Már megint Rubint Rékán akadt meg a figyelmem. Most éppen azon, hogyan gyászolja az anyukáját, meg azon a poszton, amit a napokban írt arról, hogy az “élet megy tovább és tovább kell menni.” Azért volt érdekes figyelnem, hogy miként gyászol, mert önkéntelenül is összehasonlítottam, én hogyan gyászoltam aput 15 éves koromban. Persze a kettőt nem szabadna összehasonlítani, mert nincs két egyforma gyász, mert két egyforma sors sincs, de én mégis megtettem.

Szinte kélyes figyelemmel kísértem azt, ahogyan kezeli a helyzetet. Nem a fájdalma érdekelt, hanem az, hogy mit csinál ezzel a fájdalommal és a kélyes érzés pedig ahhoz kapcsolódott, hogy rájöttem, át szabad lépni azokat a határokat, amiket én szentnek és sérthetetlennek gondoltam (nem vagyok meggyőződve arról, hogy ezt valóban múlt időben kellene-e írni), hiszen Réka is átlépte.
A tínédzser kor még nagyon arról szól, hogy igazodjunk a hordához. Nem tudom miért ez a szó jut eszembe. Talán a sok Trónok harca teszi, de most ez kívánkozik nekem ide. Eszembe jut ezer meg egy pillanat, hogy még a mélységes gyász sem tudta ezt bennem fölülírni. Azt a vágyat, hogy úgy cselekdjek, olyan legyek, amiről azt feltételeztem, hogy renben lesz, és tetszést fog kiváltani a többiekben, ergó szeretni fognak. És ez a vágy mindent vitt. De tényleg mindent.

Emlékszem arra az érzésre, hogy kifejezetten szégyelltem magamat azért, hogy meghalt az apám. Az osztálytársaim előtt, a tanáraim előtt, a barátaim előtt, a család többi része előtt. Szégyelltem a hirtelen csonkává vált családunkat, és sok karácsonyi össznépi gyülekező telt számomra ebben a hangulatban. Nem tudtunk többé “normális” család lenni, egy valaki már nem tudott eljönni velünk és erről egyszerűen nem lehetett elfordítani a tekintetet. Ez kurvára látszott, és én azt éreztem, hogy elsülyedek szégyenemben. Ehhez képest Réka ország világ elé tárta, hogy anyukája meghalt és ezzel ország világot kért arra, hogy legyenek vele ebben az élményben. Ha Réka bejelentkezik élő adásba, 3 másodperc alatt ott van 11 000 ember. El tudod ezt a mennyiséget képzelni? Elképzeltem Réka hatására, hogy ezt lehet így is. Nem szükségszerű a gyásszal elbújni és családon belül “megoldani”, hiszen senki másra nem tartozik. Arra tartozik, akire mi magunk akarjuk, hogy tartozzon.

Annak idején rögtön a temetés után ki akartam mindenestül törölni a fejemből apám emlékét. Egyetlen kép volt az egész házban, ami őt ábrázolta. Amikor csak tehettem beosontam a hálószobába és lefordítottam ezt a képet. Anyám pedig visszaállította. Majd megint jöttem és lefordítottam. Ezt játszottuk egy ideig, amíg ő elrakta a fiókba. Utólag sajnáltam, hogy ezt tettem, de szégyellettem anyámtól bocsánatot kérni, mert az azt igényelte volna, hogy beszéljünk apámról és apámról semmiképp sem akartam beszélni. Ehhez képest Réka rendszeresen tartott edzéseket a garázsban úgy, hogy a háttérben mögötte állt apukája baszott nagy portréja. Azt hittem agyfaszt kapok ettől. Aztán rájöttem, hogy miért. Mert ez szembeütközött az én teljesen ellentétes mozdulatommal. Nem gondolom, hogy erre van az előre, hogy én is baszott nagy méretben kinyomtassam apám arcképét, de mindenesetre feltűnt, hogy van valami a minden és a semmi között.

