Néha érdemes meglépni olyan dolgokat, amikre nincs racionális magyarázat. Amikhez nem jár garancia, sem okfejtés, hogy miért lesz az jó. Amiknek nem tudod mi lesz a következménye sem eredménye, csak érzed, hogy menned kell és kész. Lesz, ami lesz….
Egy ilyen döntés hatására jutottam el ebben az évben Bölcskére, a Szent András kastélyba, ahol a Téli integrál tábor keretén belül talált rám a 2015-ös év. Ha nem lett volna december 27.-én olyan hideg, mint amilyen hideg volt, hihetetlen módon megint a sárba ragadtam volna nem messze a kastélytól. Egy másik blog bejegyzésben írtam, hogy szerintem be van kapcsolva a GPS-emben a “szívatás funkció”, mert a szántóföldeken keresztül vezetett engem a Szent András kastélyhoz és az előző tapasztalataim alapján istenemre mondom, hogy próbáltam a normális utakon maradni, de addig-addig mondogatta, hogy “fordulj vissza”, amíg beadtam a derekamat. Így hát stílusosan a szántóföldeken keresztül érkeztem meg, de ezúttal nem lettem sáros, csak hoztam magammal pár fűcsomót az autó alvázán.
Az hogy kastélyban voltunk a tábor során, már mindjárt az elején adott egy különleges fényt és tündöklést az egész eseménynek. A kastély hófehér homlokzata, az egyszerű és nagyon elegáns formái azonnal magukkal ragadtak engem. Hatalmas terület veszi körül, ami magában foglal egy erdőt, egy kis kápolnát, egy tóparti házat, több száz gyümölcsfát, két vendégházat, egy tavat, grillezős – nyári – piknikelős helyet és még sok más dolgot, amiket szerintem nem is láttam. A teljes nyugodtság és békesség légköre veszi körül, nincs forgalmi zaj, nincs nyüzsgés, csak a régi korok új köntösbe öltözött hangulata. A bemutatkozó körben csatlakozott hozzánk Edit is, a kastély tulajdonosa. Nem is csodálkozok azon, hogy kastélyt vezet és benne lakik, ugyanis az első pillanattól az volt az érzésem, mintha egy nemes grófnő reinkarnációja lenne. Van valami méltóságteljes és mégis emberileg nagyon közeli és közvetlen a személyiségében. Elmondta nekünk, hogy a kastély területén már időszámításunk előtt 2500 évvel is laktak, amit hihetetlen elképzelni. Felemelő érzés volt napi szinten ide visszaérkezni a sétáról, amikor a sötétben már messziről láttam a kastély fényeit és azt mondhattam, hogy “Én most ide jövök haza.” Reggelente kinézve az ablakból a kis kápolna tornyát láttam, ami körülbelül 200 méterre van a kastélytól és a kastély egyik tulajdonosa építtette az 1870-es években.
Faborítású széles lépcsőn közlekedtem nap mint nap a csoportozó terembe és vissza, amit szilveszter napján Szilvi teamécsesekkel díszített. Azon az estén olyan volt ennek a lépcsőnek a hangulata, mintha meseországban lettem volna, az álmok világában, ahol minden lehetséges. A csoportozó terem hangulatába azonnal beleszerettem. Sötétbarna vastag fa gerendák alkotják a mennyezetet, amik kuckóssá teszik az amúgy magas beltérrel rendelkező termet. Emlékszem, hogy az első nap az volt a fantáziám, hogy szívesen felmásznék ezekre a gerendákra és onnan nézném a csoportot. Az étkező előtt egy antik szárnyas zongora áll, aminek a billentyűihez többször is hozzáértem, csak hogy megérezzem azokat a korokat, amikor a zongora még új volt és fényes. Az utolsó nap Edit megmutatta nekünk a kápolna belsejét, aminek az ajtaját egy óriási vas kulcs nyitja. Szerintem régen minimum gerincferdülése volt a kulcsos embernek, ha ilyen kulcsokból álló kulcscsomókat kellett cipelnie magával. A kastélyhoz tartozó erdőben található Európa legöregebb szilfája. Mi tagadás. Elég méltóságteljes kisugárzása volt, amikor mindannyian körbeálltuk és szemügyre vettük. A birtokon található egy 150 éves Ginko Biloba fa is. Igazi bölcsek között töltöttük ezt az 5 napot….
