Egy ideje rendszeresen követem egy svéd lány Jonna Jinton blogját, akinek a bejegyzéseiből egy szót sem értek (mivel svédül ír), viszont a képek, amiket megoszt mindig magukkal ragadnak. Jonna 28 éves és egy kis faluban él 21 éves kora óta, Grundtjärn-ban. A településnek összesen 11 lakosa van és egy nagy tó mellett fekszik, erdő közelében, amelyeket Jonna rengeteg képén és videóban megörökítette. Ahogy a képeiből kiolvastam, most már kapcsolatban él, de egyébként évekig egyedül lakott, a kis piros, fatüzelésű házikóban a nagy semmi közepén. Ami megragadt most engem az életéből az az, hogy elmenekült a város zajától, hogy egyedül legyen, és ebben a csendben találta meg az ajtót a világ felé, és nem is kis méretben, mert munkáját most már széles körben ismerik.
Több díjat is kapott képeiért és blogjáért: 2016-ban Fine Awards díjat nyert a blogjával, 2015-ben elnyerte a legjobb “Fa fotós” díjat, ugyanebben az évben a legjobb kültéri fotó díjat, 2013-ban a Mid Nordic kulturális bizottság díját kapta meg, csináltak már kiállítást a fotóiból és nemrég felkerült az internetre az egy órás dokumentum film, ami bepillantást nyújt az életébe. Ez a dokumentum film inspirált igazából arra, hogy írjak róla. Beismerem, hogy komolyabb kutatást nem végeztem arról, hogy pontosan milyen díjakat kapott, de számomra a képek magukért beszélnek és amikor nézem őket, mindig azt érzem, hogy a világnak vannak szép arcai is.
A filmben elmondja, hogy 20 évesen úgy érezte valami értelmeset és fontosat kell kezdenie az életével, ezért egyetemre jelentkezett szociológiát tanulni. Az első óra után több órán keresztül a mosdóban sírt, annyira távol állt a lelkétől az egyetemi közeg. Három hónapig bírta a sulit, aztán felhívta a szüleit, hogy vigyék őt el onnan. Szerencsére a szülei nem kényszerítették, hogy tovább tanuljon. Az ezt követő nyáron ment el Jonna kirándulni abba a faluba, ahol most lakik, és rögtön beleszeretett a helybe. Úgy döntött, hogy maga mögött hagyja a várost, a családját, a barátait, a munka lehetőségeket, mindent, amihez addig kötődött és kiköltözött a kis piros házikóba.
Mesél arról, hogy ott hirtelen mintha felrobbant volna a belső kreativitása. Addig is benne volt, de nem tudott felszínre törni, mert amint kilépett az ajtón, a városban azonnal bombázták őt a plakátok és hirdetések és állandóan szembesülnie kellett egy képpel, egy ideával, hogy neki milyennek kellene lennie, mit kellene megvásárolnia, hogy elég jó, elég szép és elég sikeres legyen. Aztán amikor elköltözött Grundtjärn-be hirtelen csend lett. Kilépett az ajtón reggel, és nem volt kivel összehasonlítania magát. Az erdő tökéletes volt, és ebben a tökéletességben ő magát is tökéletesnek látta és érezte. Azt érezte, mintha valaki levette volna a doboz fedelét és hirtelen elkezdett kiáramolni belőle a kreativitása. A környezet, az erdő, a tó, az állatok, a növények, a természet állandó változása szüntelen örömforrás és szépség volt számára, ami annyira túlcsordult benne, hogy elkezdte fotókban és írásban kifejezni, amit megélt és látott.
Azt mondta, hogy ez máig így működik nála, hogy ha elmegy a városba, akkor megint visszakerül az a bizonyos “fedél” a doboz tetejére és megint nem érzi a túlcsorduló kreativitását, aztán visszajön a házikóba és explodál a bensője.
Egy ideig ékszer készítéssel foglalkozott, sokat blogolt, fotózott, most már fest is és még kitudja mi mindent csinál. Persze az ő élete sem fenékig tejfel, képes volt ő is ebben a nagy alkotásban kiégni, túlhajszolni magát, mert amikor elkezdett ráirányulni a világ szeme, akkor abban nem volt egyszerű helyt állni, még akkor sem, ha elmenekült a városból. De ő képes volt megállni, rendezni sorait, ismét visszatérni a belső énjéhez, korlátozni a munkára fordított időt és megtalálni az új egyensúlyt ebben.
Ami nagyon magával ragadott Jonna sztorijában egyrészt az volt, hogy mennyire fontos az, hogy valaki megtalálja az őt inspiráló környezetet, mert az szinte “kihúzza” az alkotást valakiből a másik meg a dokumentum film záró mondata volt:
“Néha gondolok arra a vicces tényre, hogy elköltöztem a városból a pusztába,
hogy megtaláljam a békét és a csendet…
…. és ehelyett ez a hely lett az ajtó a világba.”
