Körülbelül 5 éve járok egyéni ülésekre, jártam az Integrál Akadémiára 2,5 évig, ami pszichológiai képződés és önismereti út is egyben és megfordultam már pár önismereti csoportban is. Jó lenne számszerűsíteni, hogy mennyi órát töltöttem eddig önismeretben, de ezt most nincs kedvem kiszámolni, úgy ahogy azt sem, hogy ebbe mennyi pénzt fektettem eddig bele. Az egyetlen, ami az elejétől fontos volt, azok az EREDMÉNYEK. Emlékszem, hogy annak idején 2012-ben, nem azért kerestem fel a pszichológust Győrben, mert szórakozni akartam, hanem mert úgy éreztem, hogy zátonyra futott az életem. És az Integrál Akadémiára sem szórakozni mentem, hanem azért, mert úgy gondoltam, hogy ki akarok képződni és szakszerűen kísérni az embereket az önismereti útjukon és az állításokra, tematikus csoportokra sem az időtöltés miatt mentem, hanem mert olyan tér volt bennük, amitől azt reméltem, hogy majd elmozdítják az általam tapasztalt elakadásaimat. Az “önismereti út” kifejezésben tényleg benne van az A pontból B pontba eljutás, hiszen útra csak akkor kelünk, ha valami konkrét célunk van, majd megtesszük az utat és odaérünk valahova. Nem önismerti tánc-nak nevezzük, nem is önismereti sétálásnak (mert a sétának nem szokott konkrét célja lenni), vagy önismereti belső szimfóniának, hanem útnak. Ehhez mérten komoly célokkal indultam neki, miután 2012-ben nem lett vége a világnak és tovább kellett élni 🙂
Emlékszem, hogy a pszichológushoz azért mentem, mert romokban hevert a szerelmi életem. Szakítottam az akkori párommal, megviselt, nem tudtuk egymást elengedni rendesen, egy ideig léteztünk a se veled – se nélküled állapotában, azt mondta vár rám, ha időre van szükségem … nem tudtam, mire van szükségem, de azt semmiképpen sem akartam, hogy várjon rám, amíg “megjavulok”, közben meg teljesen elengedni őt iszonyatosan félelmetes volt. Aztán amikor visszamentem az irodába és lelkileg összetörve, tanácstalanul ültem az asztalom mögött megakadt a tekintetem a pszichológus számán, amit a barátnőm már vagy 3/4 évvel azelőtt odaadott, de úgy éreztem, hogy ura vagyok a helyzetnek és nem kell segítség. Azon a napon kitárcsáztam a számot….. és a pszichológus nem vette fel 🙂 Na jó, ezt a poén kedvéért írtam ide. Tényleg nem vette fel, de később visszahívott és nagyon hamar adott időpontot, úgyhogy happy end a vége.
Az a konkrét cél, hogy véget tudjak vetni az akkori kapcsolatomnak viszonylag hamar teljesült. 2-3 ülés alatt eljutottunk oda, hogy beláttam, nincs értelme ennek a “félig igen-félig nem” állapotnak, jobb lenne egy időre teljesen megszakítani a kapcsolatot, amíg a sebek begyógyulnak és utána esetleg újból felvenni a kapcsolatot. A lezáró levelet megírtam, ő kiborult, hogy ezt a pszichológus javasolta én meg ilyen egyszerűen benyelem? majd úgy megszakadt a kapcsolat, hogy azóta sem beszélünk, pedig párszor próbáltam felvenni vele a kapcsolatot. Persze, nem fejeződött be ezen a ponton a terápia, mert közben elkezdtek kiesni a szekrényből a csontvázak és megláttam, hogy van több minden, amin dolgozni lehet. Anya téma, hogy vagyok én az anyasággal és hogy vagyok én az anyámmal, a nőiség témája és az ahhoz kapcsolódó szexualitás és a saját testem elfogadása, a férfiak és ezen belül az apa, hogy vagyok én a halálával, hogy voltam vele, amíg élt, hogy vagyok a férfiakkal, milyen transzgenerációs mintákat hordozok magamban és ehhez hasonló témák.
Az, hogy ennyi minden felmerült, miközben csak 1 valamit akartam megoldani nem meglepő. A pszichénk ugyanolyan szövevényes, mint a testünk és nem elkülönülten, szigetekként léteznek benne a jelenségek, hanem hálózatokban. Nem meglepő az sem, hogy minden mindennel összefügg. Megmozdítasz egy szálat és berezonál még 6 (vagy 60).