A tábor idő- és tevékenység beosztása számomra nagyon harmonikus volt. Bence mindjárt az első nap felvilágosított minket, hogy a túl sok lelki és pszichikai “munkába” beleroskad az ember előbb – utóbb, ezért nagyon fontos hogy adekvát mennyiségű testi mozgás is párosuljon hozzá. Lehet ez séta, úszás, futás, bármi. Kinek mi tetszik. A mi öt napunk is így nézett ki. Naponta 1x jógáztunk, 2x meditáltunk (reggel és este), 3x étkeztünk, közösen sétáltunk a csípős hidegben és 2x három órás blokkban foglalkoztunk a lelki folyamatainkkal. Nagyon sok megosztás volt. Minden nap meg kellett válaszolni a létfontosságú kérdéseket “Hogy érzed magadat? Mi megy most benned?” Voltak egyéni folyamatok is, ahol egy bizonyos emberen volt a figyelem és volt “flow body work” ahogy Bence nevezi a módszerét. Na abba azonnal beleszerettem. Úgy éreztem, mintha végre a saját anyanyelvemen szólalhattam volna meg, amit tökéletesen ismerek és ki tudok fejezni vele bármit, ami a lelkemben történik.
Megtanultuk érzékelni és megtalálni a megfelelő távolságot két ember között. Nem berontani a másik személyes terébe, se nem túl távol lenni, hanem pont a megfelelő távolságban ahhoz, hogy tökéletesen és a helyzethez illően tudjunk kapcsolatot teremteni egymással. Aztán mire ezt megtanultuk, addigra Bence felvilágosított, hogy ez nem egy kőbe vésett statikus állapot, ugyanis a hangulat, az érzékelés folyton változnak, a lélek folyton mozog, ezért ez a szuperül bekalibrált távolság is csak pillanatnyi. Amint létrejött és végre megtaláltuk, már változik is, mivel én is változok és a másik emberben is változnak a dolgok annak hatására, hogy kapcsolatba kerültünk egymással. Lehet, hogy már elég volt a közelségből, jó lenne eltávolodni kicsit. Aztán az eltávolodásból jó visszajönni, vagy éppen hátat fordítani a másiknak…. Iszonyatosan érdekes volt ez a játék. Nekem főleg azt volt nagyon érdekfeszítő figyelni, hogy az én-állapotok mennyire gyorsan változnak. Azt vettem észre, hogy ha szabadon kifejezhetem őket egy-egy mozdulatban, akkor két ember találkozása valójában egy tánc és nem megfagyott pillantkép.
Kísérleteztünk nagyobb csoportokban is, hármasokban, négyesekben és akadtak olyanok is, akik óriási bandává verődtek össze a terem közepén 🙂 A négyesben való mozgás nekem különösen szép élmény volt. Ebben jöttem rá arra, hogy milyen ereje van a csoporttól való elfordulásnak, ugyanis az egyik pillanatban teljesen elfordultam a többiektől. A következő pillanatban azonnal éreztem két kéz érintését a vállamon. Aztán volt olyan, hogy hasra feküdtem, mintha teljesen megadtam volna magamat. A következő hangjelzésnél, amelyiknél pózt válthattunk éreztem, hogy megint kezek érintik a derekamat és a vállaimat. Ezt a folyamatot egy csodálatos “öngyógyító” mechanizmusnak érzékeltem. A mi kis csoportunk valójában egy élő szervezet volt és ha valamelyik tagja segítségre szorult, akkor a többiek automatikusan kapcsolódtak, hogy újból bevonják ezt a részt az egységbe. Történt olyan is, hogy az egyik csoport részecske szomorú volt, láttam, ahogy vágyakozva tekint a távolba, ahogy csurognak a könnyek végig az arcán. Úgy éreztem, mintha részem lenne. Nem különült el tőlem, nem egy másik embernek érzékeltem őt, aki tőlem teljesen elszigetelten létezik. Ő én voltam és óriási szeretetet éreztem iránta.
