Számomra egy egészen különleges élmény az önmegfigyelés. Az első jégtörő önmegfigyelő élményem az volt, amikor bepottyantam egy intenzív buddhista elvonulás kellős közepébe és bármilyen előzetes felkészülés nélkül 3 napig napi 8 órát meditáltam. Ez úszás volt a mélyvízben. Akkor történt meg először, hogy miközben kiborultam azon, hogy mit keresek az ülőpárnán, miért nem megyek haza és nyomtam az intenzív belső dünnyögést, volt egy pillanat, amikor elkezdtem megfigyelni ezt a belső párbeszédet, jobb tevékenység híján. Azelőtt is elég sokat szoktam boncolni a belső állapotaimat, de ezután egy új dimenzióba emelkedett a boncolgatás, ugyanis jelen időbe került! Azelőtt utólag néztem rá az állapotaimra, miután kimentem a helyzetből és naplóírás közben “kiöntöttem” mindent a papírra vagy elmondtam valakinek (ez történik egyébként a terápiában is), a meditáció közben viszont jelen időbe került az egész és magát a kiborulást néztem, miközben történt! Ez az élmény azóta is velem maradt, bár a meditációt nem kezdtem el gyakorolni, de a mindennapi életembe beiktatódott a megfigyelő, aki a három napos meditáció-maraton közben született meg.
Hála ennek a megfigyelőnek tűnt fel nekem a hihetetlen trükkössége és sokszínűsége az elmének. Láttam, ahogy egy jelentéktelen esemény robbanást tud okozni, elindítani egy fantázia forgatókönyvet, amit még a legjobb szappanopera írók is megirigyelnének szerintem, de legfőképp az döbbentett le, hogy miként alakítják át a hárító mechanizmusok a lelki “megdolgozásokat” úgy, hogy azt hiszed, hogy már rég túl tetted magadat valamin, miközben csak trükkösen köntöst váltott, hogy jobban igazodjon az új helyzethez! Ezt inkább elmondom konkrét példán, hogy érthetőbb legyen.
Valamelyik blog bejegyzésemben már írtam arról, hogy egyszer voltam egy lovas tanfolyamon, ahol Pataky Katától a következő mondatot hallottam:
“Ha be akarsz rakni egy lovat a lovas szállítóba úgy, hogy közben tudod, hogy csak 5 perced van, akkor tuti hogy még 2 óra múlva is ott fogtok vesztegelni. De ha úgy állsz neki, hogy időd mint a tenger, akkor 5 perc alatt végeztek.” Tudom, hogy ez egy ősrégi bölcsesség és hogy nem Kata találta ki, de rám mégis az ő szavai és hasonlata voltak nagy hatással.
Azt is már ötmilliószor leírtam, hogy több mint egy éve eladtam a cégemet, hogy megtaláljam azt, ami igazán érdekel engem, egyszóval a hivatásomba lépjek és abból éljek meg. Bár azt mondtam, hogy hagyok magamnak annyi időt, amennyi kell, mégis pár hét után rájöttem, hogy ez nem teljesen így van. Valahol a tudat alattiban ott volt a “kapsz akármennyi időt, de azért ne legyen több 3 hónapnál” utasítás. Lehelt a 3 hónap. Semmi eget rengető nem történt. Élveztem a szabad időt, de nem jöttem rá, mit is kellene ezentúl csinálnom. Meghosszabbítottam 6 hónapra és azt gondoltam, hogy most aztán tényleg szabadjára engedtem magamat. Ez már kívül esett a komfort zónán, mert úgy tölteni az időt, hogy igazából SEMMI konkrét dolgom nincs, azt maximum a szabadságaimon szoktam művelni, amikből a leghosszabbak is csak 14 naposak voltak. De még mindig elszánt voltam, hogy nem kezdek bele semmi olyasmibe, amit pusztán a megélhetésért tennék. Ebben a kibővített 6 hónapban jött a blog írás, ami jelentős építőköve a mostani életemnek, de nem a megélhetésem része még. Letelt a 6 hónap is. Még mindig azt éreztem, hogy nem körvonalazódott semmi olyasmi, amit követni tudnék. Kitoltam 9 hónapra a magamnak adott időt. Az egyébként is nagyon szép szimbolikus dolog lett volna. A 9 hónap, pont mint a terhesség és utána a gyönyörű születés. Gondolod történt valami? Hát nem sűrűn. Persze közben voltak mindenféle ötleteim, valamikbe bele is kezdtem, tanultam, csoportokra jártam, nagyon sok belső munka történt, szóval nem csak lógatom a lábamat időszak volt, de akkor sem történt meg az általam áhított “bepakolása a lónak a szállítóba”. Amikor letelt a 9 hónap is, kezdtek jönni a “tiszta lúzer vagyok” pillanatok és a “jobb lenne, ha inkább találnék állást magamnak” gondolatok. Elkezdtem közben az Integrál Akadémiát és átköltöztem Pestre. Miután letelt a 9 hónap, muszáj volt találnom egy új határidőt és megint engedni a gyeplőn, hogy úgy érezzem, milyen jófej vagyok magammal. Ezúttal az 1 év lett. Milyen szép. 1 év szünet a munkából. Ezt nem sokan mondhatják el magukról. Közben találtam egy cikket is, ami arról szólt, hogy egy híres divat tervező 7 évente 1 év szünetet tart és hogy ebben az 1 évben találja ki általában azokat az eget rengetően új ötleteit, amik eltartják őt a következő 7 évre. Egybeesett ez a cikk az új elhatározásommal. Aztán letelt az 1 év is, 2015 áprilisában. És megint adtam magamnak időt…
Aztán két nappal ezelőtt, miközben a lakásom ablak párkányán ültem, vettem észre, hogy mi megy titokban (a tudtom nélkül!) a fejemben 🙂 Még a több mint egy év alatt sem sikerült kifejlesztenem a bizalmat magam iránt, hogy képes leszek “beszállni a szállítóba”. Amit meg tettem az csupán az volt, hogy szokatlanul sok időt adtam magamnak, hogy a szabadság érzetét keltsem magamban. DE a lazára engedett póráz, ami nem gátol a mozgásban egyáltalán nem ugyanazt jelenti mint a séta póráz nélkül! Ezt teljes bizonyossággal állítom, mivel van kutyám 🙂 A kettő teljesen más lelkületet kíván meg!
