Úgy gondoltam tegnap, hogy milyen jó dolog lenne elmenni kontakt táncra Valentin napra 🙂 Hát el is mentem! Eléggé bonyodalmasra sikeredett a dolog, de végül nem bántam meg, hogy megtettem, mert nagyon sokat adott abban, ahogy a kapcsolatra nézek két ember között. Úgy érzem, hogy elérkeztem ebben egy újabb mérföldkőhöz és megtapasztaltam valami olyasmit, ami valószínűleg sok embernek teljesen evidens, de nekem nem volt az…
Összefoglalva röviden, az volt a legnagyobb felfedezésem, hogy egy igazi élő kapcsolat két ember között csak a pillanatból tud megtörténni, az egymásra való reagálásból és nem egy előre a fejben eldöntött és lejátszott forgatókönyvből. Amikor beültem az autóba az óra után, az a gondolat fogalmazódott meg bennem, hogy “Úristen! Én eddig fejből próbáltam felépíteni egy kapcsolatot!” 
Mivel sok félelmet raktározok magamban a testemmel és lelkemmel kapcsolatban, egy hosszadalmas listám van arról, hogy bennem és rajtam mi nem jó. Ez a rész túl ilyen, a másik túl amolyan, ebben túl kevés vagyok, másban túl sok, ilyen nem tudok lenni, ha meg amolyan vagyok az a másiknak biztos nem lesz bejövős. Ezért szégyellem magamat, ezt inkább nem mutatom, ezt meg amolyannak mutatom, mert biztos vagyok benne, hogy úgy neked biztosan tetszeni fog. Mosolygok, mert tudom, hogy a pasik szeretik a jókedvű és mosolygós nőket, mert milyen jó dolog egy laza csaj mellett lenni. Nem dühöngök, mert az milyen kellemetlen lehet a másik félnek, hogy leordítom a fejét, meg amúgy is a nagy spiritualitásomban biztosra veszem, hogy az nem a másik fél hibája, ami történt, hanem bennem van a hiba és ezt nekem magamban kell megdolgoznom.
Persze a testem sem jó úgy, ahogy van, mert hát miért is lenne jó? Létezik rajta egy “a többiek” által meghatározott térkép, ahol nőhetnek szőrszálak egy nő testén, de ha ezen a térképen kívül nőnek ki, akkor már feje tetejére áll a világom és úgy érzem, hogy már egyáltalán nem lennék kívánatos egy férfi számára sem, ha nem esek neki borotvával, gyantával, epilátorral vagy csipesszel a testemnek. A múltkor az utcán sétálva tudatosítottam ismét, hogy általánosan szinte minden férfinak meg szeretnék felelni és tetszeni nekik, még olyanoknak is, akiket nem is ismerek (mert csak 2 másodpercre láttuk egymást amíg elhaladtunk egymás mellett az utcán), vagy olyan férfiaknak, akiknek én bejövök de fordítva nem igaz (mert hát ha már bejövök neki, akkor nehogy elrontsam ezt a remek dolgot), meg olyanoknak is, akik a közelemben vannak, de az ismeretségen kívül egyikünkben sincs mélyebb szándék, na és persze azoknak is, akiktől remélek valamit (ez az egyetlen logikusan magyarázható kategória, hogy miért is szeretnék nekik tetszeni, na de a többi???? Basszus! Minek töröm magamat?)
Na szóval… vissza a kontakt tánchoz és az autóban ücsörgéshez utána. Az összes bennem létező félelmet úgy próbáltam eddig orvosolni, hogy fejben kitaláltam mi a jó és mi a nem jó a másik fél számára és nekem. Mintha előre megírtam volna egy forgatókönyvet magamban, hogy mit és hogyan kell csinálnom ahhoz, hogy egy ténylegesen létrejött kapcsolatban minél kevesebb helyet kapjon a félelem. Elkerültem, kikerültem helyzeteket vagy ügyesen megterveztem őket úgy, hogy ne kelljen szembesülnöm a saját félelmemmel. Még véletlenül sem volt “kontakt tánc” szerű a dolog. Inkább múltbéli sémák ismétlése, támaszkodás a jól megtanult dolgokra, forgatókönyvek arról, hogy a másik miért csinálta ezt vagy azt (ahelyett hogy MEGKÉRDEZTEM VOLNA!) és tényleírások saját magamról, hogy én “ilyen” vagy “amolyan” vagyok, amikben persze soha nem hiányzott a varázslatos “túl” szócska….. SZÁMŰZNI A SZÓTÁRBÓL AZONNAL HA JÓT AKARSZ A LELKEDNEK :))))
A tánc órát azzal kezdtük, hogy megismertük egymás határait. A pillanatnyi határokat!!! Nem idéztünk fel semmilyen múltbéli emléket vagy tapasztalatot, nem mondtuk azt, hogy “amikor tegnap itt megnyomtam neki ilyen erősen, akkor az fájt neki.” NEM! Most mi fáj neki? Most hol vannak a határai? Most mennyi erőt adhatok bele? Mi esik neki jól? Mi az, ami már nem jó? Iszonyat jó gyakorlat volt! Az első fordulóban én feküdtem a földön, a másik személy kiválasztott egy neki tetszőleges pontot a testemen és elkezdett súlyt ráhelyezni. Finoman, lassan, egészen addig, ameddig én nem jeleztem, hogy “elég, nekem itt van a határom, tovább ne menj”. És akkor gyengítette a nyomást, majd elvette a kezét. Így ment végig az egész testen. Az első nagyon meghatározó élményem az volt, hogy úgy éreztem magamat mint egy Rambo 🙂 Nagyon sokat elbír egy test! Azt éreztem, hogy nagyon erősek a csontjaim, különösen a keresztcsont, hogy az izmaim erősen tartanak, hogy az egész testemben bévül van egy nyomás, ami biztosítja, hogy én ne roppanjak össze a súly alatt. Nagyon jó volt ezt megtapasztalni, ez adott nekem egy biztonságot, hogy ne féljek a gyakorlatokban. A másik biztonság az volt, hogy a jelzésemre megszűnt a nyomás. Nem kellett attól tartanom, hogy túl sok lesz, mert én szabtam meg a határt.
