Az utóbbi tíz napban kétszer hallottam két teljesen különböző embertől azt, hogy „nem vagyok csöves, csak nehezek most a dolgok körülöttem.” és most már felkeltette ez a jelenség a figyelmemet. Az első esetben épp az utcán beszélgettem valakivel, amikor odajött hozzánk egy lány pénzt kérni. Nem volt teljesen zavart a beszéde, de azért érződött valami extra kanyar benne, arról beszélt, hogy milyen vizsgái voltak, és hogy a jegyekért nem fizetnek. Miközben a beszélgető partnerem előkereste a pénzt, amit neki akart adni, a lány elmondta a „nem vagyok csöves, csak szerencsétlenül alakultak a dolgok,” vagy valami ehhez hasonló mondatot. Mintha bocsánatot akart volna kérni a kéregetésért és megkülönböztetni ezt a csövesek kéregetésétől. Mintha ő egyébként rendes életet élne, csak most valamiért kicsit megzuhant, és így arra kényszerült, hogy utcán leszólítson ismeretlen embereket. Éreztem, hogy van ebben rutinja és nem először teszi, de nem ez a lényeg, hanem önmaga megkülönböztetése a csövességtől.
Aztán a második eset a napi sétám közben történt. Akkor pedig egy középkorú nő jött velem szemben az utcán, és elég messziről hallottam, hogy beszél magában, majd amikor közel ért azt mondta nekem, hogy „nem vagyok csöves, csak összejöttek most a dolgok körülöttem.” Ő is mintha bocsánatot kért volna tőlem a viselkedéséért. Neki is fontos volt, hogy megkülönböztesse magát a csövességtől.
A harmadik „csöves” sztori velem esett meg, körülbelül két évvel ezelőtt. Épp tél volt és a téli cipőm úgy döntött, hogy elereszti félig a talpát. Nem volt másik téli cipőm, nem volt éppen pénzem venni újat sem, ezért úgy döntöttem, hogy megpróbálom megragasztani, ami a legolcsóbb megoldásnak tűnt. Nagyon szar érzés volt elcsoszogni a félig levált cipőtalppal az üzletig, majd hogy minél előbb túl legyek ezen a „csóró” helyzeten, ott helyben az Allee-ban próbáltam megragasztani egy padon. Erre egy nő odaszólt nekem, hogy „ne legyél már ilyen csöves, istenem, vegyél egy új cipőt!” Brutálisan szarul esett, K.O.-val ütött ki. Nem volt elég, hogy én magam is szakadtnak éltem meg magamat és abban bíztam, hogy ezt senki nem veszi észre, ő hangosan kimondta és az arcomba vágta.
Olyan mintha a csövesség szitokszó lenne. Annak a kifejezése, hogy valaki nagyon elbaszta az életét, és mintha tartalmazná azt a feltételezést is, hogy menedzselhetné ennél jobban is az életét, de ő nem teszi, mert csöves. Az élet lecsúszása a csövességig, ahol már jóformán az emberi alap szükségletek is csak hellyel közzel teljesülnek önmagában egy óriás súly, és erre még rárakódik az általános ítélet és undor is a többi embertől, és egy sokszor nem kimondott „szégyelld magad a koszosságodért…lecsúszottságodért…életviteledért…döntéseidért”.
Nagyvonalúan azt gondoltam, hogy bennem nincsenek ilyen fajta ítéletek, és de, megtaláltam őket, bármennyire is gáz beismerni. Megtaláltam annak ítéletét, hogy a csöves „nem csinálja elég jól” az életét. Ha körbenézek az utcán, akkor látom a földön fekvő csövest, aki mintha az emberi teljesítés hierarchiájában alul lenne, és látom a körülötte elhaladó szépen felöltözött nőket és férfiakat, akik mind valahová mennek vagy valahonnan jönnek, biztos munkába mennek, otthonaikba, kapcsolataikba, és ennél fogva „elég jól” csinálják az életüket. Abból vettem észre, hogy van ilyen jellegű hierarchizálásom és ítéletem, hogy ugyanezt csinálom magammal is. Én is hierarchiába rakom magamat a többiekkel szemben, akik „elég jól” élik az életüket, ügyesen keresik a pénzt és gondoskodnak magukról, és alattuk helyezkedek el én, aki ezt nem csinálom elég jól.
A „nem elég jó” egy elég gyilkos gondolat.
A New York lányai c. könyvben, amit nemrég olvastam el, megjelenik egy Nathan nevezetű kisfiú, aki állandóan beteges és mindentől fél. Nem szeret barátkozni a többi gyerekkel, állandóan bent van, szorong a szociális helyzetekben, és ahogy már írtam, mindig valami nyavaja gyötri, amiért orvosokhoz kell őt hordani. Az anyja egy ponton a következőt mondja: – Nem mindenki arra hivatott, hogy lándzsával a kezében rohanja le a világot. Visszavezethetjük a karmikus hatásra, hogy miért ilyen testbe és miért ilyen tulajdonságokkal született a világra, ami megnyugvást adhat a megértés szintjén, de a tényeken nem változtat. Nathan egész életében ilyen maradt, soha sem lett belőle vállalati csúcsvezető, rakodómunkás, kőműves, sem kosárlabda játékos.
