Érzetem szerint mélyrehúzós, nem minden lélek szeret idemenni és ezt érezni, úgyhogy most képzeletben ideteszek egy olyasmi szimbólumot, mint a filmekben a 18-as karika. Szólok, hogy mélyrepülés a hétköznapi témákat boncolgató blogokhoz képest. De ez is van, és meg szeretném osztani, mert innen még soha nem osztottam meg. Most kipróbálom milyen…
Olyan mint egy kút, amibe beledobnak és én csak zuhanok egyre lejjebb, és egyre sötétebb van és egy idő után már azt is elfelejtem, hogy valaha ismertem a fényt. És nincs semmi, csak a kút falai, amiket kitapogatok a sötétben. Érdes, néhol éles a széttöredezett szikla, nyirkos, és jéghideg. Leroskadok, azt gondolom, hogy sírni fogok, de nem tudok. Nem találom a könnyeimet, mintha elfelejtettem volna, hogy kell sírni. Csak vagyok, ebben a kilátástalanságban, se fel, se le… Úgy érzem végtelen ideig ücsörögtem már, néha lefekszem, de úgy sem jobb, ismét felülök, felállok. Semmi sem segít, sehogy se jó. Szeretnék meghalni, de még az sem megy. Gyáva vagyok ahhoz, hogy az éles sziklákkal felvágjam az ereimet, miközben teljes szívemből megvetem azt a részemet, amelyik élni akar. Gyűlölöm, miatta nem halhatok bele ebbe a kilátástalanságba.
Még mélyebbre szeretnék zuhanni, ott ahol már falak sincsenek. Kívánságom teljesül. Hányingerem van, valami sötét iszapos anyag fel akar törni belőlem. De nem hagyom, összezárom a torkomat, hogy ne tudjon feltörni. Lélegezni sem akarok. Ha tudnám, megállítanám most a szívemet. Összeroppantanám. De nem tudom. Még mindig itt áll mögöttem az a rész, amelyik élni akar. Olyan mintha az ő keze lenne az én kezem alatt és minden erejével ellentart nekem, hogy ne tudjam akkora erővel összenyomni a szívemet, hogy ezer darabra szakadjon. Nem engedi, gyűlölöm ezért.
Meg akarok halni! Én pedig élni akarok! Meg akarok halni! Én pedig élni akarok! Meg akarok halni! Én pedig élni akarok! Meg akarok halni! Én pedig élni akarok! Meg akarok halni! Én pedig élni akarok! Meg akarok halni! Én pedig élni akarok! Meg akarok halni! Én pedig élni akarok! Meg akarok halni! Én pedig élni akarok! Meg akarok halni! Én pedig élni akarok! Meg akarok élni. Összezavarodtam.
Úgy érzem csecsemő vagyok, még valami kissebb mint a csecsemő, formátlan sejthalmaz. Már itt is ugyanez a harc megy az élet és halál között, mégis növekszem állandóan. Pedig közben hallom azt a hangot is, amelyik azt mondja meg akar halni. Állandóan hallom. Ismerőssé válik, barátok leszünk, megszeretem, biztonságot ad. És én a kettő között állok, folyamatosan. Egyik oldalról húz a halál, másik oldalról a rezgés. Csend, zaj. Mozdulatlanság, remegés. Egyszerre vannak. Igazságot akarok tenni közöttük, de nem tudok. Ugyanakkora erőben vannak.
A sötétség alatt fekszem. Betakar teljesen, már csak a bokámat fogja a fény, de azt nagyon erősen. Tudom, hogy nem fog elengedni, azért merek így belelógni a sötétségbe. Fejjel lefelé, teljesen hátracsavarodva, valószínűtlen szögben hajlik meg a gerincem. Szeretem, hogy nem látok, szeretem, hogy beburkol a semmi. Szertefoszlik a testem, csak a bokám marad meg, amit fog a fény. Olyan mintha béklyó lenne a lábamon. Nem akarok ránézni, nem akarom tudni, hogy már csak a bokám maradt meg belőlem.
És most mi lesz? Millió darabból állok, amik szanaszét vannak szóródva. Ki nézi ezt az egészet? Őt is gyűlölöm, mert a fejében benne van a forma és annak alapján bármikor újra tudom építeni magamat ugyanolyanra, vagy teljesen másra. Gyűlölöm. Gyűlölöm, hogy elkezdek sűrűsödni. A szétszóródott részek felfénylenek és egy középpont felé kezdenek el mozogni. Egyre sűrűbb anyagot alkotnak, ahogy megérkeznek egymás mellé. Kívülről nézem, megvetem őket, annyira siralmas, ahogy akarnak lenni.
És megjöttek a könnyek. Belecsorognak a kútba, szomorú, hogy akarok lenni, mert elveszítem a sötétséggel való kapcsolatot. Nem látom a fénytől, nem tudom hová tűnt, úgy érzem, mintha megöltem volna. Maradjon még, legyen még. Miatta nem akarok lenni, hogy együtt lehessünk. Egymásba fonódva, egymást betakarva, egymást szeretve, egymásba folyva. Kell nekem. A fényrészecskék megalkották a testet. Növekszik, nem tudom megállítani ebben, hiába igyekszem. Vele kell nőnöm… fáj, szétfeszít, belefeszít a létbe. Lebegek a test körül. Vajon ez az enyém? Én alkottam? Nekem szánták? Szépnek látom, sőt… fáj a szépsége, mert úgy érzem megcsalom ezzel a másik létemet. Nem búcsúztunk el.
És abban a pillanatban, ahogy kimondom AKAROM AZ ÉLETET, megjelenik. Azt hittem elhagyott a sötétség és az üresség. Minél jobban akarom, ő annál közelebb van. Itt van. Nem ment sehová sem. Örök táncban vagyunk. Amikor a fényben vagyok, nehéz szeretni őt, elfordulok tőle és ez neki fáj. Körbevesz engem a szomorúság fátylával. Ettől észreveszem őt, táncolok vele. Hagyom, hogy magával vigyen egy utazásra. És akkor megint minden szétesik, nagyobbak lesznek a rések, belepihenek, hátrahajlik a gerincem és a fejem búbja megérinti a talpaimat. Már nem is én vagyok, széttöredeztek a csontjaim. És van valaki, aki ezt megint végignézte. Emlékeiből megint felépülök.
Betakarlak, kitakarlak, elfelednek téged, emlékeznek rád, visszajössz, elmész, összeáll, széthullik, értelmetlen, értelmet nyer, befordul, hátrahajlik, széttörik, összeáll, sötét, fény, középet, peremen táncolva, utazok valamerre, irányomat nem ismerve. Széttárom az ujjaimat, mindegyikhez hozzáér valami, valaki. Testet öltenek, eltűnnek, összefonódnak velem, eltávolodnak, lenyom, felemel, megbánt, kiengesztel, szeret, gyűlöl, bezár, kinyit, megfeszítem, elengedem, nem engedem, engedem, elfeledem, visszaemlékezek. Létezem, úgy tűnik állandóan. . . sötétben vagy fényben, vagyok.