És ami még érdekes számomra Jonnában az az, hogy részben választ ad egy régi kérdésemre. Az ilyen csodákért nem kell általában túlságosan messzire menni. Legalábbis amikor itt laktam Gellében, akkor egy ideig rendszeresen fotóztam a természetet, a földeket, a felhőket, a változó évszakokat a faluban, mert hihetetlenül szépnek láttam. Aztán emlékszem, hogy ez egy ponton megszakadt. Ott tornyosultak a fotók a gépemen és az volt az érzésem, hogy “minek?” Ha így folytatom, akkor lassan több tárhelyet kell vásárolnom, hogy raktározni tudjam a fotókat, és ha ez megtörtént, akkor mi? Ennek mégis mi értelme van? Annyira mélyrepülés volt ez, hogy még a számítógépem is megérezte, mert kisvártatva kipurcant a hard-disk és a képek elvesztek. (állítólag léteznek szakemberek, akik szét tudnák szerelni a hard – disket és talán megtalálni rajta a képeket, de ebbe pénzt fektetni nem láttam értelmét).
És a veszteség megnyugtatott… nincs a képekre többé gondom, sem arra, hogy mit csináljak velük és azóta a fényképező gépemet is alig szedtem elő, hogy fotózzak vele. Ez körülbelül két évvel ezelőtt lehetett.
Van egy másik csoda-nő is, akit követek (Marie Forleo, ő is megérne egy külön bejegyzést), aki egy nemrégi videójában azt mondta, hogy ha kicsit megreked a munkája, akkor bekapcsolja a CNN-t és azonnal tudja ismét, hogy miért is dolgozik. Marie egy internetes TV csatornát vezet, ahol állandóan tolja kifelé az inspirációs videókat. Nagyon komoly energiája van. Szóval tegnap amikor Budapestről Szlovákiába jöttem, volt durván három órám az autóban, hogy gondolkozzak és rádiót hallgassak. És úgy döntöttem meghallgatom a híreket, amit szánt szándékkal nagyon ritkán teszek meg, mert nem bírom megtartani a súlyukat.
Persze hallottam a robbantásról Londonban, az Észak Kórea által kilőtt rakétákról, most Irmát éppen nem említették, de még az is belefért volna, és ahogy várható volt, világvége hangulatom lett. Élesen szemben álltak egymással Jonna fotói a természetről, az én írásaim legtöbbször a pszichéről és megint nyomult az a kérdés, hogy “minek csinálok bármit is?” Legszívesebben néha lefeküdnék és megvárnám, amíg az emberiség tönkreteszi magát, mert azért az elég naiv elképzelés, hogy a Földet tesszük tönkre… A Föld egészen biztosan túlél minket.
És Jonna képeihez is van rendszeresen szava a belső Világvégisemnek… hogy ha Jonna így folytatja, akkor egyre több embernek megtetszik a környék, odaköltöznek, város lesz ott, a természet többé nem lesz érintetlen, elpusztulnak a fák, beszennyezik a tavat és a többi. Akkor Jonna munkájának ez az eredménye? Lényegében rosszat csinál? Éppen leépíti azt a környéket, ahol van? Ez egy teljesen érvényes belső logikai menet, amivel nagyon sok iniciatívát leépítettem már magamban, hogy ne ártsak a környezetemnek. (Érdekes tény, hogy Jonna több díjat azért kapott, mert népszerűsíti a természet szépségét és ezzel ösztönöz annak védelmére és szeretetére.)
És mégis… muszáj lesz egy ponton rálépnem az “ártás” útjára, vagy tudomásul venni végre, hogy már rajta lépkedek 34 éve, ha tényleg nem úgy akarom leélni a hátralévő életemet, hogy a földön fekszem mozdulatlanul. De még ebbe a cselekedetbe is egyébként bele tudom képzelni az ártást. Ezt a Világvégi énemet nem sűrűn villantom meg publikusan, pedig elég aktív. Talán ezzel akartam most elismerni, hogy van ő is és amíg nem barátkozom meg vele, addig útját fogja szegni a különböző kreatív megnyilvánulásoknak, amik mind beleesnek a hiábavalóság kategóriájába.
DE a nagy hiábavalóság ellenére, minden kultikus filmalkotás és eposzi történet is rendszeresen azzal az érzéssel ér véget, ami most bennem is van – amikor a romhalmaz kellős közepén megcsillan az élet szépsége egy esőcseppen vagy a színek táncolnak egy szivárványban. Ha elég távolról nézem a cselekedeteinket, akkor őszintén szólva semmi értelmét nem látom sem Jonna, sem egyéb más emberek tevékenységének. Elvesznek a kozmosz és a végtelen karma bugyraiban. De ha sikerül elengednem az ilyenfajta értelem keresését és közelebb megyek, akkor egyszerűen marad a különböző tevékenységek csinálása “csak mert” élvezetet okoznak, csak mert örömet hoznak, csak mert szeretet ébresztenek. És ezek talán egy kicsit egyensúlyozzák a rakéták ébresztette félelmet.