Több évvel ezelőtt kezembe került a Summerhill című könyv, amelyikben megragadott az a tény, hogy az odakerült gyerekeket (mert ez egy iskola) békén hagyják annyi ideig, ameddig szükséges. Nem kötelezik őket arra, hogy bejárjanak az órákra, mert hisznek abban, hogy ha megkapják a kellő szabadságot ebben, akkor egy idő után maguktól megteszik. Ha valakinél ez egy 2 éves folyamat, akkor elfogadják, hogy neki addig tart és kész. Nincs maximális idő határ. És a rendszer működik!!! De csak most jöttem rá, hogy milyen megrendíthetetlen hitet a folyamatban kell ez mögé tenni, hogy működjön! Azt képzeltem, hogy simán meg tudnám ezt csinálni a gyerekemmel, mert hogy hinnék benne. A jó francokat! Most látom, hogy még magammal sem tudom megcsinálni.
Az ablakpárkányon ülve jöttem rá, hogy hiába nyújtottam olyan hosszúságra az időt, ami már bőven meghaladta a komfort zónát, igazából végig határokat szabtam. Megkérdeztem magamtól, hogy milyen lenne, ha így nyomnám még 10 évig? Nem tudom ezt hogyan tudnám kivitelezni praktikus szempontból, de az lényegtelen. Milyen ezt elképzelni? …… De még a 10 év sem az igazi határ, mert ez is még csak a póráz lazítása. Mi van, ha időt adok magamnak egészen a halálom pillanatáig? És akkor elképzeltem közvetlenül a halálom előtti pillanatot és láttam magam mögött azt a sok évet, amik alatt nem vittem véghez semmit abból, amit elvárok magamtól. Bence szerint ez a kedvenc fixim, hogy csalódást okozok azoknak, akik szeretnek engem, mert nem a bennem lévő képességekhez mérten viselkedem és nem kamatoztatom őket. Igaza van. Ez a kedvenc fixim. És az élet közben történik velem… Csak a halálom elképzelése volt a megfelelő háttér ahhoz, hogy meglássam, hogy hiába adtam magamnak időt, igazából nem raktam mögé igazi hitet és bizalmat. Az idő hosszabbodott, de maradtak az elvárások, az eredményéhség, a bizonyítási vágy, a siker utáni vágyakozás, az elismerés a “többiektől”, a forgatókönyv arra, hogy mit kellene elérnem és megvalósítanom ennyi idő alatt.
Csak amikor elképzeltem a halálom pillanatát, éreztem meg belül azt, hogy a MONDÁS mögött van HIT is.
Csak a nagyon őszinte befelé figyelés magában a helyzetben láttatja meg velem, hogy milyen sokszor mondom azt, hogy “szabad vagy”, de közben igazából azt gondolom, hogy “szabadon elmehetsz a kerítésig”. De ezt a második mondatot az elme gondosan elrejti még saját maga elől is, mert ha felfedné, akkor nagy problémával állna szemben…. Mert ott jön az, hogy lelépsz a létra utolsó fokáról, de tényleg…
Ha azt mondom a szeretett személynek, hogy “szabad vagy, nem akarlak megkötni”, akkor ezt csak akkor gondolom IGAZÁN komolyan, ha elképzelek egy nőt, akiben megvan minden olyan tulajdonság, amit magamban hiányolok és látom magam előtt, hogy a szeretett férfi szenvedélyesen megcsókolja őt vagy elveszi őt feleségül. Ha közben nyitva marad a szívem, akkor mondtam csak igazat a kijelentésemmel. Ha azt mondom a lovamnak, hogy “én megvárom, amíg eljön a te időd”, akkor ez csak akkor igaz, ha közben elképzelem, hogy lehet ott kell majd állnom addig, amíg egyikünk ki nem purcan végleg és még mindig nyitva marad a szívem. Csak akkor gondoltam komolyan, amit kimondtam.
Látni, hogy csak úgy teszek, mintha elengednék valamit, de igazából csak olyan tág határokat szabok, hogy ne is lássam a falakat a megfejlődése annak, amikor azt gondolom, hogy ezt nem csinálom. Úgyhogy én most ezt ízlelgetem és figyelem, hogy miként adok magamnak rengeteg időt, de közben görcsösen fogom a póráz végét, hogy ha gáz van, akkor rántsak rajta egyet. … és igen, ez még mindig a fiximből való működés 🙂 …..