A hétvégén suliban voltam és hazafelé menet észrevettem egy hajléktalant az utcán. A szokásos kinézete volt. Rongyokon és karton dobozokon ült, hogy ne fázzon, sötét, piszkos ruhája volt, kócos haja. Viszont volt egy részlet, ami azonnal feltűnt nekem…. könyvet olvasott. És nem is akár milyet! Amikor közelebb mentem láttam, hogy a kezében egy Harry Potter könyvet tart. Azonnal eszembe jutott ez a varázslatos világ, amiben mozognak a lépcsők, beszélnek a képek, lehet tanulni a varázslást és bármiben fellelhető egy szövetséges segítő társ. Kétszáz méterre tőle, az Erzsébet híd alatt, egy teljesen más látvány tárult elém. A hajléktalanok berendezett lakosztálya, ahol élénken folyt a beszélgetés. Itt nem olvasott senki sem, viszont erős volt a közösségi szellem. Ha el kellett volna döntenem, hogy melyik hajléktalan fog előbb kikerülni az áldatlan körülmények közül, azt hiszem, hogy a Harry Pottert olvasó hajléktalanra szavaztam volna. Reméltem, hogy megérzi a könyvből, hogy csodák vannak és hogy akár vele is megtörténhetnek.

Pár nappal ezelőtt véletlenül belebotlottam Hozleiter Fanny (Mosolyka) FB oldalába. Egy egész estét azzal töltöttem, hogy sorban néztem a vele készült interjúkat és egyéb videókat. Megnéztem a pénzt gyűjtő oldalát is, mert éppen próbálja megteremteni a szükséges anyagiakat ahhoz, hogy egy egész estés filmet tudjon leforgatni a saját életéről, küzdelméről és örömeiről.

Fanny 5 éves korában került tolószékbe, mert izomsorvadásban szenved és 15 éves korában tudta csak meg az orvosok hivatalos diagnózisát – maximum 18 éves koráig fog élni. Ma 22 éves….  Nem képes a feje fölé emelni a kezét, nem képes lecsavarni a fogrém tubusát, nem képes megfordulni az ágyban, nem képes felemelni az asztalról egy bögre vizet és még folytathatnám. 24 órás folyamatos segítség kérésre van utalva. Segítség kell a felöltözéshez, az ágyból kikeléshez és lefekvéshez, a készülődéshez, ahhoz hogy valaki felvigye a tolószékét a lépcsőn. Lenyűgözött viszont az a kitartás, ami Fannyban van. Dolgozik, könyveket ír, előadásokat tart, filmet akar forgatni, bloggol, férjhez ment és gyereket szeretne. Izomsorvadásban szenved, mégis lehet tőle saját kézzel dedikált könyveket rendelni és olyan bögréket, amiket ő fest meg. Csak két szó van rajtuk: TE DÖNTESZ! Ez ugyanis Fanny alap élet filozófiája – hogy minden pillanatban ő dönt arról, hogy jól vagy rosszul akarja érezni magát.

Több órán keresztül azon agyaltam, hogy ha egy erősen korlátozott testben ilyen szellem lakozik, ennyi mindent véghez tud vinni, ennyi emberbe tud lelket önteni, akkor az én teljesen működő testem miért nem mozdul meg ilyen mértékben? A buddhisták szerint a legnagyobb ajándék emberi inkarnációban születni, mert az emberi testben a legnagyobb a hívás a megvilágosodásra. Az Istenek nem akarnak megvilágosodni, mert végtelenül kényelmes a létezésük. Nincs nyomás rajtuk, akár évezredekig is ellébecolnak a mennyei létben anélkül, hogy tovább szeretnének haladni a megvilágosodás felé. Valami ilyesmit éreztem miközben Fannyra gondoltam, hogy nekem megadatott az “Isteni lét”, ami aztán még véletlenül sem ösztökél arra, hogy olyan energiákat mozgassak meg magamban, mint ő. És elgondolkodtam azon is, hogy az erősen korlátozott léte ellenére meg tudja teremteni az anyagiakat! Persze ez nem egyszerű Fanny számára sem. Valamelyik interjúban beszélt arról, hogy ő is aggódik a számlákon, neki sincs néha elképzelése arról, hogy miből is fizesse ki őket és neki is vannak céljai, amikről fogalma sincs, hogy hogyan érje el őket. Mégis elindul…  A  Fannyn való gondolkodásom közben hirtelen felfigyeltem egy gondolat menetre a fejemben:  “Neki lehet. Ő megérdemli, mert amúgy is megtépázta őt a sors. Ő kérhet, mert neki kell. Ő kaphat, mert neki szüksége van rá.”  Én egészséges vagyok, nem szorulok segítségre. Én nem kérhetek, mert nincs rá szükségem. Nekem nem adnak, mert nem vagyok rászorulva. Furcsa logikai következtetés…

