A minap gondolkoztam el azon, hogy vajon miért lúgozom addig a vágyaimat, amíg végül el nem foszlanak teljesen? Az ugrott be, hogy amikor gyerekkoromban valamire vágytam, akkor rendre a címben említett kis hasonlattal vetettek véget a vitának a bölcs felnőttek, mondván, hogy amit szeretnék az mekkora képtelenség.
Milyen kis egyszerű mondat, ami generációk során milyen hatékonyan fojtotta bele a
gyerekekbe a szülők számára érthetetlen, értelmetlennek tűnő és időnként esetleg ezért bosszantó vágyaikat. Elfogadtam én is, mert ez egy olyan kifejező kép, amire az akkori fejemmel már nem tudtam több érvet felsorakoztatni, hogy miért is vegyék komolyan az én vágyamat.
Például egy távirányítós kisautót… Emlékszem, amikor egy ausztriai utunk során megtudtam, hogy ilyesmi létezik (70-es évek!), attól kezdve nehezen nyugodtam bele, hogy ilyen nekem nem lehet, viszont ezzel a hihetetlen precíz képpel, amit kaptam helyette, egy csomó érzés szánkázhatott közvetlenül a tudatalattimba, arról, hogy ez a vágyam is túl nagy, értelmetlen, képtelen, és mint ilyen, még komolytalan is.
Csak értelmezésképpen, hogy szerintem hogyan üzeni mindezt ez a kis ártalmatlannak tűnő kép: Indokolatlanul nagy, mert a toronyóra minek egy embernek (gyereknek), azt nem birtokolhatja egy ember, az a közösségé, és ha valaki egy ilyet akar magának, annak nyílván beteges birtoklási vágya van. Értelmetlenség, mert egyáltalán minek a toronyórára lánc? Képtelenség, mert a zsebórának van lánca, a toronyórának nincs, ezt minden értelmes gyerek tudja. És végül komolytalan is, mert egy ilyen kívánságot a legnagyobb jóindulattal is csak megmosolyogni lehet.
Szóval az a kisgyerek megtanulta, hogy egy erkölcstelen idióta, akinek a vágyait nem is nagyon kell komolyan venni. Persze mindezt tudattalanul. Csak annyi tudatosult, hogy a vágyaimmal és ez által velem valami nem stimmel. Egyenlőségjelet tettem a vágyaim és ezen tulajdonságok közé. Milyen csodálatos és ijesztő, hogy egy-egy ilyen mondás, axiómaként ott csücsülhet a tudattalanunkban, anélkül, hogy a leghalványabb rálátásunk lenne arra, hogy végül miért cselekszünk így vagy úgy. Ebben a rendszerben most már nagyon is érthető számomra, hogy miért cenzúrázom a vágyaimat rendre nullára a mai napig. Viszont legalább jól megtanultam a „földön járni” és végül is ez is jól jön sok esetben, szóval ennek is van azért jó oldala.
Ezzel a rálátással a mondás burkolt üzenetére már azon sem csodálkozom, hogy amikor 33 éves koromban akkori kedvesem megajándékozott egy távirányítós autóval, akkor nagyjából azonmód zokogásban törtem ki. Vajon hány olyan vágyam volt az idők folyamán, ami megkapta a „toronyóra lánccal” titulust, mire jól megtanultam, hogy az én vágyaim általában túl nagyok, értelmetlenek és komolytalanok? És naná, hogy rávetítem ezt mások vágyaira is: hát mit képzelnek, akik 10-20 milliós autóra vágynak, vagy jachtra, vagy ilyesmire? Naná, majd toronyórát lánccal… hogy nem szégyellik egyáltalán az ilyet?
És hogy miért írtam, hogy csodálatos is egyben? Mert ez megint egy bizonyíték számomra, hogy a szónak mágikus ereje van, tehát ugyanígy mindenféle jóságot is el tudok ültetni a fejemben, hogy aztán azok nyomán teremthessek.
Vajon mire lett volna szüksége ott, annak a kisgyereknek? Hát ez még így is egy fogós kérdés lehet, mert a szülői gyakorlat szerint sajnos valóban nem teljesülhet minden gyermekkori kívánság azonnal. Azt hiszem, valami olyan választ tudtam volna legalábbis reményt keltőnek tekinteni, ami által érzem, hogy a vágyam komolyan van véve, nem tűnik a valóságtól elrugaszkodottnak, a vágy maga el van fogadva, és oda van téve, hogy megvalósulhat egyszer…
Pl: „Fú, Istikém, tényleg nagyon klassz ez az autó, felírom a LISTÁRA, és majd meglátjuk, hátha megkaphatod szülinapodra vagy Jézuskától Karácsonyra.”
Köszönöm Anya.