Abból a világszemléletből nézve, ahogy nekiindultam a terápiának és az önismeretnek azt kell mondanom, hogy a terápia nem lett sikeres és minden csoporton vagy egyéni ülésen eltöltött órám az ablakon kidobott pénz volt. Azon kívül, hogy normálisan akartam szakítani, célom volt az is, hogy BOLDOG PÁRKAPCSOLATOM legyen (olyan mint a húgomé – ez a mániám, hogy olyan legyen), hiszen a szakítást is ennek fényében tettem meg, mert valamin javítani szerettem volna. Most 5 év után, ebben a szent minutumban elmondhatom, hogy voltak közben kapcsolódásaim és egy több éves kapcsolatom, de éppen facéran ülök itt és nincs boldog, filmekbe illően romantikus, és ásó-kapa-nagyharang kapcsolatom. Sőt… a mostani helyzet kísértetiesen hasonlít arra, amit az elején leírtam, ha még nem szövevényesebb mint akkor. Nem sikerült családot alapítanom (még), nincs éppen stabil munkám, a barátnőmnél lakom és az édesanyám még mindig havonta támogat némi pénzösszeggel, pedig 33 éves vagyok és rég elértem a felnőttség határát. Sikeres volt a terápia olyan módon, amit elvártam tőle anno 2012-ben? Hát nagyon nem. És érdemes tovább folytatni ennek fényében? Nyilván nem, mert a befektetés nem tűnik jónak és nem segít elérni azt, amit el akarok érni és minél tovább vagyok az önismeretben, annál több mellékút mutatkozik meg és egyre több részlet kerül elő belőlem és az életemből, amitől néha teljesen belezavarodok abba, hogy merre is kellene haladni tovább.
Ez, amit leírtam is egy interpretációja az önismeretnek és a terápiának és nagyon tudok benne hinni időről-időre, főleg akkor, amikor olyan eredmények után kutatok az életemben, amiktől úgy érezhetném, hogy teljesen normális vagyok és megfelelek a “boldog ember” mintájának …
Pár nappal ezelőtt volt egy lezáró ülésem, ahol össze kellet foglalnom, hogy az utóbbi 1,5 év egyéni ülései honnan hová juttattak el azokban a kérdésekben, amikkel jöttem és merre van a tovább innen. Az összefoglalót azzal kezdtem, amit felvázoltam – hogy sehová sem jutottam. Az eredmény orientált hozzáállásomból (úgy, ahogy én értelmezem az eredményeket!) csak nehezen tudok felmutatható eredményeket mutatni és ráadásul a legnagyobb csavar ebben az, hogy már sohasem tudjuk meg, hogy hol lennék, ha nem mentem volna el egyáltalán soha terápiába…. DE, aztán elkezdtünk beszélgetni erről, felsoroltam a témákat, amikkel érkeztem, összeszedtem gondolatban azt, hogy mivel gazdagodtam időközben, mi változott bennem és rájöttem, hogy ami a terápiában igazából történt, azt nehezebb körbeírni és szenvedek már itt egy ideje ez felett a bejegyzés felett, hogy ki tudjam fejezni, mi is az.
Az önismeret nem eljuttatott valahová a klasszikus értelemben (ahogy elképzeltem), hanem megtanított árnyaltabban gondolkozni magamról és arról, ami történik velem. A kevésbé árnyaltabb gondolkodás az, amiből indultam – hogy létezik olyan életkörülmény, amit ha elérek, akkor attól automatikusan boldog maradok életem végéig, vagy hogy ebben a pillanatban nem vagyok boldog, vagy hogy nem fejlődöm, hiszen akkor sem volt boldog párkapcsolatom és most sincs, vagy hogy egyenesen “visszafejlődöm” , hiszen akkor volt egy cégem, most meg jóformán munkám sincs, vagy hogy vannak rossz és jó tulajdonságaim és az a cél, hogy a rosszakat eltüntessem. Az önismeret nem elvette a szenvedést az életemből, hanem megtanított másként gondolkodni róla. Nem megjavított engem, hanem megtanított árnyaltabban gondolkodni az “elromlásról”. Nem csinált még több problémát az életemben, ahhoz képest, amennyi volt, hanem szimplán rá mutatott azokra is, amiket nem láttam, vagy nem akartam látni (és ettől úgy tűnik, mintha több lenne). És igen, sokkalta könnyebb nem látni őket, mert nagy lelki erő kell a látásukhoz. Nem tüntette el a nem kívánt részeket belőlem, hanem folyamatosan tanít arra, hogy elfogadjam őket és ne csak elfogadjam, hanem HASZNÁLJAM is őket és ne ők használjanak engem.
Szerintem az egész önismereti utamat az egyik barátnőm indította el, aki már 10 (vagy még több) évvel ezelőtt elmondta, hogy “Adri, te ilyen vagy. Nyugodj bele.” Azóta próbálom kiheverni ezt mondatát, mert akkor ez úgy hangzott, mintha kimondta volna a halálos ítéletet felettem 🙂 De igaza volt. Vannak személyiségbeli beállítódásaink, amiken tudunk változtatni, csiszolni rajtuk, fejlődni és vannak, amiken nem. Ha fene fenét eszik, akkor sem. Ezekkel megtanulhatunk profi módon élni és használni őket a lehető legjobban. És ETTŐL leszünk boldogabbak, nem attól, hogy lecseréljük a hibásnak vélt alkatrészeket, ugyanis nem autók vagyunk. Persze ez a magyarázat az eredmény orientált énemnek sohasem lesz elég. Kérek egy boldog párkapcsolatot MOST, ha nincs most, akkor jöhet a következő módszer, ami azt ígéri, hogy lesz. És a filozofálgatást az körül, hogy valójában mi a boldogság nem kérem, köszönöm szépen. Ez olyan, mintha mondjuk fájna a fogad, majd elég önismerettel eljutnál oda, hogy ez már ne zavarjon, és elég meditációval el jutnál oda, hogy igazából nincs is fogad, az mind csak illúzió. Van egy ilyen olvasata is annak, amit eddig megismertem az önismeretből, meg van az a része is, hogy teljesen rendben van, hogy ezt így gondolom.