badbca03f0161a1c36f3f85cf6e534b80cbd45faFannynak az volt fontos, hogy elmehessen egy őssejt beültetésre Kínába. Nekem más dolgok lennének fontosak, csak éppen azt nem bírom elhinni, hogy azok ugyanolyan fontosak az én életemet tekintve, mint a terápia Fanny életét tekintve. Elsétálva az Erzsébet híd alatt azt éreztem, hogy én nem akarnék ott lakni. Nekem annál több kell. És ezen a “több kell”-en van igazából az elakadás, mert valahogy ehhez a bűntudat társul, hogy valamiből több kell, mikor megelégedhetnék a kevesebbel is. Mert hát azoknak a hajléktalanoknak az Erzsébet híd alatt kell lakniuk, ők annyival is megelégszenek és így is élni tudnak, akkor én miért igyekszem a meleg lakásba és rajtam miért van tiszta ruha? Ha nekem több kell, azt szégyelleni kell és igenis érezzek érte bűntudatot. Pedig a gyarapodásban van egy csodálatos törekvés arra, hogy haladjunk a teljesség felé. Közben meg tudom, hogy van bennem ítélet a gyarapodást illetően. Talán ezért is érzem a bűntudatot, mert miközben én valamit akarok, a másiktól elvárom, hogy ő már többet ne akarjon. Ítélkezem az egyház gazdagsága felett, az felett, hogy valakinek kell a boldogsághoz még egy harmadik Porshe is vagy azon, hogy van egy TV-je minden szobában, pedig igazán megelégedhetne egyel! Talán ezek a gondolatok is gátolják azt, hogy megengedjem magamnak a gyarapodást, mert hogy jövök én ahhoz, hogy én gyarapodjak, miközben a másiktól elvárom, hogy stagnáljon vagy “vegyen vissza kicsit az arcából”? És ez nem csak az anyagiakra igaz, ez igaz a boldogságra, sikerekre, eredményekre is. Néha tényleg bírok olyasmit gondolni, hogy az illető már elég sikeres, már ne akarjon többet…

Azt hiszem, hogy folyamatosan próbálom kutatni az “OK”-t az Univerzumtól, a társadalomtól, a referencia emberektől, hogy rendben van, ha én valamit akarok, ha nekem valami kell, mert mintha lenne bennem egy határ, amit nem szabad átlépni. Egy szem cukorkát elvehetsz, kettőt már nem. Hol kezdődik a falánkság? Ki mondja meg, hogy az, ami nekem kell, az helyén van vagy sem? Én leokézom azt, hogy Fannynak kell a pénz a filmjére, de azt nem okézom le, hogy nekem kell egy gumicsizma? Nem a 4 000 Ft-os fekete, hanem a 16 000 Ft-os vidám pöttyös. Tudom, hogy ettől nem oldódik meg a gyerekek éhezése Afrikában, de attól még nekem kell…. Mintha létezne bennem egy bíráló bizottság, aki eldönti, hogy mi az, ami kellhet nekem és mi az, ami már nem. Hogyan állítom elő annak az eldöntését, hogy mi az, ami nekem jár? Mert nyilván csak azt fogom megkapni az életben, amiről elhiszem, hogy nekem az jár. És arról is meg vagyok győződve, hogy ha a Harry Pottert olvasó hajléktalan elhinné, hogy neki jár a fedél a feje felett, akkor talán nem a szabad ég alatt ücsörögne. És nem arról beszélek, hogy hangosan kiabálva adja ezt a világ tudtára, hogy neki EZ JÁR, mert aki kiabál, az igazából nem hiszi el. Inkább egy belső, halk, határozott és végtelenül szeretetteljes hangra gondolok, aki elmondja, hogy “Neked is jár a boldogság, bármit is jelentsen ez számodra. Te is kérhetsz, hogy neked is megadathasson.”

 

Bevásárlókosár0
Nincs termék a kosaradban!
Vásárlás folytatása
0