A budai várban található Mátyás kút ihlette a mai blogbejegyzést. A kút Mátyás királyt ábrázolja egy magas sziklán vadász ruhában, akit több másik személy is körbevesz. Ezek közül az egyik Szép Ilonka, aki a király bal oldalán ücsörög, a szikla legalján, egy őzikét simogat, az ölében pedig valamilyen növényeket tart. Feje oldalra fordítva, az egész testtartása olyan, mintha nem tudná eldönteni, hogy menni vagy maradni akar, felállni vagy ülve maradni. Az egyik lába indulna, a másikat maga mögé húzva tartja. Vörösmarthy Mihály verséből pontosan megtudjuk azt is, hogy miért van ez így. Ilonka története, szoborba öntve máig meséli a nem beteljesült vágyak történetét, amelyikben Ilonka nem hitte el magáról, hogy méltó lehet a királyhoz.

A legenda úgy szól, hogy Mátyás egy vadászat közben látta meg Ilonkát az erdőben és rögtön megtetszett neki, utána eredt és elkapta. Jóformán levadászta:  “Istenemre!” szóla felszökelve a vadász: “ez már királyi vad! ” És legottan, minden mást feledve, hévvel a lány nyomdokán halad. A sikeresen “levadászott” leány halálosan beleszeret Mátyásba, akiben sem ő sem az apja nem ismerik fel a királyt. “S csendes a ház, ah de nincs nyugalma: Fölveré azt szerelem hatalma.” Mátyás búcsúzáskor meghívja őket, hogy látogassák meg őt a budai várban. Ilonka és az apja fel is kerekednek és elmennek Budára, de amikor a lány rájön, hogy a vadász, akivel ő szerelembe esett valójában a király, megdermed és nem mer odamenni hozzá: “Haloványan hófehér szobornál Szép Ilonka némán és merőn áll.”  Apja, megsejtve a történést, azzal vigasztalja, hogy jobb nekik a csendes tanyájukon, térjenek inkább oda vissza: Jobb nekünk a Vértes vadonában. Kis tanyánk ott nyúgodalmat ád.” Szól az ősz jól sejtő fájdalommal, S a bús pár megy gond-sujtotta nyommal.

Vörösmarthy gyönyörűen szavakba foglalta Ilonka további sorsát is: “És ha láttál szépen nőtt virágot elhajolni belső baj miatt, úgy hajolt el, félvén a világot, Szép Ilonka titkos bú alatt.Társasága lángzó érzemények, kínos emlék, és kihalt remények.”  Szép Ilonka belehal bánatába, és amikor a király visszatér a paraszt házba, már csak ürességet talál ott.

A férfiakat ábrázoló szobrok láttán, amikből sokkal több van, mint nőket ábrázoló szobrokból gyakran felébred bennem a feminista énem, és felháborodok azon, hogy női “hősök” miért nincsenek a köztereken, vagy ha vannak is, miért nem olyan nőket ábrázolnak, akik konkrét létező személyek voltak? Inkább archetipikus női alakok kapnak szobor formát – mint például Szűz Mária, aki ráadásul annak ellenére, hogy szült, örökre be lett betonozva a szüzesség eszméjébe. De ez egy másik blogbejegyzés lenne. Vagy ott vannak a nagy szabadság szobrok, amiből most hirtelen kettő jut eszembe a New Yorki és a budapesti “Gellért néni”, de ezek sem egy konkrét nő érdemét magasztalják fel, hanem a szabadság eszméjét ábrázolták női alakkal. A budapesti szobor modellje Thuránszkyné Gaál Erzsébet volt, egy random vidéki lány, akit Strobl meglátott az utcán és rögtön tudta, hogy róla szeretné mintázni a szobrot. Erzsébetnek le kellett vágatnia a derékig érő gyönyörű haját a modellkedéshez, és a szobor felavatására meg sem hívták őt. Nagyon vágynék látni női hősöket a köztereken, de ma sétám közben sikerült elrugaszkodnom ettől a férfi-nő egyenjogúság kérdéstől és meglátni egy másik olvasatot is – mégpedig azt, hogy ezek a hősi férfi szobrok nem csak a konkrét férfiakat ünneplik, hanem a valamibe való határozott BELEÁLLÁST is. Férfiak szoborba öntve lovagolnak a harcba, lovagolna vissza a győzedelmes harcból, levadásznak valamit,  lobogtatják a béke zászlóját, királyként uralkodnak a nép felett, vagy a tudást őrzik pergameneken és kódexekben. Ez most csak pár motívum volt, amit a leggyakrabban látok. Ahhoz, hogy ezeket a jelentős dolgokat véghez vigyék, kellett, hogy vállalják a felelősséget, vállalják a bukás veszélyét vagy azt, hogy élve ki se kerülnek a harcból, hogy a kiemelt pozíciókban állva lesznek sokan, akik majd le akarják őket onnan rángatni, vagy kirúgni láb alól. És voltak is… És ők ebben ÁLLTAK.