Az, hogy szabadon áramoltunk a lelkünkkel, hogy nem a megszokott sémákat követtük, nem betanult mozdulatokat tettünk, hanem azt fejeztük ki, ami belülről jött egy olyan energia áramlást indított el bennem, amivel néha nem is tudtam mit kezdeni. Annyi szeretet, öröm és boldogság ébredt bennem, hogy úgy éreztem el sem férnek a testemben. Persze voltak, akiknek ez az áramlás mélységeket is hozott, de számomra nagyon megnyugtató, hogy ezekben a pillanatokban is azonnal rendeződik a mező és gondoskodik az illetőről. Ott teremnek a csoporttársak, a segítők vagy Bence. Senki sincs egyedül, még az sem, aki kivonja magát a csoportból, mert nem találja a helyét. A mező mindenre tudja a választ és aki figyel, annak nincs más dolga, csak haladni az áramlással és minden rendeződik úgy, ahogy az a legjobb mindenkinek.
Tetszettek az esti séták a csípős hidegben. Ilyenkor minden összegyűltünk a kastély nagy vas ajtója előtt és közösen elmentünk egy sétára. Mint az oviban 🙂 Olyan sötét volt, hogy csak mobilokkal lehetett megtalálni az utat, de épp ezért volt nagyon izgalmas és kalandos. Az egyik nap Bencéből előbújt a táncolhatnék és a mobiljából ütemes dalokat varázsolt elő, amikre séta közben roptuk a táncot egy körülbelül 6 fős kis csoporttal. Tartottunk egy éneklős estet is. Először életemben dobolhattam sámándobon. Már egy ideje munkálkodik bennem ez a vágy, de valahogy még nem került megvalósításra. Az egyik csoporttársam jóvoltából kipróbálhattam milyen érzés saját magamból elővarázsolni a ritmust és megtölteni vele a teret, ugyanis kölcsönadta a saját sámándobját. A dob hangja olyan mint a szívdobogás, és amikor doboltam, akkor azt éreztem, hogy vele együtt dobog a szívem és örültem annak, hogy a többiek ezt hallják, mert így az ő szívük is fantáziám szerint a dobbal együtt tudott dobogni.
A közös éneklés után annyira gyorsan elérkezett az éjfél, hogy szinte fel sem fogtam. Lesétáltam a gyertyákkal megvilágított lépcsőn, át a hallon, a zongora mellett, be az étkezőbe, hogy a többiekhez csatlakozzak. Nem volt se TV, se rádió, hogy tudjuk mikor van a “hivatalos” éjfél, így csak valaki a csoportból visszaszámolt a mobilja szerint. Jó volt így…. a mi kis csoportunknak akkor kezdődött el a 2015-ös év és kész. Amióta az eszemet tudom, mindig az volt a legnagyobb élmény számomra, hogy éjfélkor nézhettem a tűzijátékot. Iszonyatos nagy boldogság szokott olyankor bennem ébredni és általában az sem érdekelt, hogy lenge ruhában és magas sarkúban ácsorgok a hidegben. Élveztem a hangzavart, a durrogást, mintha omlott volna össze körülöttem a világ. De minden egyes durranást gyönyörű fényábrázatok követtek. A sötétségből fény és forma született. Tiszta Nirvána. De ezen a Szilveszter estén hosszú évek sora után egyetlen egy tűzijátékot sem láttam, nem volt rajtam lenge ruha, amiben nagyon jól lehet egész este feszengeni, és a lábamon csak vastag zokni volt magas sarkú cipő helyett. Aztán egyszer csak rájöttem, hogy TELJESÜLT AZ ÁLMOM! Valami merőben újat akartam megélni, valamit, ami eltér attól a sok évtől, ami mögöttem van és amiket mind imádok, csak már ideje volt a váltásnak. Csoportozós ruhában szerettem volna lenni, bő nadrágban egyszerű felsőben, új arcokkal körbevéve, új ingerek közepette. Ebből a kívánságlistából MINDEN teljesült. Könnyű szívvel tudtam elengedni a tűzijátékot, mert kaptam helyette tűzijátékot a lelkemben. Jó volt visszatekinteni az öt napra, jó volt visszagondolni az élményekre, a közös pillanatokra, az új ismeretekre, amiket szereztem, a kastély hangulatára… Az összes archoz, ami körbevett engem tudtam kapcsolni egy érzést, egy megélést. Hihetetlen számomra, de egy jól felépített csoport úgy össze tudja hozni az embereket, mintha már évek óta ismernék egymást. Azon az estén bennem is egy ilyen érzés volt. Hajnali ötig roptam a táncot a táncparketten megmaradt kemény maggal és olyan hangosan énekeltem, hogy másnapra elment a hangom. De megérte! 🙂
