Tegnap érdekes dolgokat üzent nekem a természet és a világ, ha abból a feltevésből indulok ki , hogy a külső világban nincs semmi, ami ne lenne meg bennem belül is valamilyen formában. Először is ott volt a Dr. Szelecsényi Zsigmond kút Tason, ami 1913-ban dr. Szelecsényi Zsigmond, községi orvos kezdeményezésére és támogatásával épült meg. Mialatt elfogyasztottunk két szendvicset, a kúthoz körülbelül 3-4 ember érkezett megtölteni az üvegét a kútból folyó vízzel és egy néni pedig megöntözte vele a mögöttünk lévő virágokat. Ez elég nagy szám, tekintve, hogy Tasnak kb. 2 700 lakosa van és éppen csütörtök kora délután volt. A virágokat öntöző nénitől megtudtuk, hogy a forrásvíz belefolyik a csatornába, amiért a községnek fizetnie kell (attól függően, hogy mennyi víz folyik bele) és ezért leszabályozzák a kifolyó víz mennyiségét. A kiáradó vízmennyiség lehetne nagyon bőséges is, de mivel túl sokba kerülne fizetni a csatorna kiszivattyúzását, ezért “szűkebbre” fogják a forrás vizét. Ha most az FB-n írnám ezt, akkor idetennék egy x-be állt szemű smiley-t. Eleve elképzelni azt, hogy adott egy bőséges artézi kút, ahonnan feltör a minőséges víz, ami aztán belefolyik a csatornába, ugyanúgy, mint a szennyvíz, és ráadásul még vissza is szabályozzák, hogy ne legyen annyira bőséges, mert túl drága lenne…. hát, valami nagyon szorul és fáj a mellkasomban. De hogy szól ez rólam?
Lehet, hogy átléptem a természetmisztika területére és képes vagyok érzékelni a természetet magam körül, ugyanúgy, ahogy magamat érzékelem, de a mellkas szorulása és a fájdalom valószínűleg nem ebből jön, hanem abból, hogy magamra gondolok közben (egoista módon…. fúj, fúj Adri, hogy ezt csinálod). Hol történik az életemben, hogy tör föl belőlem az éltető forrás víz, ami nem csak engem, hanem másoknak is vizet tud adni én pedig beleengedem a csatornába? Hol van az, hogy visszaszabályozom, mert nem tudom, hogyan éltessen engem (mondjuk azzal, hogy pénzt vagy más javakat hozna), hanem inkább csak koldusbotra juttat? Nem a feltörő víz, hanem ahogy használom…. Hogyan hátráltat engem még jobban az ezen való bosszankodás és a “hogyan lehetek ennyire hülye” mondat? A források béna használata kapcsán megjelenő dünnyögés ugyanolyan csatornába elfolyt energia, mint a kút vize. Nincs használva semmi hasznosra. A múlt hónapban csináltam egy video challenget Istvánnal – aminek az volt a kitűzése, hogy minden nap kellett készíteni 1 perces videót és megosztani a másikkal. Bármiről, bárhol, bárhogy. Közben nem éreztem annyira felemelőnek ezt a feladatot (bár én találtam ki) és azt éreztem, hogy ez úgy szar, ahogy van. Aztán tegnap a gépemen való takarítás közben a szanaszét szóródott videókat összepakoltam egy helyre és az összesbe belenéztem. Az volt az érzetem, hogy AZTA K*VA! MENNYI ENERGIA! És ennek az energiának a nagy részét csatorna víznek fogom fel, és egy részét pedig engedem, hogy kifolyjon a világ felé. Pont mint a Dr. Szelecsényi Zsigmond kút. Hazajövetelem után megfogalmazódott bennem, hogy folytatnám ezeket a videókat. Még nem tudom mitől lesz ez jó nekem vagy másnak, de amikor erre gondolok, lepkék lesznek a mellkasomban és nem szorít annyira, mint amikor arra gondolok, hogy a feltörő forrásvíz a csatornába folyik.
