Mindig is foglalkoztatott a halál témája, de egy hete megint intenzíven jelen van. Elkezdtem olvasni Irvin D. Yalom Egzisztenciális pszichoterápia könyvét, ami szintén segíti most a halál témájának kibontakozását, ugyanis az egész könyvet a halál témájával kezdi és azzal, hogy ez a legmélyebb félelmünk egyike, és rengeteg cifrábbnál cifrább elhárító – elfedő manővert fejlesztünk ki, hogy ne kelljen a halál nyers tényével szembesülni. A könyv egyébként a négy végső aggodalmunkkal foglalkozik, melyek: a halál, a szabadság, az elszigeteltség és a jelentésnélküliség. Ezek közül egyik sem könnyű. ‘A halál elkerülhetetlenségének felismerése és a lét folytatása iránti vágy közötti feszültség’ az első csapás. Mivel az ember teljesen szabad és önmaga dönthet tettei felett ebből fakad a második nagy csapás, mégpedig ‘a talajtalanság felismerése és a biztonság, a kapaszkodók, a struktúra utáni vágy közötti ellentmondás. A harmadik egzisztenciális konfliktusunk az ‘abszolút elszigeteltségünk tudata és a kapcsolat, a menedék, a nagyobb egészhez tartozás iránti vágyunk közötti feszültség’. És a negyedik egzisztenciális konfliktus pedig az ‘értelemkereső lény dilemmájából származik, aki egy olyan univerzumban kénytelen élni, amelynek nincs jelentése.’ Yalom ilyen formában szedte össze az alap konfliktusokat, bár számomra az összes összeér a halál témájában. 

Tisztán emlékszem, hogy amikor 4-5 éves koromban anyu után becsukódott reggel az óvoda ajtaja, nagyon sokszor féltem attól, hogy napközben meg fog halni és soha nem jön értem. Világos volt számomra, hogy hiába ígéri meg nekem, hogy majd jön délután, azért az egész világot még anyu sem tudja uralni. Mi van, ha elüti őt egy autó, vagy egy vonat, vagy megbetegszik, vagy bármi? Ezek a dolgok teljesen kontrolálhatatlannak érződtek számomra, anyu legjobb szándéka ellenére is. Amikor tényleg eluralkodott rajtam a félelem, akkor elképzeltem, hogy nem csak anyu fog délutánig meghalni, hanem az egész famíliám – apu, a keresztanyám, a nagymamáim, a nagynéném és a végén nem marad senki, aki értem jönne az oviba. Az egyetlen akinek haláláról nem fantáziáltam, az a húgom volt, mert őt sorstársnak tekintettem. Az általános iskolában nem emlékszem halállal kapcsolatos gondolatokra, onnan ugyanis délután haza tudtam sétálni egyedül is…

Ami a valós halálokat illeti, ott volt az anyai nagyapám, akit világ életemben 3D formában csak sírkőként ismertem, amin mindig voltak nagyi által kivitt virágok és pár meggyújtott gyertya. Az apai nagyapám azt hiszem 1 éves koromban halt meg, emlék nincs, de gondolom biztos megéreztem ennek súlyát a családban. Aztán következőként a halál atombomba szerű becsapódása jött apu halálának formájában, 15 éves koromban. Bár a napló bejegyzéseim inkább arról szóltak, hogy milyen értelmetlenné vált a világ nélküle, azt a fájdalmas felismerést valószínűleg a tudatom sikeresen kitakarta előttem, hogy apám halála kapcsán eszembe jutott saját halandóságom is. Szerintem a könnyeim háromnegyedét ennek a ténynek a siratása tette ki. A legfrissebb halál nagymamám halála, a nyáron. Most is érzem, hogy csak a távolból írok erről, mintha a billentyű felett lebegnének az ujjaim, leírom, mert most ezek a szavak kívánkoznak ide, de közben a sarokban ácsorogva nézem ezt a bejegyzést és nem is akarom tudomásul venni, hogy valós és igaz. 