Van egy másik kedvenc részem is a könyvben, amit teljes egészében idemásolok, mert annyira fontos:
„-Jól figyelj rám, Frank Grecco – folytattam. – Ha valóban gyáva vagy – és tegyük fel, csak a gondolatmenet kedvéért, hogy tényleg az vagy-, az semmit sem jelent. Peg nagynéném meg alkoholista. Képtelen abbahagyni az ivást. Pedig az ital tönkreteszi az életét, és egy rakás szerencsétlenséget csinál belőle – de tudod, mindez mit jelent? Semmit. Úgy gondolod, rossz ember lesz attól, hogy nem tudja abbahagyni az ivást? Hogy így emberként nem ér semmit? Hát persze hogy nem – ő egyszerűen ilyen, és kész. Az alkoholizmus csak úgy megtörtént vele, Frank. Mindenféle dolgok történnek velünk az életben. Olyanok vagyunk, amilyenek – és semmit sem tehetünk ellene. Billy bácsikám meg sosem tartotta be az ígéreteit, és sosem volt hű egyetlen nőhöz sem. Ám ez semmit sem jelent. Csodálatos ember volt, pedig lehetetlen volt megbízni benne. Egyszerűen ilyen volt. Ez nem számított semmit. Így is szerettük őt mindannyian.
-De egy férfinak bátornak kellene lennie- válaszolta Frank.
-Hát aztán! – szinte már kiabáltam. – Egy nőnek meg ártatlannak, aztán nézz csak rám! Annyi férfival lefeküdtem, hogy meg sem tudnám számolni, Frank – és tudni akarod, mit számít mindez? Semmit! Egyszerűen ez van. Te magad mondtad, Frank, a világ nem tisztességes. Ezt mondtad nekem az első esténken. Ha ki akarod bogozni a saját életedet, hagyatkozz a saját megfogalmazásaidra! A világ nem tisztességes. Minden ember olyan, amilyen, ez egyszerűen így van. És mindenkivel mindenféle dolog történik – olyasmik, amikre nincs befolyása. A háború csak úgy megtörtént veled. Te pedig nem harcra termettél – és akkor mi van? Ez mind rohadtul nem jelent semmit. Szóval ne tedd ezt magaddal.”
Több éve az önismeret útját járom, és hiszek abban, hogy a traumáinkat feldolgozhatjuk, hogy változhatunk, hogy más mederbe terelhetjük az életünket, és hogy a fejlődésünket szolgálhatja minden olyan dolog, ami egyszerűen megesik velük, ahogy Liz megfogalmazta. De azt is látom, hogy az a rendszerünk megerőszakolása, ha nagykalapáccsal indulunk neki a bontó munkáknak, és nincs alatta egy olyan elfogadó réteg, ami ebből a részletből átjön. És vannak olyan dolgok is, vagy egész emberi életek, amik nem szerelhetőek meg, hanem valamilyenek, és ezzel csak együttélni lehet. Nick Vujicic-nak nem fognak kinőni a karjai és a lábai (bár lehet egyszer feltalálnak valamilyen genetikai beavatkozást, amivel ezt is majd meg lehet változtatni), Mosolyka nem fog kipattanni holnap a tolószékéből (bár elég sokat és kitartóan dolgozik ezen), és számos függőség, mentális zavar sem vesz 180 fokos fordulatot egyik napról a másikra. Ide tartoznak Szepes Mária szavai is:
„Hosszú és különös tapasztalatokkal tele életem alatt megtanultam, hogy az embereket hagyni kell a maguk módján élni. Hiábavaló és téves erőlködés őket kierőszakolni abból, amit tapasztalniuk kell, mert akkor megkeresik maguknak másutt ugyanazt a helyzetet. Nem mondom, sok önuralom kell hozzá, tehetetlenül nézni, mint rohan valaki a vesztébe saját akaratából, minden figyelmeztetés ellenére… de idővel belejön az ember.„
Állandó tanulás számomra, hogy mi az, ami felemelhető, és mi az, ami nem. Hol van a saját erőm határa, és mi az, amit már nem bírok el, hiába várom el magamtól a nap 24 órájában. Olyan mintha létezne bennem egy idealizáló fantázia arról, hogy egy nagyon lecsúszott embert is „össze lehetne kaparni a földről”, ha ez meg amaz teljesülne. De azt gondolom, hogy akik valójában dolgoznak az utcán élőkkel, azok tudják, hogy ez nem így működik. Ugyanilyen idealizáló fantáziákkal tudok viseltetni magam iránt is, hogy ez meg az a beakadásom holnapra megváltoztatható. Hát nem. A legmélyebb minták nem ilyenek, és sok alázat, kitartás és elfogadás kell a kicsi lépésekhez.
A „csinálhatnád jobban is az életedet” mondat mellett azért meg tud bennem jelenni néha az együttérzés is azzal, amilyen most tud lenni valami. Ugyanígy van ez a csövességgel is. Ennyi tud lenni. Eszembe jut egy felirat, ami sokáig az asztalomon volt: Kegyelmezz meg magadnak. Ugyanúgy, ahogy a templomban sem igazából Isten előtt hajolunk meg, hanem önmagunk isteni rétegei előtt, a csövesség láttán sem attól fordulunk el vagy érzünk bármi mást, hanem önmagunk ugyanilyensége szólítódik meg, és arra reagálunk.
Bár mindig megosztom az FBn a legújabb írásokat, azért az mindig esetleges, hogy kinek dobja fel a falán. Iratkozz fel inkább a hírlevélre.