És ami a sírást illeti. Van illendő mennyiségű elhullajtott könny? Én úgy gondoltam annak idején, hogy van, és próbáltam minden erőmból megfelelni ennek a kvótának a temetésen. Apám halálának másodnapjára sikerült annyira lehasítanom a fájdalmat, hogy abbahagytam a sírást úgy mindenestül és ezután több évig nehezemre esett bármin is sírni. De az mégsem volt frankó, hogy a temetésen ne sírjak. Emlékszem megfigyeltem, hogy a koporsóra kell néznem, hogy elkezdjek sírni. De aztán megint eltűntek a könnyeim, viszont kisegített egy következő mozzanat, a föld hangja, ahogy ráesett a sírra. Egy ideig ezzel “sirattattam” magamat, hogy mindig visszavittem a figyelmemet erre a hangra és ránéztem a koporsóra is, amíg látszott. És ettől sírtam. Érzetem szerint kellő mennyiségben. Mégis hogy nézett volna ki, ha a saját apám temetésén nem sírok? Attól féltem ettől a horda kitagadna. Meglepődve láttam, hogy körülbelül 3-4 nap után Réka előkerült, és már posztolt arról, hogy fut kint a szabadban, sőt voltak olyan kis videók is, amelyekben mosolygott. Azt jutott eszembe, hogy “Mi a fasz? Ezt szabad? Szabad nevetni, miután valaki ennyire közeli meghalt pár nappal ezelőtt?” Nem állítom, hogy Réka tökéletesen gyászol, és mindenkinek így kellene. Nekem ez most itt csak azért fontos, hogy nem igaz az a belső hiedelem, hogy bizonyos ideig nem szabad “illendőségből” nevetni, sem mosolyogni a szülő halála után. Hogy ezt erőnek erejével vissza kellene fogni, amíg az illendőség ezt kívánja.

Réka írt arról is, hogy amikor a nagyon szererett nagymamája meghalt, akkor ő hajnali 5-kor ment el a ravatalozóba elbúcsúzni tőle, mert utána fellépése volt, amit nem akart lemondani. Írt arról is, hogy apukája halála után három nappal már sorban csinálta a fellépéseket. Lehet, hogy azért van a garázsban apa portréja, mert azóta sem dolgozta fel elveszítését, mert annyira hirtelen elvárta magától, hogy visszatérjen a kötelességeihez, de fasz tudja, hogy ez igaz-e. Számomra az volt érdekes ebben, hogy ő saját maga határozta meg, hogy hogyan szeretné gyászolni a szerettét. Rendben volt neki az, hogy a saját módján búcsúzott el a nagyijától és a temetésre nem ment el, ahol feltehetőleg ott volt az egész család. Nem tudom, hogy mennyien a családból mondták erre azt, hogy “Persze, megértjük” és mennyien gondolták azt, hogy Réka a munkáját helyezi a családja elé és hogy ez mennyire nincs rendjén. De ismét csak azt tudom mondani, hogy ez mindegy is. Réka döntött és vállalta ennek a döntésnek a következményeit. Érthető, hogy 15 éves koromban eszembe se jutott, hogy ne a konvencionális elvárt módon gyászoljam az apámat, csak abban nem vagyok biztos, hogy most 37 évesen ez másként van-e. Ha meghalna a nagymamám mernék az unokatestvéreim, a testvérem vagy anyám szemébe nézni és azt mondani, hogy “Én családállítást tartok, nem tudok ott lenni a temetésen.“? Szerintem nem. És nem vagyok meggyőződve arról, hogy azért nem mondanék a temetésre nem-et, mert belül érzem, hogy milyen fontos lenne ott lennem, hanem mert egyszerűen nem engedem meg magamnak, hogy bármi mást ettől eltérőt merjek gondolni. Mélyen belül ott rezonál bennem az az üzenet, hogy “A családot össze kell taratni és tenni ezért.“, közben meg azt gondolom, hogy ha izomból, erővel kell valakit odarángatni egy családi eseményre, akkor azzal nem leszünk beljebb. De ez már más sztori.

Réka egy sor olyan reakciót mutatott meg nekem ebben a pár hét gyászában, amiket magam számára tabunak tartottam. Legalább most elgondolkodtam rajtuk, hogy valóban az Univerzum egyetemes nagy kódexébe vannak-e beírva, vagy ennél azért ragalmasabbak, és hogy mindenki a saját maga módján gyászolhat, ahogy éppen jónak látja, vagy ahogy belülről jónak érzi.

Bevásárlókosár0
Nincs termék a kosaradban!
Vásárlás folytatása
0