Napok óta nem tudok kiverni a fejemből egy videót, amit feldobott a Facebook, és ami arról szólt, hogy egy 12 éves kis krapek (Luke Thill) úgy döntött nem fog uncsizni a nyári szünetben és inkább felépít magának egy tiny house-t. És így is lett. A videót linkelem a bejegyzésem végére.
Ha most otthon lennék Szlovákiában, akkor előbányásznám a naplóimat, hogy én vajon mit csináltam 1995 nyarán. Az biztos, hogy nem építettem házat a nagyanyám udvarán. De nem is az a lényeg, hogy mindenki ilyesmit csináljon a nyáron. A történet sokkal inkább a megvalósítás energiáját túrta meg bennem, és azt, hogy bele merek-e fogni valamibe, ami az elején nagy (felnőttes) projektnek érződik, de én mégis megtalálom magamban azt az erőt, amivel véghezviszem, akár 12 évesen is. Pár hónappal ezelőtt elhoztam Szlovákiából az egyik gyerekkori könyvünket Renée Kayser: Priateľ lesa (Az erdő barátja), amit valójában a húgom kapott születésnapjára 1994 novemberében, de anyukám közös ajándékként adta nekünk. A könyv gyakorlatilag cserkészeknek szóló útmutató arról, hogy hogyan lehet túlélni az erdőben, halat sütni, menedéket építeni, megismerni a madarak hangját, azonosítani az állatok lábnyomát, tájékozódni, íjat gyártani, stb. Imádtam lapozni ezt a könyvet, és a szóban forgó 1995 nyara tökéletes lett volna arra, hogy a lehető legtöbb mindent megvalósítsak az ötletekből.
Máig bizsergető érzés a hasamban, ha visszangondolok a könyv lapozgatására, annak elképzelésébe, hogy egyedül kimegyek az erdőbe, vagy hogy a kertben tükörtojást sütök a tábortűznél, vagy lerajzolom a madarakat és beazonosítom őket. Sokat álmodoztam, keveset valósítottam meg, máig nem tudom, hogy mi miatt. Utólag az a hipotézisem, hogy mindent áthatott a „túl” érzése: túl drága lenne, túl sok minden kell hozzá, túl felnőttes, túl veszélyes, túl távoli, túl megvalósíthatatlan. További imádott könyveim ebből az időszakból a Príručka mladých svišťov I, II, egészen X-ig (A fiatal mormoták kézikönyve), ami gyakorlatilag egy nagyon hasonló cserkész útmutató volt, mint az előző, csak ebben a Kacsamesék sztárjai Hui, Dui és Lui (magyarul Tiki, Niki és Viki, de én nem ezen a néven ismertem őket egész gyerekkoromban) voltak a kalauzok. Ezeknek a könyveknek a kapcsán már emlékszem megvalósításokra is, például a könyv alapján titkosírással írtam le egy csomó mindent. De még itt is sokkal több volt az álmodozás, mint a megvalósítás.
A napokban eszembe jutott Bruce Willis filmje A kölyök (The Kid), amelyikben a főhős gyerekkori énje találkozik a felnőtt énjével és az egyik jelenetben a gyerekkori énje igencsak ki van ábrándulva a felnőttkori énjéből és kifakad: „Had foglaljam össze. Negyven éves vagyok, nincs feleségem, nem vagyok pilóta és még kutyám sincs?! Felnőttem és lúzer lett belőlem!” A felnőtt Russnak nehéz megbékélni a duci, selypítő, a nagyobb gyerekek által bántott kicsi Russal, a kicsi Russnak pedig nehéz megbékélni az önmagába zárt felnőtt Russal, aki nem hajlandó megvalósítani a legbelsőbb álmait. Meg kell néznem újból a filmet, mert úgy érzem, most fontos üzenete lenne a számomra. A lényeg, hogy a film cselekményéhez hasonló belső párbeszéd játszódott le bennem a napokban, amikor is azt érzékeltem, hogy a 95’ös Adrika valószínűleg nagyon másként képzelte a 2022-es Adrit, és az volt a fantáziája, hogy mindaz, amit ő nem tehet meg mert nincs elég pénze, nincs elég szabadsága, nincs elég szülői engedélye vagy támogatása az MIND meglesz a felnőtt Adrinak és ő majd sorban megvalósít MINDENT a fiatal cserkészek könyvéből. Szerintem ki lenne borulva ezen a ponton a kicsi Adri is, és sokszor tényleg ki is van borulva bennem, hogy „Miezmár?!”
