtára, hogy itt vagyok. A végső megoldás az volt, hogy megvárom, amíg felhív. Ha elég sok idő eltelik az ígért érkezésemtől számítva, akkor biztos eszébe jut lecsekkolni, hogy nem vesztem-e el és én elmondhatom neki, hogy a bejárati ajtó előtt ácsorgok. 3 perc után meguntam ezt a megoldást és úgy döntöttem találomra kiválasztok egy csengőt és megmondom az illetőnek, hogy amúgy Klárihoz jöttem, de nem tudom, hogy melyik a csengője és nincs meg a telefonszáma sem… Persze…. marha hihető sztori, de azért gondoltam, megpróbálom. A legalsó csengőt akartam megnyomni, aztán egy belső hang azt mondta, hogy a legfelsőt nyomjam meg, amin egy teljesen ismeretlen női név volt. Óriási meglepetésemre a mondókám kellős közepén az illető beleszólt a kaputelefonba és Klári volt az!!!! Nem is akartam hinni a szerencsémnek!
Onnantól kezdve már simán mentek a dolgok, de pár napig egyfolytában a sírás határán voltam. A hideg zuhany…. jó szar volt. Jócskán tompította a hatást, hogy Klárit legalább ismerem és hogy a biztonságos kis lakásában vagyok, de akkor is tudtam, hogy ő igazából nem tud segíteni nekem, nem tudja helyettem elintézni a dolgokat, nem tud helyettem munkát találni. Ezeket mind nekem fog kellenem megtenni. Aztán ő elment vidékre és én egyedül maradtam.
Amikor másnap este elmentem megint a LIDL-be, ahová előző este vitt el engem, hogy kicsit megmutassa a környéket, megkérdeztem magamtól, hogy miért is van bennem a rossz érzés? Miért érzem magamat elveszve? Miért ilyen félelmetes ez az egész helyzet? Miért biztonságosabb otthon lenni? Miben más az a környezet, mint ez? Mitől érzem magamat ott jobban? A válasz nagyon egyszerű. Mert azt ismerem. A LIDL-be is azon az estén azért mentem, mert megnyugtató volt. Nem azért, mert marhára vonzott volna az akciós tej, hanem azért, mert az volt az egyetlen kapaszkodó. Az oda vezető utat pontosan ismertem, tudtam merre menjek és biztos voltam benne, hogy a LIDL ugyanolyan lesz, mint előző este. Egy ennyire egyszerű dolog megnyugtató volt számomra… Elképzeltem Szlovákiát. Széltében – hosszában ismerem. Mintha a fejemben létezne egy térkép arról, hogy meddig terjed és ezen a területen belül otthon érzem magamat. Már megjártam északot, keletet, nyugatot és délen éltem le az eddigi életemet. Közép Szlovákiában rengeteget kirándultam már. Nem ismerem az összes zeg-zugát, de mégis behatárolható számomra. Magyarország egy fehér folt a térképen. Még nincsen a lelkemben behatárolva. Csak Pesthez és a Balatonhoz fűznek némi emlékek. A többi része, mintha nem is létezne. Egy óriás fehér folt közepén találtam magamat hirtelen. Ez lenne a kulcs? Hogy fejben tudjam behatárolni a területet, amin tartózkodom?
Kipróbáltam. Először körbejártam a környéket gyalog, hogy csak olyan távolságba tudjak elmenni, amiből kényelmesen vissza tudok találni. Aztán másnap felültem arra a villamosra, amivel Klárit láttam elmenni, majd ugyanezzel a villamossal visszajöttem. Így már megismertem egy távolabbi környéket is. A következő alkalommal villamosoztam és gyalogoltam is! Aztán másnap kipróbáltam a metrót is, majd buszoztam és villamosoztam a metróról leszállva. Fel voltak írva pontosan a számok, hogy mikre szálltam fel és hol, hogy visszafelé is tudjam. Működött! Egyre nagyobb sugárban fedeztem fel magam körül a teret. A legbiztosabbnak a csillagtúrákat éreztem. Mindig visszatértem a “bázisra” – Klári lakására, majd megint elindultam. Minél többször találtam vissza, annál biztosabb voltam abban, hogy Pest nem fog elnyelni engem és én biztonságban vagyok. Arra is rájöttem, hogy Szlovákiát azért éreztem biztosnak, mert ott ismerem a rendszert. Tudom nagyjából milyen kötelezettségeim vannak az álommal szemben, hová és kihez kell fordulnom, ha valamire szükségem van. Itt teljesen átláthatatlan volt a helyzet. Nem tudom otthon miért nem jutott eszembe ezt feltérképezni, ott bele sem gondoltam. Ezért egy napot arra szántam, hogy az internetet bújtam, hogy megtudjak mindent, amit az idetelepülés igényel. Még a Bevándorlási hivatalba is elmentem.
Ma vagyok itt harmadik napja. Péntek van és már nem vagyok elveszve. Elküldtem az életrajzomat pár munkáltatónak, megtanultam “tömegközlekedni”, megnéztem a Budai várat, hajóztam a Dunán (mert rájöttem hogy a tömegközlekedésbe beletartozik a hajózás is!), vettem SIM kártyát és telefont (na ez sem volt egy könnyű menet, mert egyik szolgáltató sem ad SIM kártyát úgy, hogy nincs állandó lakhelyem Magyarországon. Végül a TESCO megoldotta a gondomat…), és sikeresen beszereztem a BKK havi bérletemet is mindjárt az első napon. A kulcs az INTERNET!!! Az valami csoda. Minden információ megtalálható rajta. Bármire volt szükségem, bármit meg szerettem volna tudni.
Azt hiszem, a pingvin hideg víz langyosodik és kezdem nagyon kellemesnek érezni azt az érzést, hogy a víz végigcsurog rajtam és lemos mindent, amire már nincs szükségem ….