Amikor szerepet cseréltünk, akkor meg én tapasztaltam meg a másikon, hogy nyugodtan nehezedhetek, ő kibírja. Addig helyezhetem a súlyt, amíg ő nem jelez. Nem kell kitalálnom, nem kell megerőltetnem magamat, csak a jelzésre kell figyelnem. És igen, eddig azt gondoltam magamról, hogy “túl nehéz” vagyok, hogy egy-egy gyakorlatban nem használhatom a testemet, mert a másiknak fájni fog, megsérül, agyonnyomom, eltöröm valamilyét stb…. De meglepődve vettem észre, hogy egy tőlem alacsonyabb nőnek simán ráállhattam a keresztcsontjára és még csak nem is jelzett! Vagy ráálltam a tenyerére, mert amikor kézzel nyomtam le egész súlyommal akkor nem reagált és kíváncsi voltam, hogy meddig mehetek el 🙂 Nem jelzett… a comb, a talp, a lapockák…. sokat bírnak. Most már pontosan tudom, hogy kb. hol vannak az érzékeny részek, mikre kell figyelni, mit lehet nyugodtan terhelni és ezt szerintem nagyon fontos tudni meg persze azt is, hogy érdemes újból és újból lecsekkolni, hogy neki mi az okés és mi nem. Mert lehet hogy ma nem fájt neki, de holnap bal lábbal kel ki az ágyból.
Aztán Eszter megmutatott nekünk egypár “súlyátpakolgatós” gyakorlatot, majd ezeket szabadon variálva elkezdtünk egymással táncolni. Először életemben próbáltam ki olyan kontakt táncot, ahol az egész testem súlyát használtam. Már táncoltam úgy, hogy a kontakt fenntartása volt a cél, de nem gördültünk át egymáson, hanem főként állva voltunk. És most az egész testemet beletettem. Ez a fajta tánc abban volt meghatározó számomra, hogy éreztem, ha nem teszem bele magamat – a saját testemet, akkor nem történik semmi! Akkor megáll a tudomány, a másik nem tud velem táncolni, nem jön létre az interakció, nem tud tovább gördülni sem átgördülni rajtam vagy én őrajta, elveszik a spontaneitás, a kapcsolat… Csak úgy tud működni a dolog, ha teljes lényemmel belemegyek, ránehezedek a másikra, elengedtem a fix ideáimat, nem lehet előre tervezni, csak reagálni a helyzetre. Nem lehet előre kitalálni a lépéseket, mert a tánc attól jön létre, hogy egymásra reagálunk és egymásra reagálni csak úgy tudunk, ha én kifejezem azt, ami bennem van és a másik is pont ugyanezt teszi.
Azt a következtetést vontam le, hogy a “jófejségem” egy nagyon erős eszköz volt eddig ahhoz, hogy teljesen lefagyasztjam magamat és a kapcsolatot. Mert hát én nagyon jó szívűen meg szerettem volna menteni a férfiakat magamtól – a haragomtól, a szőrszálak látványától, a szerintem nem mutatós testrészeimtől, a kellemetlen tulajdonságaimtól, a rossz kedvemtől, a bánatomtól és minden egyébtől. Így néz ki a bizalom hiánya, kérem szépen! Mert ebből a felállásból nem bízok abban, hogy ő szól, ha túl sok neki valami, nem bízok meg abban, hogy tud gondoskodni magáról, nem bízok meg a saját testemben sem, hogy “elbírom” a súlyt, bármi is történik, vagy ha mégis csak túl sok, akkor szólok és ő reagál. Így néz ki a félelem kezelése alapfokon, hogy elkerülöm azt, amiről azt gondolom, hogy fájni fog. Nem is megyek el a határig! Meg sem várom azt a pontot, hogy a másik feljajduljon, mert én már előre eldöntöm, hogy neki az tuti rossz lesz! Bele se teszem a testemet helyzetekbe, mert már előre tudom, hogy NEKEM az fájni fog. Ki sem próbálom, hogy mit bír el a testem (és lelkem). Igen, lehet hogy tegnap valami nagyon szarul esett, de ma is? Ma hol van a határom? Ma mit bírok el? Merek nemet mondani? Merek szabadon igent mondani?