Most kezdtem el olvasni Carl Rogers: A tanulás szabadsága című könyvét, amit még Karácsonyra kaptam. Rogerstől olvasni bármit hihetetlenül megnyugtató számomra. Szeretem az írásaiból, gondolataiból, nézeteiből sugárzó mély emberszeretetet és tiszteletet. A könyvben említés esik egy dokumentum filmről, amit Dorothy Fadiman készített és aminek a címe ‘Why do these kids love school?’ (ford. Miért szeretik ezek a gyerekek az iskolát?). Úgy éreztem azonnal meg kell néznem, így amikor ehhez a részhez értem a könyvben rögtön félre is tettem Rogerst és váltottam a notebookomra. A dokumentum film 1999-ben készült. Szinte hihetetlen számomra, hogy én csak most néztem meg, 18 évvel később és a filmben bemutatott példái a gyerek központú tanításnak még mindig nem részei a közvalóságnak. A másik hihetetlen tény, hogy Rogers A tanulás szabadságát 1969-ben írta, 48 évvel ezelőtt és a gondolatai még nagyrészt mindig nem gyűrűztek be az iskolákba.
Éppen a kompetencia keresésének korszakát élem. Igen, jobb később mint soha 🙂 Azt keresem a saját életemben, hogy mi alapján épül fel bennem a kompetencia érzése és hol veszik el, vagy egyáltalán meg tudom-e találni magamban. Kompetens vagyok annak eldöntésében, hogy mikor kell orvoshoz fordulni és mikor nem? Hiszen nem vagyok orvos, honnan tudhatnám, hogy valami gáz van? Persze vannak esetek, amikor ez nagyon nyilvánvaló, de még ezt a nézetemet is sikeresen kifordította Barnai Roberto az Új medicinás nézetével, miszerint a betegség megnyilvánulása a testben a gyógyulás jele. A gebasz azelőtt volt, amíg nem voltak tünetek, amikor már tünetek vannak az azt jelenti, hogy a test elkezdett gyógyulni. Isten tudja, kinek van igaza, de nem is ez a lényeg. Az a lényeg, hogy ebben sem létezik abszolút igazság.
Keresem most a kompetencia érzetemet a hivatásommal kapcsolatban is. Mikor lépem át annak küszöbét, hogy már kész vagyok és elkezdhetek valamit csinálni? Látom azt is, hogy különböző emberek különböző kompetencia küszöbbel rendelkeznek. Valaki egy könyv elolvasása után szakértővé válik, valaki a 25-ik diplomája után sem érzi azt. És ez addig nem is baj, amíg az inkompetencia érzése nem gátolja az előrejutást, de amikortól már gátját szabja a kibontakozásnak, a működésnek, a létezésnek… na azzal érdemes valamit csinálni.
A film nézése közben több helyen elkezdtek potyogni a könnyeim, mert annyira mélyen érintett az a filozófia, ami megalapozza az ‘alternatív’ iskolákat. A kulcs az, hogy nem csinálnak inkompetencia határt semmilyen korban és ebből kifolyólag nem is kell feloldani az inkompetencia érzését semmilyen korban. Csak kompetencia létezik, bármilyen korban legyenek a gyerekek. Mutatnak pici gyerekeket is, óvodás szerűnek néznek ki és már ott látszik, hogy a nevelő egy teljesen más probléma megoldásra képezi ki őket, mint ami az általánosan megszokott. A gyerekek egy csoportja épp fest egy tárgyat. Egy maszat az összes, de ez senkit sem zavar. Pár srác elkezdi ütögetni az ecsettel a tárgyat, amitől persze a festék szanaszét fröcsköl. A nevelő odamegy egy láthatóan megszeppent kicsihez és megkérdi tőle, hogy szeretne-e festékfoltos lenni. A kicsi azt mondja, hogy “nem”. Erre a tanár gyengéden odébb tolja őt és közben mondja neki, hogy “akkor kicsit arrébb kel menned”. A másik kicsi is szemmel láthatóan nem tud mit kezdeni a helyzettel. Odamegy hozzá, megkérdi tőle ugyanazt, az az feleli hogy “igen”. Erre a nevelő mondja neki, hogy “ok, akkor te maradj itt.” A nevelő arra vezette őket, hogy miként hozzanak döntéseket annak alapján, amit szeretnének. Nem döntötte el helyettük, hogy festék foltosnak lenni jó vagy rossz és ezt kerülni kell-e vagy hagyni, hogy megtörténjen velem. Az életben is sok ilyen helyzet van. “Akarod továbbra is azt érezni, hogy …. ? Nem? Akkor lépj kettővel odébb. Teljesen egyszerű, de sokszor nem automatikus ez a működés, ezt magamból is ismerem.
Később egy másik kicsit mutatnak, aki odaszalad a nevelőhöz és árulkodik a másik gyerekre aki az arcára fröcskölte a festéket. A nevelő első kérdése az, hogy
– “És ez rendben van számodra?”
– “Nem.”
– “Ezt el is mondtad neki?”
– “Nem.”
Általában pontosan ennek a forgatókönyvnek a mentén épülnek fel a konfliktusok.
A nevelő kézen fogja a kicsit, oda megy vele a ‘tetteshez’ és azt mondja ‘Dan azt szerette volna neked mondani, hogy ne fröcsköld a festéket az arcára.’ Ennyi. Ezt is ismerem magamból. Nagyon sok esetben csak szenvedek attól, hogy valami nem jó és gyakran el sem jutok addig, hogy megkeressem, hogy mi a nem jó. Olyan mintha bambán állnék, egyre festékesebb az arcom, de nem jövök rá, hogy a fröcskölést meg lehet szüntetni. Pedig csak annyi a teendő, hogy szóljak a másiknak, hogy ne fröcskölje rám, vagy menjek odébb két lépéssel.
Nagyon sokszor kérdőjelezem meg magamat, azt hogy el tudom-e dönteni, hogy mi a jó nekem, megkérdőjelezem vagy elnyomom a kezdeményező készségemet, illetve nagyon könnyen hagyom, hogy bedöntsék az akadályok, mert elbizonytalanodok és nem tartom magamat elég kompetensnek. A dokumentum film kapcsán jöttem rá, hogy ez nem jellem vonás (illetve lehet, hogy az évek alatt azzá vált és most már úgy gondolom, hogy én így születtem), hanem tanult viselkedés, ami jó hír, mert akkor meg lehet tanulni valami mást helyette! 🙂
Na megyek, olvasom tovább Rogerst, csak ezt mindenképpen meg akartam osztani 🙂 És ha van kedved itt meg tudod nézni a filmet:
WHY DO THESE KIDS LOVE SCHOOL? from Dorothy Fadiman on Vimeo.