Balázs Fecó dalának, a “Kevés voltam neked” sikerült valamilyen gombomat iszonyatosan benyomni. A dühöm elég erősen előtört ezért kíváncsi lettem, hogy mi lehet ez mögött.  Nézzük, akkor az ominózus dalszöveget:

Mégsem maradtál velem,
Nem tudom, most hogy legyen,
Én még mindig őrzöm a dalt,
De te már nem emlékezel.És többé nem fogod a kezem,
Amikor elfog a félelem,
Hogy sok harcban kevés az értelem,
Az erőm túl gyorsan fogy el.

Pedig én úgy szerettelek,
Hogy szebben nem lehet,
S ha nem is voltam mindig veled,
Sose voltam ellened,
És csak benned hittem,
Most csak azt szégyellem,
Hogy így is kevés voltam neked.

Két év volt és úgy ment el,
Hogy szinte észre sem vettem.
Veled osztottam meg mindenem,
S te hagytad elveszítenem.

Az első, amit tisztán megláttam, hogy ez bűntudat keltő dal. Amolyan “léci érezd magad te is rosszul, ha már én is rosszul vagyok (miattad).”  Valamiért az lett a kényszer fantáziám a dallal kapcsolatban, hogy egy férfi nekem énekli, amihez valószínűleg hozzá segített az is, hogy tényleg egy férfi küldte át, nem azért, hogy valamit elmondjon vele, hanem “csak úgy, mert ő is most éppen azt hallgatta“… Teljesen magamra vonatkoztattam a szavakat és magukkal rántottak. Egy férfi énekli nekem, hogy mindennél jobban szeretett engem, a legszebben, ahogy lehet, és ha nem is volt mindig velem, sosem volt ellenem, és csak bennem hitt, most mégis szégyelli magát, hogy így is kevés volt nekem. A végére még oda kívánkozik nekem “a te büdös kurva”.  Velem osztotta meg mindenét, és ÉN hagytam ezt elveszni. Teljesen kész lettem ettől az állítástól, nyilván nem véletlenül, ugyanis készségesen rá szoktam harapni az ilyen fajta bűntudat keltésekre. Bűntudatom lett, hogy valami nagyon értékeset dobtam el magamtól, amit most már bánhatok életem végéig. Hajlamos vagyok ilyesmiket elhinni, főleg azért, mert előszeretettel kérdőjelezem meg a döntéseimet, amikben a döntés pillanatában biztos vagyok, egészen addig, amíg a másik fél nem kezd bele egy ehhez hasonló bűntudat keltő hadjáratba, hogy vegyem már észre, mennyire benéztem az egész helyzetet.

És én készségesen észreveszem…. megbánom, önmarcangolom magamat és néha visszatáncolok. Viszont ez nagyon rossz alapozás az újrakezdéshez. Nem lehet rá magas várakat építeni, éppen hogy csak megtartja a kis disznóólakat…

Azt is készségesen el szoktam hinni (habár kézzel- lábbal harcolok ellene), amikor a másik fél azt sugallja, hogy a szerencsétlenül álló dolgok a párkapcsolatban az én egyszemélyes monodrámám eredménye. A másik mindent megtett, mindent odatett és ha nem működik még mindig, akkor nyilván én nem tettem oda mindent, vagy nem eleget. És persze ezt is elhiszem készségesen, főleg akkor hiszem el, amikor kívülre szitkokat szórva bizonygatom, hogy ez még véletlenül sincs így és “nézz kérlek magadba, mielőtt rám akarnád borítani az egészet“.  FŐLEG ezekben a pillanatokban hiszem el, hogy rossz vagyok és valamit nagyon rosszul csinálok. És ez borzalmas érzés. Egyszer régen valaki megkérdezte tőlem, hogy “és a haragod milyen értéket véd?”  Húsbavágó kérdés volt, mert segített megláttatni, hogy hiába érzem magamat rossznak abban az adott pillanatban, mégis a tudatom egy része éppen valami értékeset véd, tehát van tudásom arról, hogy értéket hordozok magamban.