Aztán tovább autóztunk Tasról és elhaladtunk “nudista szántóföldek” mellett. A föld felszíne szürkés, néhol szinte már fehér volt, felszántva, várakozva arra, hogy valami zöld kinőjön rajta és betakarja. Megálltunk és leültem a földre, hogy kapcsolódjak vele, mert ez még mindig jobb ötletnek tűnt, mint csak nézelődni az autó ablakából. A messzi távolba elnyúló földtáblán süvített a szél, aminek semmi sem állt az útjában, mert nem voltak fák, sem más növényzet, csak a villany oszlopok, azok meg nem kifejezetten szélfogó objektumok. Próbáltam megérezni, mint érezhet a föld. Nem először érzékeltem azt, hogy a természetnek “indifferens” (közömbös) érzései vannak az emberi viselkedéssel szemben. Nem neheztel, nem dühöng, nem sajnáltatja magát, egyszerűen az energiája alkalmazkodik a megteremtett feltételekhez. Buja zöld alatt, sok emberi szeretettel megöntözve bőséges energiával áramlik minden irányba, kizsákmányolás, kopárság következtében pedig szétszórtabb, gyenge energiái lesznek. De nem hagyja abba az áramlást soha és igazodik a feltételekhez, ennek eredménye pedig visszajut az emberhez. Ahogy ültem a földön arra gondoltam, hogy én hol zsákmányolom ki magamat ennyire a mennyiség miatt? Hol hagyom nudista módon kitakarva a lelkemet, amit így már a szél könnyedén szétfúj minden irányba és elfújja a termékenységét? Hol van az, hogy csak akarom magamtól a teljesítményt, de nem tudom létrehozni a kiegyensúlyozott körforgást, hogy vissza is forogjon valami a talajba? Amikor ültem a földön, az egész testemben fáradtságot éreztem és még jobban fárasztott a szél fújása. Most is a testemben van ez az érzet, ahogy a megkeményedett, fakó színű földön fájdalmas ülni, mert szúrták a fenekemet a megkeményedett föld darabok. Végül a fájdalom felállásra kényszerített. Hát igen, így történik a változás. Hogy már annyira fáj, hogy muszáj megmozdulni.
Tovább haladtunk Dömsöd felé, ahol megálltunk megnézni a templomot, mert nagyon megtetszett kívülről és számomra iszonyatosan érdekes volt a kontraszt a templom körül lévő házak és a templom épülete között. Olyan volt, mintha a templomban összpontosulna a jólét, a gazdagság és a nagyság, a körülötte lévő házak pedig inkább a szegénységet tükrözték. Az fogalmazódott meg bennem, hogy ebből a szegénységből hogyan tudott kinőni ez a b*szott nagy templom? Nem tudom miért kell “csúnya” szavakat írnom ebbe a bejegyzésbe, de fontos. A néni épp bezárta a templomot, amikor odaértünk, de felajánlotta, hogy nagyon szívesen kinyitja nekünk. Mesélt kicsit a templomról, arról, hogy Mária Terézia korában épült, arról, hogy a Dömsödiek merre menekültek a Tatárok meg a németek elől. Szíven ütött a templom elrendezése és logikája – az alap szabály az volt régen, hogy a templom központi helyén ültek a “presbiterek”, az egyházi elöljárók, akik a lelkész mellé választott, világiakból álló döntéshozó testület (presbitérium) tagjai. A templom egyik fele a nőknek volt kijelölve, velük szemben a templom másik felében a férfiak ültek. A néni szerint most már keverednek és a házastársak együtt ülnek és nincs ilyen merev szétosztás, de akkor is érdekes volt elképzelni, hogy hosszú éveken keresztül a nők és férfiak ennyire szétosztva ültek, ráadásul egymással szembe fordulva. Kint a kertben megtudtuk a nénitől, hogy pár évvel azelőtt, a templom melletti fenyőfa kidőlt, ráadásul csak pár perccel azután, hogy a körülbelül 500 fős gyülekezet elhagyta a kertet. Megtudtuk azt is, hogy nem messze a templomtól található a pszichiátriai otthon, amelyikben a lakók segítséggel ugyan, de képesek a hétköznapi életvitelre. Azt már a “gúgli” mondta el nekem, hogy az otthon megalapítása egy magyar pszichológusnő Madocsai Enikő és holland férje Atze van der Wijk nevéhez fűződik, akiknek volt egy pártfogoltjuk a pszichiátrián. Bár nem volt a saját gyerekük, gyakran látogatták őt, de kevésnek érezték ezt a segítséget és méltatlannak érezték Attila életkörülményeit, ezért úgy döntöttek, hogy alapítanak egy olyan otthont, ahol másként élheti az életét. Sikerült… És a b*szott nagy templom a szegénység közepében is azt üzeni, hogy lehet – lehet kevésből sokat csinálni, lehet nagyokat álmodni és azt meg is valósítani.