Egy nagyon érdekes pontja volt a tábornak a helységben felállított oltár. Ilyesmivel eddig még nem találkoztam. Vagy olyan helyen voltam, ami “hétköznapi” volt és senkinek az égadta világon nem jutott eszébe oltárt állítani, de még csak megemlíteni sem. Vagy pedig vallásos helyen voltam, de ott meg senkinek sem jutott eszébe mondjuk pszichodrámázni. A pszichológia kimerült a gyónásban. Na de az integrál táborban eme két világ csodálatos módon találkozni tudott. Bence világoltárt hozott létre, amelyikre rá lehetett tenni bármit, ami az adott személy számára az egyetemes szellem leképezése. Így történhetett meg, hogy az oltáron helyet kapott a sámán dob, Buddha, Jézus, Szűz Mária és helyet kaptak a felajánlások is – füstölők, gyümölcs, gyertyák, virágok… Így leírva igazi kavalkádnak tűnik, pedig teljes rend uralkodott rajta, minden tökéletesen megfért egymás mellett. Sőt kiegészítették egymást. Kezd bennem átalakulni ez az oltár dolog. Eddig csak a valláshoz kapcsoltam, csak a templomhoz és papokhoz és ehhez párosult még egy csomó rögzült hiedelem “csak a fanatikusok hajlonganak az oltár előtt”, “megalázó meghajolni”, “csak magamban akarok hinni, nem mindenféle istenekben”…
Az igazi oltár elbírja magán Jézust és Buddhát együtt, az igazi oltár nem kívánja, hogy betanult imát mondjak előtte, csak arra kíváncsi, ami belül van. Figyelek befelé a szívterembe és kimondom, ami ott van. Lehet hogy csend, akkor csendben maradok. Lehet hogy a hála szavai, lehet hogy kérés, akármi lehet, bármi jöhet, ami őszintén jön. Sokszor csak simán gyönyörködtem benne, ahogy égtek rajta a gyertyák és a tábor utolsó napján megtudtam, hogy nem csak én voltam ezzel így. Volt két olyan este, amikor bent maradtam a helységben egyedül és csak ültem az oltár előtt és néztem. Nem tudom miért, csak úgy, mert jólesett. Buddha is nézett rám, próbáltam kitalálni, hogy vajon mire gondolhat, vagy mit tanácsolna nekem. Jézus is nézett a kis képről és teljesen boldognak tűnt. Az oltár nem akar agyonnyomni engem, felemel. Nem akar megalázni engem, baráttá tesz. Nem különül el tőlem, bennem van. És ehhez nem kell külön vallás, nem kellenek papok, nem kellenek követendő szabályok. Az utolsó nap mindenki levehetett az oltárról egy darab gyümölcsöt és egy virágot így mindenki hazavitt az oltárból egy darabot. Nekem ez magát a csoport szellemet jelképezte, mindazt, amit közösen megteremtettünk, ami megszületett, ami megváltozott, ami ott maradt… És ez nekem szép és szent…
A záró körben meg kellett fogalmazni a legfontosabb dolgot, amit megéltünk. Mit viszünk haza? Nekem megszületett egy új világ, a flow body work világa. Megszületett egy teljesen más kapcsolat azokkal az osztálytársaimmal, akik a csoportban voltak és amilyen nem tudott volna megszületni pusztán attól, hogy egymás mellett ülünk a padban a suliban. Egy új arcukat láttam meg. Megszületett egy felismerés, hogy mekkora vetítéseket tudok létrehozni a fejemben, amiktől szenvedek, közben meg nincs reális alapjuk, csak a félelmem szüleményei. Egy ilyet sikerült feláldoznom a táborban lévő oltáron és alatta rengeteg szeretet fedeztem fel. Akkora szeretetet hogy csukott szemmel meg tudtam találni azt a bizonyos személyt a helységben, a testem egyszerűen odavezetett hozzá. És ezt megélni számomra varázslatos volt. Ahogy Szilvi is mondta: “Csodálatos eszköz a testünk és mi nem tiszteljük eléggé.”
És a végszó??? …. Egészen biztos, hogy ott leszek a nyári táborban is! Még, még, még… ennyi nem elég… 🙂