De vissza a kölköcskéhez a videóból, Luke Thillhez, fogta és megépített egy tiny house-t. A szülei támogatták, de nem adtak alá pénzt, hanem azt mondták, hogy szerezze meg, dolgozzon meg érte és a fiú meg is tette. Kapott támogatást online is (GoFundMe) és persze az apja és más felnőttek is segítettek neki a házikó létrehozásában. De nem ez a lényeg, hogy mások segítettek neki, hanem hogy a kis krapek beleállt és csinálta ő maga is. Ő volt a főnök – a vízió hordozója. Megnézett egy rakás Youtube videót kis házak építéséről, beszerezte az alapanyagokat, fűrészelt, tervezett, szögelt, festett, hibázot, korrigált. Belenéztem abba a tükörbe, amit Luke Thill tartott elém a napokban és be kellett ismernem, hogy ülök a javaimon (akár anyagi, akár szellemi) és nem valósítom meg azokat az álmokat, amiket belül hordozok. Évek óta gyűjtök képeket kis házakról, évek óta álmodozok arról, hogy sajátkezüleg felépítsek eggyet, évek óta hordozom magamban ezt a képet ÉS NEM CSINÁLOM MEG. Álmodozok, lapozgatom a könyvet, mint gyerekkoromban.
Ma reggel meghallgattam egy részletet Teal Swan Prágai workshopjából, amelyikben azt mondta, hogy nehéz idők jönnek, mert úgy tűnik, hogy a könnyű úton nem akarunk tanulni, ezért kemény leckék érkeznek, és ebben az időszakon az fog minket átsegíteni és megtartani, hogy kitaláljuk, hogy mi az, ami számunkra fontos és beleállunk ebbe. Mindenkinek egyénileg kell eldönteni, hogy mi az, ami számára prioritás, és egyénileg kell eldönteni azt is, hogy ezért teszünk valamit.
A prioritások pedig megteremtik az életünk értelmét – the purpose (küldetés), ami átsegít a nehézségeken, mert értelmet nyernek ezek a nehézségek.
Néha azt gondolom, hogy közel 40 év alatt annyi megvalósítatlan projekt halmozódott fel az életemben, hogy azt sem tudom melyikhez kapjak. Ha egyiket elkezdem megvalósítani, azt érzem 623 másikra nem jut idő és ez fájdalmas. De eldönthetném azt is, hogy legalább azt az 1-et, amit kiválasztok megcsinálom. Tegnap például a töménytelen mennyiségű lementett receptből (ami folyamatos elfoglaltságom, hogy recepteke mentek le, amiket aztán nem próbálok ki) kiválasztottam egyet, elmentem a piacra az alaponyagokért és megfőztem. Nagyon jó érzés volt. Azt hiszem ebbe az irányba van az előre. Ezen a ponton meg akartam keresni egy nőnek a blogját, aki azzal a témával kezdte el a most már sikeres pályafutását, hogy fogta és az összes sütit megsütötte sorban az egyik receptes könyvéből, ÚGY, hogy közben sem ő, sem a családja nem édesszájúak … Őt csak a sütés érdekelte (és az erről való blogolás), a kollégái és főnökei pedig ennek nagyon örültek. Sajnos nem találtam őt meg, de keresés közben megrendeltem egy érdekesnek ígérkező receptes könyvet (Lotta Lundgren: Ha én főznék neked). No comment. Ez a sztori azért jutott eszembe, mert mindig van egy jó kifogásom arra, hogy miért ne csináljak meg valamit. Például, ha az ő helyébe képzelem magamat, akkor valószínűleg azt mondom magamnak, hogy tiszta nonszensz sütiket sütni, ha senki a családban nem szereti őket. Úgy, ahogy évekkel ezelőtt tiszta nonszensznek éreztem kávézót nyitni, amikor nem is szeretem a kávét (és nem is nyitottam, pedig vágytam rá). Most már évek óta követem akár Marie Forleo-n keresztül, akár másokon keresztül hétköznapi emberek sikertörténeteit, és az ZIHER, hogy
az elején mindig nonszensznek érződik maguk és/vagy a környezetük számára az, amibe belefognak. Igazán megtanulhattam volna, hogy ez így megy az álmok megvalósításának földjén.
Fejből tudom, hogy ezen a ponton nem szabad elmenni abba az irányba, hogy mennyire béna vagyok, hogy nem cselekszek. Látom magam előtt a teljesen földelt embert, aki a blogom elolvasása után azt mondja, hogy mi az istenen vekengek itt, menjek és csináljam meg, amikről írok, máris megszűnik a problémám. De én nem ez a nagyon földelt ember vagyok és az alapja annak, hogy valaha elmozduljak az, hogy érvényt adok az érzéseimnek és azt mondom, hogy bárki, aki a helyemben lenne és bejárta volna ugyanazt az utat, amit én, pontosan UGYANÍGY érezné magát. És bárki, aki bejárta volna a te utadat, lépésről lépésre, pontosan ugyanúgy érezné magát, ahogy te, ha felismered magad a történetemben és neked is nehézség földelődni, és kikecmeregni a töménytelen mennyiségű megvalósítatlan ötleted alól.
Járjon előttünk fáklyaként a kis krapek – Luke Thill – és sokan hozzá hasonlók a megvalósításban. A tizenkét éves énem tuti tudná most, hogy mit kellene mindenképpen megvalósítani, csak azért, mert jól hangzik.
Videó, amit ígértem, hogy linkelek az elején: https://www.youtube.com/watch?v=dJ-9i88O6MI