És akkor most visszakanyarodok Ilonkához, aki nem állt bele az erejébe, mert az valóban óriás ugrás lett volna, hogy az erdő közepén élő lány, hirtelen a királyhoz méltónak érezze magát és fel tudjon kapaszkodni arra a kiemelt helyre, amin Mátyás állt, és akit születésétől fogva erre szocializáltak. Ezt Ilonka apja sem (!) tudja megugrani, aki nem azt mondja lányának, hogy menjen oda bátran a királyhoz és legalább köszönjön neki, hanem visszavonulót fúj az eldugott tanyájukba. Ilonka nem hisz sem az erejében, sem a külső sem belső szépségében. Mert az holt biztos, hogy óriás belső szépséggel és ártatlansággal rendelkezett, ha a király felfigyelt rá. Ilonka nem a balul elsült szerelembe halt bele igazából, hanem hogy amikor ez a belső szépség napvilágra került volna, ő nem tudott beleállni, nem tudott igent mondani saját magára. Nem hiszem egyébként, hogy jól járt volna, ha a királyi udvarra kerül, ahol szoros fűzőkbe fűzték volna őt és beletörték volna az udvari etikettbe, vagy degradálódik udvari szeretőnek, de ő még addig sem jutott el, hogy erre NEMET MONDJON! Meghunyászkodva tért vissza a tanyára, összetörve, nem pedig büszkén, rájöve arra, hogy számára sokkal nagyobb érték az erdő csendje, vagy a virágok illata, mint az udvari élet. Nem mondott se igazi igent, se nemet, amikor az élet felkínálta neki a lehetőséget, hanem darabokra tört.

A nők generációk óta adják át egymásnak szavak nélkül is ezt a női kisebbrendűségről szóló üzenetet. És ugyanúgy a férfiak is (apaként, szeretőként, férjként) átadják nekik ugyanazt az üzenetet, hogy legyenek el szépen csendben “a tanyán”. Nagyon hasonló történetet örökített meg Wass Albert is A funtineli boszorkányban, ahol Nuca a gyönyörű havasi lány beleszeret és gyereket szül az Éltető uraság (a “havasi király”) fiának, de ő is elég szomorú sorsra jut ezzel a szerelemmel. Nucát Ilonkától eltérően az uraság soha nem hívja meg az uradalomba, hogy legyen élete része és Nuca talán nem is menne, mert annyira össze van fonódva a lénye az erdővel. De akkor is a sztori hasonló számomra, amelyikben valahogy nem sikerül a női értékeket felemelni a férfi értékekkel szemmagasságba. Szegény Nucát még a “boszorkánysága” is sújtja, úgyhogy nincs könnyű sorsa, gyönyörű történet. Tényleg. Wass Albert zseniálisan írta meg.

Szerencsés korban születtem, mert látom, hogy egyre több nő lép ki ebből az ősi “otthonmaradós” mintából és lép ki a fényre, egyenrangúnak érezve magát a férfival (nem elférfiasodva, hanem a női értékeket a férfi értékekkel egy szintre hozva). Ennek belső lépése az, hogy a nő felfedezze magában a királyt és a parasztlányt az erdőből és egyenrangú frigyben összeházasítsa őket. Hogy felfedezze magában az apát, akinek a fénye kiárad a lányára és elismeri a lányában rejlő erőt és szépséget, és megtanítja őt megvédeni magát.

Lélekben ma reggel meghajoltam az összes lovas szobor előtt a budai várban, hogy elismerjem a felvállalt nagyságot, a felelősség vállalást, a bátorságot kiállni egy ügyért, az állhatatosságot, és a büszkeséget a saját tettekre. És meghajoltam Ilonka története előtt is, aki jelképezte számomra azt a sok pillanatot, amikor nem tudtam beleállni a dolgokba, nem hittem el, hogy elég lehetek, vagy hogy a király megismerne a tömegben és maga mellé ültetne a lovára. Különös jelentősége van számomra annak, hogy a nagymamám is Ilonka volt, és azt gondolom, hogy bár nagyon erős asszony volt, nem biztos, hogy valaha megélte azt, hogy “ér annyit, mint a férfiak”. Mindegyik “szépilonkás” pillanat az életemben kellett ahhoz, hogy most itt legyek, ahol vagyok és hogy most más döntéseket hozzak nem csak magam miatt, hanem azok miatt nők miatt is, akik előttem éltek, velem egy időben élnek, vagy utánam fognak jönni. És bár az én figyelmem a nőkre irányul főleg ezügyben, látom és tudom, hogy sok férfinak ugyanilyen nehéz beleállni az erejébe.

Bevásárlókosár0
Nincs termék a kosaradban!
Vásárlás folytatása
0