A múlt héten írtam egy bejegyzést #hétindító kulcsszóval ellátva, mert az volt a tervem, hogy bevezetem az életembe a hétfői blogbejegyzéseket, pusztán azért, hogy végre komolyan vegyem magamat és ne csak “ahogy esik úgy puffan” módon írjak. Bár az is egy érdekes műfaj és nagyon szeretem 🙂 Rögtön második alkalomra ez a hétfői nap tartása bedőlt. A napom nem úgy alakult, ahogy terveztem és mire leültem volna írni, úgy éreztem az agyam teljesen zokni. Mégis nem ez volt a legnagyobb akadály, mert ez áthidalható lett volna. A legnagyobb kerékkötő az a félelem volt, hogy “nincs mit mondanom“. Ez a félelem pedig leblokkolta még a csíráját is annak, hogy nekikezdjek írni, és ennek megtámogatására előszedtem azt a vádat is magam ellen, hogy már a múlt héttől gyűjtenem kellett volna az infókat, gondolatokat, ötleteket és akkor most nem ülnék egy üres papír felett. Ejnye-bejnye Adri, ezt nem csináltad meg. A blogbejegyzés végül nem született meg hétfőn, de csakis egy ok miatt – mert maga alá gyűrt az Ellenállásom.
Mindig van témánk, mindig van mondanivalónk. Még a legmélyebb csendekből is ki lehet mondani valami nagyon mélyet, ha akarjuk. Szóval az, hogy nincs mit mondanom, csak az Ellenállás jól kimért támadása volt egy nagyon érzékeny gyengepontra. A másik indok, hogy valamit elmulasztottam megtenni, és most már késő ezt helyrehozni, pedig sikeresen elkaszálta még a megmaradt elhatározást is. Másnap reggel megnéztem a naptáramban, hogy miket csináltam, hol voltam, kikkel beszélgettem az elmúlt héten és rájöttem, hogy ebből az anyagból, akár 5 blogbejegyzés is születhetett volna.
Voltam Kun Szilvi Bőség csoportjának első alkalmán. Részben azért, mert hadilábon állok a bőség fogalmával, részben meg azért, mert már a Szakdolgozatomat is a pénzről akartam írni és gondoltam további ismereteket és tapasztalatokat gyűjtök ebben a témában. Az egyik gyakorlatban rájöttem, hogy nem csoda, hogy nehézségeim vannak a pénzzel, ugyanis nagyon öngáncsolóra van felépítve a gondolkodásom ennek kapcsán. Van bennem például olyan, hogy “nem szabad elvenni másoktól“. De akkor könyörgöm honnan lesz? Megtalálom véletlenül gazdátlanul heverni az utcán? Eddig fel sem tűnt, hogy mekkora ellenállásom van azon, hogy másoktól elvegyem azt a pénzt, amit birtokolnak. A pénz állandó körforgásban van, és állandóan egymástól “vesszük el”, ki ilyen – ki olyan eszközökkel. Ez a rendszer, akár tetszik nekem akár nem. Úgy döntöttem engedélyt adok magamnak, hogy elfogadjam másoktól a pénzt, és hozzám kerüljön az a pénz, amit mások birtokolnak, mert én is tovább fogom adni, és így alakul ki a körforgás. Egyébként eddig is elfogadtam pénzt és valamiből megéltem eddig is, csak ült ezen az egészen valami iszonyatosan nagy teher.