Milyen értéket védek miközben Maha Káli haragját bocsátom a férfira, amikor azt mondja, hogy ő “mindent megadott és nekem ez mégsem volt elég?” Talán annak a haragját, hogy soha nem értette meg, hogy bennem mi az igazi érték, vagy hogy számomra mi lett volna az érték és olyanokat adott, ami szerinte az érték. Ez azt jelenti, hogy nem látott meg igazán. Engedetem, hogy lásson engem igazán? Nem, mert akkor többször hangot adtam volna a haragomnak vagy szeretetemnek és most nem borulnék ki egy dalszövegen.

Amikor a dühöm nagyobb, mint amit egy helyzet feltételezne, akkor sokszor azt is tudom, hogy a másik helyett is haragszom. A másikban van egy nem kimondott indulat, amit ügyesen magamra veszek és egyedül próbálok megbirkózni vele. Ez az indulat hiányzik a dalból is. A férfi “szégyelli magát”, hogy nem volt elég. Ez olyan, mintha meghívót adna arra, hogy még egyet belérúgjak, miután már egyébként is a földön van. A szégyen a legenergiavámpírabb érzés. Megbánni valamit, az oké, de ha szégyelli magát, az inkább hangzik kisfiúsan, mint férfiként. És ebből tudom, hogy én mennyit tartózkodom “kislány” üzemmódban, mivel van tudomásom arról, hogy én mennyit tudom szégyelleni magamat.

Mindent megtett és mégsem volt elég…. ez borzalmas érzés lehet, de a dalból csak sajnálat és szomorúság ömlik kifelé. Hol a jogos indulat? Mi az, hogy nem vagyok elég? A küldő oldalon is elmarad a saját érték érzékelése és marad csak a vinnyogás és földön fetrengés, hogy mi a faszt kell még megtennem, hogy szeressen? Hálátlan kurvák. Igen, ez még odakívánkozik nekem, bármennyire is nem irodalmi a kifejezés. Nem vagyok elég? Ha ezt az információt mélyre engedjük hatolni, akkor az bizony elég sok szilánkot képes gyártani.

Egy szó mint száz, azt érzem, hogy a “mindent odaadtam és mégsem voltam elég neked” mély fájdalomból ered, és ha nincs szeretet, ami ezt a “bombát” felfogja, akkor hangos becsapódással csapódik a másik fél bensőjébe, ugyanannyi szilánkot gyártva, mint amennyi a feladó oldalon van. Gondolkozom azon, hogy voltam – e fordított esetben, amikor én adtam oda mindent és azt éreztem, hogy ez mégsem volt elég. Igen, volt ilyen. De talán ez akkor azért fájt annyira, mert a szakítást bizonyítékként fogtam fel, hogy tényleg nem vagyok elég, pedig nem a szakítás volt erre bizonyíték, hanem én eleve ezt feltételeztem magamról, teljesen függetlenül a másik fél reakcióitól. Már azelőtt eldőlt a csata, hogy egyáltalán nekikezdtünk volna.

Hiányzik a dalból az a feloldozás, hogy a férfinak ne az én visszajelzésem jelentse azt, hogy elég-e vagy sem, hanem erről legyen önálló véleménye és hiányzik az is, hogy számomra sem a férfi legyen az, aki meggyőz arról, hogy milyen vagyok, hanem ezt tudjam nélküle is. Talán az én személyes utam ebben ott kezdődik, hogy elfogadom, hogy a férfi csalódik bennem, hogy nem vagyok képes fenntartani felé konstans módon a figyelmemet, hogy nem vagyok képes befogadni azt a szeretet, amit ad, még akkor sem, ha az a szeretet legjava és hogy így is “elég” vagyok.  Így is, hogy a férfi azt mondja, hálátlan dög vagyok. A cselekedeteim hagyhatnak némi kívánnivalót maguk után, emberi gyarlóság. De a lényem közepe ettől még eredendően jó. És a férfié is, még akkor is,  ha bűntudat keltő dalokat énekel. Az utam talán itt kezdődik, hogy ezt meg tudjam neki engedni, anélkül, hogy bűntudatot akarnék benne ébreszteni, amiért ezt csinálja. Vajon ki fogja önmagáról elsőnek elhinni, hogy ELÉG és ilyen módon “leakadni” a másik energiarendszeréről?


Bevásárlókosár0
Nincs termék a kosaradban!
Vásárlás folytatása
0