A néni kedvesen felajánlotta, hogy megnézhetjük a pszichiátriai otthont… Azonnal lett bennem egy ijedtség, pedig érdekes lett volna megnézni… Hogyan viselkedjek? Ők milyenek? Mit kell csinálni ilyen helyzetben? “Normális” társaságba is nehezemre esik legtöbbször belecsöppenni, ahol valamilyen fajta szociális viselkedést kell produkálnom, de az olyan közeg, aminek nem ismerem a saját szociális normáit még ijesztőbb. És érdekes módon tudom is hogy miért…. Mert ott önmagamnak kell lennem, sémák, maszkok nélkül. Ugyanúgy lecsupaszodik a lelkem, mint a bentlakók lelke, akik különböző pszichés torzulások mentén nem tudják felépíteni a jól megszokott sémákat, hanem helyettük építenek teljesen másokat. És ez félelmetes, mert meginognak ebben a saját dobozokba zárt ideáim, meginog az, hogy én marhára normális vagyok és rendben vagyok és hogy a világ is teljesen normális és rendben van. Sokféleség van és ez mind normális. Kétségbeejtő 🙂
Divatos azt mondani az önismereti körökben, hogy “ezzel dolgom van”. Hát van, olyan értelemben is, hogy én (is) mögötte állok a “Vállalom magam” eseménynek, ami május 12.-én lesz és pont ezt a témát járja körül – azt, hogy a lelki válság egy lehetőség és azt, hogy nem segít a pszichiátriai esetek stigmatizálása, hanem jó és üdvös lenne beszélgetni róluk és velük. Tegnap nem mentem közel hozzájuk, “a másokhoz”, tisztes távolságból elkerültem a találkozást velük és önmagammal. Szeretnék ezen még csiszolni és más platformra kerülni ebben. Valami normálisabbra 🙂
És ezt még fontosnak tartom megosztani, mert jó helyről a lélekben íródott:
Ma érdekes tapasztalatom volt ami érintette a választásokat is. Dömsödön jártunk, ahol van egy nagyon szép református templom. A néni éppen zárta be a templomot, ahogy épp odaértünk, kedvesen megkérdezte, hogy meg szeretnénk -e nézni belülről? Mondtuk, hogy igen. Nagyon jól esett a kedvessége. Aztán az is ahogyan még mesélt is nekünk a templom történelméről, a Dömsödiek életéről. Valóban kedves és szívet melengető élmény volt. Aztán a szó egy egyházi pszichiátriai gondozóra került, mely szintén a faluban van. Ennek kapcsán említette meg a néni, hogy milyen jó, hogy a Fidesz nyert, különben azt is bezárták volna… Nem tudom, hogy ezt ki mondta neki, valahonnan biztosan hallotta. S felmerül bennem a kérdés, hogy az ellenzék vajon miért nem mondta el az embereknek, hogy ők nem akarnak bezárni ilyen intézményeket.. s azt sem szeretnék, hogy túlerőbe kerüljenek a menekültek… sokan felháborodva s kétségbe esve nyilatkoztak honfitársainkról, akik a Fideszre szavaztak, s birkának titulálták őket, s kétségbe ejtőnek, hogy velük kell együtt élni. Bevallom magam is hasonlók gondolatokkal voltam. Közben ma arra jöttem rá, hogy jó hogy ilyen emberekkel élhetek együtt mint ez a néni…
Arról, hogy így alakultak a dolgok, sokan tehetünk, mi magunk is. A megoldás az nem az elmenekülés, vagy a szitkozódás. Talán inkább együtt kellene működnünk egymással, elmondani amit szeretnénk, a meghallgatni amit mások szeretnének, segíteni egymásnak és együtt működni egy közös célért. — Sára Norbert