Az emberiség nagy része nem arra lett nevelve, hogy szabadon gondolkozzon, az iskolák, óvodák nem erről szólnak, hanem arról, hogy valamit megtanuljunk, amit már előttünk valaki kitalált, kikísérletezett, feltalált, megfogalmazott, leírt, kikutatott, felépített. És amikor ezt az agy megtanulja, akkor nehéz átállni hirtelen arra, hogy “na és most akkor jól kitalálom a saját verziómat, függetlenítve magamat a megszokottól és kipróbálttól”.  Konkrét válaszokat várunk a problémáinkra. Erről eszembe jut Brian életéből a kedvenc jelenetem, szerintem már említettem valamelyik korábbi blogbejegyzésemben. ” – MENJETEK A PICSÁBA! –  Hogy menjünk a picsába, Uram?”  Ez pont ugyanarról szól, hogy pontos leírás kell a Mestertől mindenre, mert nyilván ő tudja a legjobban még azt is, hogyan lehet a legjobban elmenni a picsába.

Egy kedves ismerősöm arról mesélt nekem tegnap, hogy a leggyakoribb kérdés, amit a workshopjain hall:  “És ez normális? Normális vagyok?”  Ez ugyanannak a kérdéskörnek a megnyilvánulása – a vágy, hogy belesimuljunk valamibe, amit már előzőleg valaki feltérképezett és rárakta a pecsétet, hogy rendben van. Erre írt valamit, amin azóta is mosolyognom kell, mert van benne egy komoly felszabadító erő. Azt írta, hogy ezt kellett volna talán mondania a legutóbbi workshopján:

Igen, normális vagy.
Te vagy minden normalitás tökéletes középértéke.
Te vagy a normálisok Mestere.

Yes, you are normal. 
You are the perfect median of all normality. 
The Master of all normals.
(Florian, www.soulbook.info)

Emlékszem, hogy a Sexual grounding képzés végén, már szállóigeként használtuk azt a mondatot, hogy “It’s normal. (Ez teljesen normális.)”  Mayatól, a képzés vezetőjétől, hallottuk nagyon sokszor, aki még a legnyakatekertebb sztorik és érzések megosztása után is halál nyugalommal ült a székében és azt mondta, hogy “Ez teljesen normális.” Azokban a pillanatokban néha azt éreztem, hogy megnyugtatóbb lett volna, ha azt mondja nekem vagy valamelyik másik személynek, hogy “Bocs, de ez nagyon nem normális, amit most mondtál.”, mert akkor legalább azt érezhettem volna, hogy a világ rendben van, hogy vannak dolgok, amik nem “férnek bele”, hogy a nyugtalanító belső tartalmak nincsenek rendben és majd kitalálunk valamit, amivel simára vasaljuk őket. De azt mondani, hogy “ez normális”? Bakker, azt nagyon ijesztő volt első pillanatban hallani. Aztán a következő pillanatban persze éreztem, hogy milyen felszabadító, de akkor is… Feldolgozni a normalitás fogalmát nem annyira egyszerű, mert azt jelenti, hogy olyan dolgoknak is van létjogosultsága, amiket nagyon nehéz befogadni és jobb lenne elfordulni tőlük és ha minél több dologra mondjuk azt, hogy normális, annál lazábbak a határok, annál tágasabb a tér, és annál félelmetesebb is. Bármilyen szar is, azért kis dobozban lenni nagyon biztonságos.

Csak két dologban hihetsz: vagy abban, hogy a világon minden csoda, vagy abban, hogy semmi sem. (Einstein)

Ebbe a mondatba behelyettesítettem tegnap a normalitást. Vagy abban hiszek, hogy minden normális a maga módján, vagy abban, hogy semmi sem. Mert állandóan keresni a bizonyított határvonalat a kettő között iszonyatosan fárasztó. Szerintem erre megy el az energiánk jelentős része. És érzem azt is, hogy a pszichém miként húzódik össze félelmében, amikor ezt tényleg el akarom hinni. Mert azért mindig van egy titkos tartalékom a normális/nem normális határvonalát illetően, amire azt tudom mondani, hogy “Na jó, ez még belefér, na de ez aztán már tényleg nem.”

Normális, hogy valaki halálra akarja éheztetni magát? Normális, csak kurvára félelmetes. Tegnap véletlenül belebotlottam egy filmbe a Netflixen: To the Bone (Csontig). A lány az anorexiája miatt a halál szélén áll, amikor az anyja azt mondja neki, hogy már nagyon sokat küzdött a betegsége ellen, már nagyon hosszú ideje próbálja megmenteni őt, de mostanra megértette, hogy ez az ő saját élete és ő ezt elfogadja. Elfogadja, ha meg szeretne halni…. nagyon szereti őt ….. de elfogadja. Ezek a szavak úgy is értelmezhetőek mint, “normális vagy”, elfogadlak mindazzal, amit hordozol magadban, még akkor is, ha ez túlmegy minden határomon. Mert kitudhatja, hogy annak a lánynak milyen utat kellett bejárnia a saját fejlődéséhez? Ezek nagyon félelmetes régiók, nagyon mélyek, tágak, ismeretlenek, és az élet alap kérdéseivel szembesítenek, ahol mezítelenül kell állnunk, levetkőzve minden koncepciót és elengedve minden biztonsági hálót, hogy élve kikerüljünk.

Ma szembe jött még egy film a Netflixen: Before I Fall (Mielőt elmegyek). A lány meghal, majd újra és újra éli ugyanazt a napot, amíg meg nem érti belőle azt, amit a saját lelke miatt meg kell értenie. Hogy élvezze a pillanatot, hogy adjon szeretetet, hogy tegye értékessé a pillanatokat nem csak maga számára, hanem mások számára is, hogy nyitottabb legyen, hogy “megmeneküljön”. Ez nem egy újkeletű motívum, ezerszer feldolgozták már, nekem inkább most azért érdekes, mert neki így kellett megtanulnia a leckét, hogy újraélte ugyanazt a napot, amitől a második nap megőrült volna, ha nem fogadja el, hogy az ő világában ez a “normális”, még akkor is ha full nem normális volt a többiekhez hasonlítva.

A legnagyobb transzformációk az életemben mindig attól történtek, ha békén hagytam magamat. Amikor nem ítélkeztem az felett, hogy normális-e, amit éppen csinálok vagy normálisak-e az indokaim, vagy normális-e a tempó, amiben haladok az életemben. Ma a film megnézése után éreztem, hogy van egy nagyon érdekes vezető elv az mögött, ahogy a dolgok összeállnak. A Before I Fall is ugyanerről szólt. A lány mindenféle kombinációt kipróbál, hogy megváltoztassa a történéseket és azt mondta, hogy félelmetes, hogy mennyire sok mindenen vagyunk képesek változtatni és mégsem tudunk változtatni lényegében semmin sem. Ezt felfogni igazi agyi mestermű.

Minél jobban aggódok a döntéseim helyességén és azon, hogy mit okoznak majd a jövőben és oda visznek-e, ahová érkezni akarok, annál messzebb kerülök a jótól, amit keresek. Mert komolyan mondom, akárhányszor megfigyeltem a folyamatot, a boldogság felé soha sem az általam normálisnak tartott utak vezettek. Az élet valahogy nem így találta ezt ki 🙂 De ettől még iszonyatosan nehéz kimondani, hogy teljesen normális bármi, ami történik és bármilyen is vagyok. Mert ez belekatapultál az ismeretlenbe és mégis a teljesen ismertbe…

Bevásárlókosár0
Nincs termék a kosaradban!
Vásárlás folytatása
0