A halál témája és az, hogy én ezt miként is kezelem az életemben azért aktivizálódott most ismét, mert pár esemény és az említett könyv kapcsán leesett, hogy ez a halandósághoz való viszony, nem csak azt határozza meg, hogy milyen érzésekkel viszonyulok a tényleges halálomhoz, ami majd valamikor egyszer bekövetkezik, hanem egy sor más – teljesen hétköznapi dolgot is. Ha nem tudok elgyászolni dolgokat, ha nem tudom elfogadni, hogy elmentek, megszűntek, akkor nem is tudom lerakni őket és cipelem őket állandóan magamon. Yalom például leírja a könyvében, hogy egy autóbalesetben megélt, nem feldolgozott halálfélelme úgy mutatkozott meg az életében, hogy elkezdte megkérdőjelezni szakmai tudását. Amint feldolgozta a halállal kapcsolatos félelmeit, ismét visszatért a szakmai önbizalma. Ki gondolt volna erre az összefüggésre?

Igaz az is, amit egy másik helyen ír le, hogy minden épelméjű ember tud arról, hogy egyszer meghal. Ezt a tényt igazán kevesen kérdőjelezik meg, de csak kevesen tudják ezt IGAZÁN. Yalom idéz egy részletet Tolstoj könyvéből, amelyik nagyon megérintett:

‘Ivan Iljics tudta, hogy haldoklik, és kétségbe volt esve. 
Lelke mélyén tudta, hogy haldoklik, de nemcsak hogy nem szokott hozzá a gondolathoz: egyszerűen nem értette, nem volt képes felfogni, hogy ez lehetséges. A szillogizmus példáját, melyet Kiezewetter Logikájában tanult: Kaj ember, az ember halandó, tehát Kaj halandó – világéletében csupán Kajra nézve tekintette érvényesnek, és semmiképpen sem önmagára nézve. Ott egy Kaj nevű emberről volt szó, általában az emberről, és ebben a vonatkozásban a tétel helyes és igaz volt, de ő nem Kaj, és nem általában ember, hanem mindig egészen más volt, alapvetően különbözött mindenki mástól, sok-sok játékkal, kocsissal, dadussal, később Katyenkával, a gyermekkor, a serdülőkor, ifjúkor minden örömével és bánatával, lelkesedésével. Hiszen Kaj sohasem érezte a csíkos kis bőrlabda szagát, amelyet Ványa annyira szeretett! Kaj sosem csókolta anyuskája kezét, sosem hallotta édesanyja selyemruhájának azt a bizonyos suhogását! Sosem tüntetett süteményért a jogtudományi iskolán! Sosem volt szerelmes! És egy bírósági tárgyalást sem tudna úgy vezetni. “Kaj valóban halandó, neki valóban meg kell halnia, de én, Ványa, Ivan Iljics, az érzéseimmel, gondolataimmal – én egészen más eset vagyok. Az nem lehet, hogy nekem is meg kelljen halnom. Ez túlságosan borzalmas lenne.’ (L. Tolstoj: Ivan Iljics halála)

A napokban engedtem csak ismét közel magamhoz egy gondolatot, amit egy számomra kedves ember mondott többször tínédzser koromban, és akivel nagyon szerettem az életről filozofálni: ‘Én abban hiszek, hogy ha meghalok, akkor utána nem lesz semmi. Se mennyország, se pokol, se következő élet. Egyszerűen csak eltemetnek és nem lesz semmi.’ Akárhányszor ezt mondta, mindig kikeltem magamból és heves vitába szálltam, előrángatva minden addig ismert elméletet a halál utáni létről. Akkoriban már apu halott volt, tehát nyilván azt sem tudtam lenyelni, hogy akkor most ő sincs eszerint az elmélet szerint SEHOL, de tényleg sehol, meg iszonyatosan szerettem ezt a fiút is, és azt sem tudtam elképzelni, hogy ő sem lesz sehol, ha meghal, azt meg főleg nem, hogy én a semmibe veszek. Csak most, durván 14 év után engedtem vissza ezt a gondolatot ismét a tudatomba és hajlandó voltam ránézni, mert rájöttem, hogy bizonyos szempontból igaza lehetett. 