Volt egy mélypontom nemrég, amikor azt gondoltam, hogy az egész önismeret bullshit, hogy nem lehet sem fejlődni, sem másokat segíteni a fejlődésben, hogy igazából olyan erők hatnak ránk, amiket kurvára nem lehet sem befolyásolni, sem megmozdítani, vagy ha lehet, akkor sokkalta-sokkalta lassabb tempóban, mint ahogy képzeltem, hogy az alap beállítódásunk és beakadásaink nem változnak, csak mindig egy új szemszögből nézzük meg őket még ezredszer is az önismeretben. Kellet ez a mélypont ahhoz, hogy felvegyek egy új szemszöget és még árnyaltabban lássak 🙂
Lett bennem alázat, hogy tényleg vannak olyan elakadásaink, amiket nem lehet csak úgy megjavítani és helyettesíteni valami csilli-villi újjal és vannak olyanok is, amiken lehet javítani – megkülönböztető képesség kell ezeknek szétválasztására. Lett bennem beismerése annak, hogy nem vagyok mindenható (pedig nagyon biztonságos ezt hinni ebben a kurva félelmetes világban) és hogy hatnak rám olyan sorsszerű erők, amiket nem látok át a tudatos, mindennapi gondolkodásommal, ergo befolyásolni sem tudom őket tudatosan. Lett bennem nagyobb türelem, hogy ne rugdossam magamat (sem azokat, akik eljönnek hozzám a saját önismeretük kapcsán) az eredmények felé, hanem haladjak az úton kitartóan és fogadjam el azt is, ha éppen elegem van a haladásból és meg akarok állni. Lett bennem több elfogadás, hogy valamilyenek vagyunk és az, hogy ezek a dolgok nekem nem tetszenek, nem fognak azonnali változást eredményezni sem bennem, sem másokban. Lett bennem egy rálátás arra, hogy az önismeretben ugyanúgy le tudom gyártani a boldogtalanságot, mint anélkül. Ugyanis, ha az az alap feltevésem magamról, hogy valami el van romolva bennem, hogy nem vagyok elég jó és nem is tudok elég jó lenni, akkor az önismeretet is ennek bizonyítására fogom használni és állandóan azon fogok dolgozni, hogy megjavuljak, jobb legyek, ügyesebb, másabb, mint amilyen eleve vagyok. Na ez “maga a jelenség” (ezt Istvántól hallottam mostanában többször) és ettől teremtődik meg újra és újra a boldogtalanság érzete.
Nincsenek pontos válaszaim, de élvezem, hogy keresem a választ mindenben, “nem javultam meg”, de tudom élvezni azt, amilyen vagyok (néha és néha nagyon nem) és úgy érzem egyre erősebb vagyok, hogy elviseljem az életet az összes bonyodalmával, kuszaságával és bizonytalanságával együtt és amikor ezeket megengedem, hogy legyenek, akkor tudom érezni az élet szépségét is. Ma egyszerűen egy hétfői nap van, mindjárt 11 óra lesz és én még nem reggeliztem, mert ezt a blogbejegyzést írtam. És éppen most el tudom viselni azt is, hogy nem oldottam meg a világ gondjait ezzel a bejegyzéssel, de attól még rendben van, hogy megszületett. Folytatom az önismereti sétálgatásomat, egyszerűen azért, mert kíváncsi vagyok és néha majd akarok elérni eredményeket, néha majd kiborulok magamon, hogy sehová sem jutottam, néha majd hibáztatok másokat, hogy ők tehetek arról, hogy nem haladok, néha majd kianalizálom a haladásomat és néha majd elengedem az eredmények elérését. Azt hiszem így lesz-
U.I: Bemásolok ide egy kommentet, ami a bejegyzés kapcsán érkezett az FB falamra:
Ez a pár számomra fontos mondat jutott eszembe az órai jegyzeteimből:
– Nem leszünk boldogabbak attól, hogy fejlődünk (csak tudatosabbak abban, ami történik velünk) – Mindenki a maga szintjén nyomorog 🙂
– A problémákat nem megoldjuk, hanem kinőjük (de mindig jönnek újak). That’s the thing called ‘Life’. Szerencsésebb pillanataimban sikerül is mindezt teljesen elfogadni.
Kerényi-Kiss Zoltán