Egy ideje látható számomra, hogy bármelyik férfival is szakítottam az életemben és esetleg teljesen megszűnt közöttünk a kapcsolat, én soha sem szoktam teljesen becsukogatni az ajtókat feléjük. Irreális módon néhányukról simán tudtam gondolni azt, hogy életünk egy pontján akár még újból össze is jöhetnénk. Miért ne? Van egy exem, akivel rendszeresen álmodom pár havonta, hogy összejöttünk, pedig több mint tíz éve szakítottunk, és általános vágyam szokott lenni, hogy “maradjunk barátok“. Sokáig azt gondoltam, hogy azért, mert ha már egyszer annyira fontos helyen voltak az életemben, akkor nem tudom elképzelni, hogy hirtelen nullára csökkenjen az érintkezési felület. Tegnap viszont egy belső gyakorlat során rájöttem, hogy az ajtók nem miattuk maradtak nyitva, hanem saját magam miatt, ugyanis náluk hagytam valamit, ami hozzám tartozik.
Írtam egy listát a jelentős férfiakról az életemben. Nem csak olyanokat listáztam, akikkel volt szexuális kapcsolatom, hanem olyanokat is, akik valamiért jelentős szerepet töltöttek be. Amikor elképzeltem, hogy le kellene csukni feléjük ezt a titkos nyitottságomat, akkor éreztem, hogy nagyon megijedek. Őket ugyanis bizonyos szempontból a családomnak érzékeltem – melegséget, öleléseket, támogatást, elfogadást, bátorítást kaptam tőlük, és mindegyiknél pontosan meg tudtam mondani, hogy mi volt az a “horog”, ami miatt ráakadtam. Láttam, hogy milyen oldalam domborodott ki az mellett a férfi mellett, és milyen tulajdonságaimat szeretett, amikkel kapcsolatban én saját magam rendkívül kishitű voltam. Ez olyan gyakorlatilag, mintha x férfire kiszerveztem volna az elmúlt években olyan oldalaimnak a szeretését és értékelését, amiket én magam nem tudtam szeretni, sajátomként felismerni és értékelni.
Teljesen spontán módon jelent meg egy belső kép arról, hogy miként tudom becsukogatni ezeket az ajtókat és mit kell tennem ahhoz, hogy azok egyáltalán becsukhatóak legyenek. Vissza kellett hoznom hozzá az exeim mellett ragadt énképeimet. Lelki szemeim előtt egy helyiséget láttam, elképzeltem az első exemet és felidéztem, hogy mi volt az, ami belőlem leginkább kidomborodott mellette, amit ő szeretett bennem. Aztán fehér krétával rajzoltam egy vonalat a helyiség közepére, jelezve hogy melyik az exem térfele és melyik az enyém, majd kézen fogtam a mellé ragadt énemet és azt mondtam neki: Én vagyok a családod, és átkísértem a saját térfelemre, majd figyeltem, ahogy a részemmé válik. Ezeket a minőségeket az exem nem “belém gyártotta”, csak észrevette őket, és amikor elment az életemből nem vitte őket sehová. Én voltam az, aki ügyesen hozzá kötötte őket.
Persze, hogy nem akartam becsukni azt a bizonyos ajtót, hiszen egy lélekrészemet még hazavártam.
Nagyon érdekes volt egyesével végignézni a múltbéli férfiak mellé tapadt lélekrészeimet, amik mind valamilyen kincsemet hordoztak magukban és amiket tévesen a férfi kincsének azonosítottam. Minden egyes exnél meghúztam újból a fehér krétavonalat, elmondtam a hozzá tapadt lélekrésznek, hogy én vagyok a családja, nem az a férfi, akin csüng, átkísértem a saját térfelemre, hagytam, hogy belém olvadjon. A képben is láttam, hogy egyre “sűrűbb” vagyok, egyre inkább fénylek, mert hazakerülnek rég elveszettnek hitt minőségeim, és legfőképp az erőm. Minden egyes alkalommal, amikor azt gondoltam, hogy az a férfi tett engem széppé, erőssé, magabiztossá, szexivé átadtam neki az erőm egy részét.
Én magam vagyok mindaz, amit ők vonzónak tartottak és szerettek bennem.
Iszonyatosan hálás vagyok minden exemnek, hogy mellettük megmutatkozhatott lényem egy-egy aspektusa, és ezáltal számomra is jobban láthatóvá vált. Jó volt most ezeket visszaszervezni önmagamba és hagyni lélekben is lezárulni a régi kapcsolatokat. A legtöbb esetben azt láttam, hogy már csak a fantáziám tartotta fenn ezeket, de igazából azon a másik térfélen már senki sem áll…
U.I: Ha vannak lezáratlan hasonló múltbéli kapcsolataid, használd bátran a leírt imaginációt és lépj kapcsolatba az eltévelyedett lélekrészeiddel.