Bár rendszeresen szoktam adni pénzt az utcán koldusoknak, az egyik gyakorlatban, ahol szabadon adományozhattunk egymásnak pénzt, nem adtam senkinek sem. Szorongtam azon, hogy a nehezen megszerzett pénzemet – amit iszonyatos bűntudat árán tudtam csak összekaparni (mert hát az volt az alapelv, hogy másoktól nem veszünk el) – oda kellene adnom másnak. Ehhez társult egy másik hiedelem is, azt illetően, hogy mi van, ha mások adományoznak nekem? Azt a lehető leggyorsabban szét kell osztanom. Ebben a körben annyi pénz került hozzám, hogy még nem akartam szétosztani, de láttam lelki szemeim előtt, hogy ha a többiek nagyon sok pénzt adtak volna nekem, akkor egy ponton fogtam volna és az összeset szétosztottam volna. Ezen a fronton is van túlkapás, mert szétosztottam volna az összeset – tehát akkor én kerültem volna koldusbotra, és talán pont ez a lényeg, mert mintha az adományoknak nagyobb létjogosultsága lenne. Ha elég szegény vagyok, akkor mások talán megsajnálnak és adnak nekem anélkül, hogy kérnem kellene, vagy el kellene valamilyen módon vennem tőlük a pénzt. A szegénységben (amit én magamban inkább mártírságnak érzek) meg lehet élni a teljes passzivitást, miközben ez egy nagyon aggresszív pozíció is egyben, mert a mártír a kiszolgáltatottságával szinte “kicsikarja” a környezetéből azt, hogy gondoskodjanak róla. A mártír pozíciót pedig a sok tiltás tartja életben, sok benne az “ezt nem tehetem meg”, “ilyen nem lehetek”, “ezt nem szabad” és ettől amit igazán szabad, az a sarokba szorítottság, és a túlélésre való törekvés, valahogy.
“A biztonságot kívülről várom, és ennek nagyon nagy ára van.” (K.)
Ezt a mondatot az egyik résztvevőtől idéztem. Nagyon átéreztem, amit mond és nagyon igaznak is érzékeltem. Magamról tudtam, hogy a ‘magas ár’ nem feltétlenül pénzt jelent. Nagyon érdekes és nyakatekert működésmódot figyeltem meg magamon. Állandóan van bennem egy önállóságra való törekvés, hogy ne függjek másoktól, ne legyek kiszolgáltatva, ne kelljen rólam gondoskodni, miközben konzekvensen előállítom az ilyen helyzeteket. Az is egy érdekes ellentmondás, hogy miközben én belül azt élem meg, hogy már teljesen ráterhelődtem a környezetemre, és a hozzám közel állóknak el kell tartaniuk engem, vagy megtartani, ez sokszor nincs így, és még annyira se terhelem magamat, hogy ezt ők bármilyen módon megérezzék. Ezt onnan tudom, hogy visszakérdeztem rá. Miközben állandóan azzal fárasztom magamat, hogy nem vagyok elég jó, elfogy az energiám, hogy tényleg teremteni tudjak. Miközben teljesen kiszolgáltatottnak érzem magamat, igazából nem tudok belelazulni a kiszolgáltatottságba, és ezzel fenntartom a kiszolgáltatottságot még tovább. Erről a témáról is hoztam egy döntést, hogy befejezem ezt a “színjátékot”, ami arra irányul, hogy a környezetemből gyűjtsem be az (éltető) visszajelzéseket. Ezzel egyébként nincs baj, mert mindenkinek szüksége van visszajelzésre. Ott érzem a kificamodást, hogy ezektől teszem függővé, hogy valami felé elindulok vagy nem, hogy valamibe bele merek-e fogni vagy nem és nem fordítva, hogy a már elindított kezdeményezéseimre kérnék visszajelzést és építő kritikát. És onnan tudom, hogy ez játszmakör, amikor már 6 millió pozitív visszajelzést kaptam valamire és mégsem indultam el…
A bőséget megkoronáztam azzal, hogy a múlt héten készítettem egy interjút a Nagy Ő témájában egy barátnőmmel a Kempinski hotel kávézójában. A múlt évig meg voltam győződve arról, hogy oda az olyan halandók mint én be sem tehetik a lábukat, aztán egy kedves ismerősöm bevitt egyszer a legnagyobb természetességgel teázni. Ennyit a limitáló elképzeléseimről 🙂
A múlt héten megfejtettem azt is, hogy mit tartok a küldetésemnek a világban és miből kellene szerintem több – Énerőből. Ebben a blogbejegyzésben leírtam 999 szót. Nem is értem tegnap hogy jutott eszembe, hogy nincs mit mondanom 🙂 Legyen neked is, aki ezt elolvastad termékeny heted és ne hidd el az Ellenállásnak, amit mond. Van mit mondanod!
#hétindító