Kirándulni voltunk a napokban a Mecsekben, és ebből az apropóból felmásztunk a Zengőre, a Mecsek legmagasabb pontjára. A csúcson nem csak a gyönyörű kilátás, és a békesség fogadott minket, hanem egy szeméttel teledobált tűzrakóhely is. Közvetlenül mellette ott árválkodott egy „Vidd le magaddal a szemetedet!” tábla is, de úgy látszik, hogy amint valaki fennhagyta a szemetét, az utána érkezők számára már teljesen hiteltelenné vált ez a felszólítás. Míg mi fent múlattuk az időt a kilátóban, megérkezett egy háromtagú család és kisvártatva azt láttuk, hogy egy műanyag szatyorba felszedik a szemetet, majd le is vitték magukkal. Az ő elmondásuk szerint, az apuka csak felháborodott a szeméten, az anyuka tartotta a szatyrot, a lányuk pedig felszedte a szemetet. Bár nagyon inspiráló volt ez a tettrekészség (és bevilágító, hogy én mennyire nem vagyok az), mégsem ez volt számomra a „moral of the story”.
Egy nappal utána sikerült teljesen beletekerednem az érzelmeimbe. Nem tudom megállapítani, hogy pontosan mi volt a gyújtózsinór végén, csak arra tudok visszaemlékezni, hogy egy délutáni strandolás közben iszonyatosan kiélesedett a figyelmem arra, hogy Norbi hogyan nem figyel rám, hogyan nem beszélget velem eleget, hogyan érdekli őt jobban az olvasás vagy napozás nálam. Teljesen felesleges lenne belemenni abba, hogy mennyi perc/nap az Európai Únió által hitelesített normális mennyiségű figyelem mennyiség, amiben egy embernek jogában áll részesülni, és ahhoz képest valóban eltért-e Norbi figyelme, mert a lényeg az, hogy én így éltem meg, tehát számomra ez volt a mérvadó. Az elveszettségemet, csalódottságomat, egyedüllévőségemet pedig az eddigi önismereti képződésemet meghazudtoló kritika áradattal orvosoltam. Gondolom le se kellene írnom, hogy kevés sikerrel … Csak utólag jöttem rá arra, hogy ha valakinek a nyakába borítom azt, hogy nem figyel rám eléggé, vajon mitől lenne kedve ezután jobban figyelni rám?!? Na de, térjünk vissza az alap sztorihoz.
A kritikám után megteremtődött hidegség és távolság fényévekben volt mérhető. És ezt nyilván nem csak a kritika okozta, hanem számos más tényező is, csak abban a pillanatban ez volt a jéghegy csúcsa, így az látszott a legjobban, és ennél fogva az volt megragadható. Mondhatnám azt is, hogy eluralkodott közöttünk a „nemes csend”, de ez a csend nem volt annyira nemes, inkább távolságtartó. Elhatároztam, hogy ameddig nem tudok mondani valami kedveset, nem fogok megszólalni. Jó sokáig nem szólaltam meg… ő sem. Amikor kissé lenyugodtak a kedélyek, pszichológiai informáltságom révén kifogalmaztattam vele és magammal is, hogy kinek mi lenne a szükséglete (persze, hogy azt válaszolta, hogy kevesebb kritikára, vagy legalább ellensúlyozzam pozitív dolgokkal), én pedig kifejeztem, hogy több figyelemre. Tudom, hogy a tiszta kommunikáció szempontjából sem a „több”, sem a „figyelem” egyáltalán nem megfogható igények, de szándékosan nem akartam tovább bontani ezt a témát, mert tudtam, hogy abban a pillanatban nem a szükségletek megfogalmazása fog rajtunk segíteni. Hiszen azok még mindig csak igények megfogalmazásai voltak egymás iránt (amikből egyébként sem szűkölködünk) és annak kimondása, hogy a másik hogyan „nem elég jó”.
Éreztem, hogy egy szeméthalmazon állunk éppen a kapcsolatunkban, és először ezt a szemetet kellene eltakarítani, hogy utána esetleg valami szebbet tudjunk odarakni, viszont a figyelmem állandóan kint volt Norbin, és azt akartam volna forszírozni, hogy „beszéljük át”. Itt kapóra jött a némasági fogadalmam, mert arra kényszerített, hogy a saját házam tájékán kezdjek el keresgélni. Rájöttem, hogy nem az a lényeg, hogy mit csinálunk ezzel a szeméthalmazzal Együtt, hanem hogy ÉN lehozom-e a saját szemetemet a hegyről, ami azt jelenti, hogy az általam eldobált „szemetet” hajlandó vagyok-e felszedni. Elég sokáig tartott, amíg őszintén ki tudtam mondani, hogy „Sajnálom az érzéketlenül megfogalmazott kritikámat„, de amikor kimondtam, akkor fizikailag éreztem, hogy újból tudok rendesen levegőt venni, miközben addig észre sem vettem, hogy mennyire szorul a mellkasom már órák óta.
Amint kilazult a saját testem, az is feltűnt, hogy nem az ő figyelmét hiányoltam igazából, hanem hogy valami miatt teljesen elszakadtam magamtól, aminek következménye lett az, hogy árgus szemekkel figyeltem arra, hogy ő mennyire figyel rám. Érdekes módon az, hogy bocsánatot kértem tőle és ezáltal elhoztam azt a szemetet, amit én dobáltam be a kettőnk között lévő térbe, automatikusan létrehozott egy kapcsolódást önmagammal is. A bocsánatkérés csak másodlagosan hat arra a személyre, akitől bocsánatot kérünk, elsősorban saját magunkat lazítjuk ki vele, ha tényleg őszinte, de ehhez az kell, hogy képesek legyünk érzékelni, hogy „az eldobált szemét” elsősorban ránk hat, nem pedig a másikra. És ez már nem egyszerű művelet, mert ez már a gerendák és a szálkák territóriuma, ahol köztudott, hogy az ominózus szálkák sokkal jobban láthatóak, mint a gerendák.
Egyébként nem gondolom, hogy ne lenne helye a figyelem kérésének, de az is csak akkor tud jó helyről indulni és jó helyre landolni, ha nem támadó jellege van. Azt pedig magamon megfigyeltem, hogy mindig támadok, ha nem tudok megkapaszkodni önmagamban, a saját biztonságomban, ha nem érzem azt, hogy szilárdan állok a talajon a másik támogatása nélkül is. Hát ez volt a moral of the story, amit az elején említettem. Annak a tudatosítása, hogy az „ökológiai katasztrófát” nem az fogja megoldani, ha mindenkit magam körül meggyőzök, hogy viselkedjenek jól, hanem ha elsősorban én magam tartok rendet és legalább a saját szemetemmel nem gyarapítom a közös tereket. És ezalatt mindenféle tereket értek, akár a legszubtilisabbakat is. Nem beszélve arról a hatásról, amit az elején írtam, hogy akár egyetlen eldobott szemét is sokkal hangosabb felhívás a szemetelésre, mint a „ne szemetelj” tábla, mert a tettek hangosabbak mint a szavak. Tehát ha én magam szemetelek a saját belső világomban, ez másoknak is felhívás, hogy eldobálják könnyedén a közelemben a saját szemetüket , hacsak nem extra tudatosak és ezt nem teszik meg a meghívásom ellenére sem.