Belekapaszkodtam már mindenféle elméletbe, hogy miként vagyunk többek a testnél és hogy a halállal igazából nem szűnik meg létezni az Önvalónk (bármit is jelentsen ez). Magamévá tettem először a Mennyország elképzelését, hogy oda megyünk, és az lesz. Aztán magamévá tettem Raymond Moody könyve alapján a következő élet gondolatát, aztán jöttek egyéb ezoterikus tanok a lélekről, annak halhatatlanságáról, következő és múlt életekről. Jött a buddhizmus, amelyik biztonság kedvéért egy egész Létkereket talált fel, ahol a lélek 12 különböző világban létezhet az emberi léten kívül, amíg a karma forog. Majd jött az Akasha krónika, meg az Indiai pálmalevelek, amelyek magukban őriznek MINDENT, ami valaha történt és történni fog. Aztán pár héttel ezelőtt jött egy ismerősöm, aki nemes egyszerűséggel közölte, hogy ‘Szerintem pedig csak egy élet van, utána feloldódunk a kollektív tudatban. A hinduk itt elnézték a dolgot, dehát vagy hétezer éve találták ki az egészet.‘ Na erről ennyit, ezzel lényegében megfogalmazta számomra a korábbról ismert ‘semmit’.

Onnan tudom, hogy kezdem ezt a gondolatot közel engedni magamhoz, hogy milyen világvégi állapotok tudnak eluralkodni rajtam ennek kapcsán. Ugyanis ezt a tényt feldolgozni szerintem nem piskóta. Ennek ellenére úgy érzem kezdem beismerni magamban, hogy a halál tényleg létezik, a dolgok tényleg elmúlnak és nem térnek vissza SOHA. Mert hiába íródik be valami az Akasha krónikába az örök időkre, az még nem jelenti azt, hogy újból materializálódik. Ha a Mennybe megyünk, vagy a Pokolba, esetleg újraszületünk, ezek egyike sem oldja fel azt a tényt, hogy valami belőlünk örökre megszűnik. Lehet, hogy valóban ‘csak’ a test, de az épp elég, ugyanis ez egy sor egyéb következményt is maga után von, amik nagyon is húsbavágóak. Szó szerint…

Azt is hallottam, hogy minden emberi lény egyedi, ami azt is jelenti, hogy egyszer sem térnek vissza ugyanolyan emberként, még akkor sem, ha léteznek következő életek. Minden forma egyszeri és megismételhetetlen, ami azt is jelenti, hogy ha valami formát vált, akkor hiába lesz egy új forma, a régi örökre eltűnik. És ezt a tényt a maga egyszerűségében mégis képtelen vagyok teljesen befogadni és elfogadni. 

Ennek a nem elfogadása egy meglepő szituációban mutatkozott meg. Egy jó ember pár nappal ezelőtt rám ült. Fizikailag, terápiás célzattal. 20 percen keresztül ült rajtam és én nem voltam hajlandó megmozdulni, több ok miatt, ami más téma felé vinne el, de ami ebből az interakcióból fontos volt az az, hogy 10 perc után már elkezdett nagyon fájni a kezem, ami kicsit ki volt csavarodva alatta. Egy ponton azt mondta, hogy ‘meg kell ölnöd azt a részemet, amelyik rajta ül a kezeden, másként nem fogod tudni kiszabadítani.’ És tényleg… tudtam én ezt, azért nem tettem. Ha megmozdultam volna, ha elmozdítottam volna őt, akkor a pillanat ‘meghal’, akkor az a része, amelyik rajta ült a kezemen ‘meghalt’ volna, mert megszűnt volna. És mivel a halált úgy ahogy van nem akartam elfogadni annak semmilyen formájában, ezért ott maradtam alatta…

Ha ősszel lehull az összes levél a fáról, akkor senki sem sír ezen, mert tavasszal újra kihajtanak. De azok már nem ugyanazok, azok már teljesen más levelek, csak ugyanúgy néznek ki. Már vagy fél órája sírok ez felett a blogbejegyzés felett. Az előbb eszembe jutott a kérdés, hogy igazából ‘mit siratok?’ Aztán rájöttem, hogy magamat. Azt az előző pillanatban lévő énemet, aki örökre eltűnt, mert most már itt van az új pillanatbéli. És az a régi soha sem tér vissza. És bár banalitásnak tűnik ez most még nekem magamnak is, mégsem az, mert ha kicsiben ezen nem tudok/akarok túl lendülni, akkor jelentősebb dolgokban sem.

Kifutott bennem most a téma, kinyugodott. Egyelőre… Nem a végső igazságokat tártam fel benne, csak egy pillanatkép volt.

Bevásárlókosár0
Nincs termék a kosaradban!
Vásárlás folytatása
0