Még írok kicsit az Evernessről, mert vannak érdekes és vidám dolgok, amiket még nem örökítettem meg. A 2015-ös Everness mérföldkő volt abból a szempontból is, hogy pontosan egy éve kezdtem el írni a blogot és a 2014-es Everness volt az indító bejegyzés. Ennek örömére visszaolvastam az akkori bejegyzésemet és iszonyatosan érdekes volt összehasonlítani az ideivel. https://harompont.wordpress.com/2014/07/07/everness-a-tudatossag-unnepe-3/
A legnagyobb különbség a múlt évihez képest az volt, hogy nem csak lődörögni mentem és szabadon flangálni, hanem sátor “anyuka” voltam. Az Integrál Akadémia idén először jelent meg az Everness fesztiválon és én voltam a sátor koordinátor. Így visszatekintve egy nagyon örömteli feladat volt (az idő mindig megszépíti az emlékeket), de azért voltak rázós pillanatok is. Amikor kedden estére megérkeztünk a fesztiválra és sötétben, hidegben, esőben kellett kipakolnunk és berendeznünk a sátrat, az annyira nem volt vidám dolog. Folyamatosan azon gondolkodtam, hogy “mi a francot keresek itt és miért csinálom ezt?” Még az volt a szerencse, hogy már mindjárt ezen az első estén összeállt egy szuper csapat, aki végig kísért engem az egész fesztiválon. Összért két világ, akik számára én voltam az összekapcsoló pont és úgy simultak egymáshoz, mintha az ég is egymásnak teremtette volna őket. Bár fáztam, késő volt és sötét… mondtam már, hogy esett? És sötét volt? És fáztam? …. na szóval bár a körülmények nem voltak túl inspiratívak együttes erővel előkészítettük másnapra a sátrat. Klári még a lufikat is felfújta, úgyhogy az Integrál Akadémia sátrába beköltözött a vidámság.
Az éjszakától reméltem a megváltást, de nem érkezett meg. Sátorban aludtunk a Balaton partján és nagyon hideg volt az éjjel. A Balaton úgy hullámzott, mintha minumum az óceánnak képzelte volna magát és ez a monoton hang beleszőtte magát a felszínes álmaimba, amik kuszák és nyugtalanítóak voltak. Az Integrál Akadémia sátorban lévő első előadásra nem jött el senki. Nem is értettem, hogyan voltam képes betenni bármit is szerda reggel 9 órára? Elvetemült ötlet volt, viszont a szerdai nap pont jó volt arra, hogy felépítsem általa a bizalmamat abba, hogy “minden jó lesz, még akkor is, ha éppen semmi jel nem utal erre.” Érdekes módon az összes többi aznapi előadásunkra vagy workshopra beestek az emberek. Egyszercsak megjelentek a térben és bekapcsolódtak. A nap legnagyobb tanulsága számomra Kovács Orsi volt (ismertebb néven Yurkov Orsi). Ő volt az, akivel nyitottuk a fesztivált – szerda reggel 9 kor és akit nem tántorított el egyáltalán, hogy nem jelent meg senki sem. Amikor este visszatért a soron következő előadására egy nagyon elszánt energiát hozott magával. Más ruha volt rajta, mint reggel, határozott léptekkel sétált be a sátorba és azt mondta nekem, hogy “Én megtartom az előadást, akár lessz itt valaki, akár nem.” Láttam a szemében, hogy nem viccel és hogy tényleg el fog kezdeni beszélni pontban 7kor a körülményektől függetlenül. Magával ragadott ez az elszántsága és bár még reggel nem éreztem magamban a kíváncsiságot, a mondata után azonnal felébredt bennem. Mit akar elmondani? Mi az, ami ennyire felvillanyozza őt? Felkeltette az érdeklődésemet. És nem csak az enyémet. Hirtelen egy csomó ember termett a sátorban és továbbiak csatlakoztak be folyamatosan az előadása alatt. Éreztem, hogy az energiája nagy sugárban körbeöleli őt és erre az energiára reagálnak az emberek. Hihetetlenül érdekes volt ezt megfigyelni.
A múlt évi tapasztalat után sikerült erre az évre annyira belazulnom, hogy még csak program füzetem sem volt és fogalmam sem volt, hogy mi zajlik a fesztiválon a saját sátrunkon kívül. Nem is érdekelt az igazat megvallva. Biztos voltam benne, hogy ha valamit meg kell hallanom vagy tapasztalnom, azt úgy is meg fogom. A legnagyobb élmény számomra a zenék keveredése volt. Ettől tisztára be tudod módosulni a tudatom. Emlékszem, hogy egyszer Bence táborában két különböző zene szólt a gyakorlat alatt. Az egyik gyors volt, a másik pedig lassú, meditatív. Lefeküdtem a földre, pont a két zene-hatás közé és azt élveztem, hogy tisztán hallom mind a kettőt. Eszembe jutott, hogy ezt csináltam 11-12 éves koromban is, amikor a szobám ajtajában ültem és az egyik fülemmel hallgattam a szobámban lévő zenét, a másikkal meg a nappaliban szóló TV műsort. A fesztiválon folyamatosan keveredtek a zenék. A legdurvább az volt, amikor Parádi Jóska előadása alatt egy zenei háromszögbe került az Integrál Akadémia sátra. A hátunk mögött iszonyatosan hangos dobolás hallatszott a mozgás sátorból, a nagyszínpadon zene szólt és tőlünk jobbra pedig a Krisnások mulattak. Az volt a poénos, amikor Jóska az előadása közben megállt és rám nézett: “Ez a zene közeledik. Nem?” És tényleg közeledett, ugyanis pár pillanat múlva egy egész Krisna kórus vonult el a sátrunk előtt. Mi tagadás. A Krisnások nagyon tudnak mulatni és jól érezni magukat 🙂
Számomra a legnagyobb lelki fejlődés az volt, amikor el tudtam engedni az aggodalmaskodást a sátor sorsán. Több segítő is jelen volt a fesztivál alatt, de az első napokban csak én és Brúnó váltakoztunk. Talán azért, mert én szerveztem a sátor programját, azt éreztem, hogy én felelek az egész sátorért attól függetlenül, hogy Brúnó segít nekem. A pénteki napon – amikor az előző bejegyzést írtam meg – ő vállalta be a reggelt. Nagyon nehezemre esett elengedni, hogy ne menjek oda a sátorhoz és hogy ne akarjam megnézni, hogy minden rendben van-e, hogy megtette-e azokat a dolgokat, amiket én szerettem volna, hogy meglegyenek téve. Aztán rájöttem, hogy ez pontosan olyan, mint amikor egy anya a gyerek nyakán lóg és nézi minden mozdulatát. Úgy döntöttem, hogy megbízom Brúnóban 100%-an, hogy elhiszem, hogy mindent jól fog csinálni és ha nem is lesz olyan, amilyennek én képzeltem, akkor is pont jó lesz. Elengedem a forgatókönyveimet. A fantasztikus az volt, hogy így is lett. Sőt, Brúnó nélkülem még jobb megoldásokat talált, mint amit én saját magam ki tudtam volna találni. Beából, a harmadik segítőből, egy szuper feliratokat gyártó személy kerekedett ki és Dóráról, a negyedik segítőről, meg kiderült, hogy nagyon jól és összeszedetten tudja tartani a teret. Stabil jelenlétet biztosított a sátorban. Legalábbis én ilyennek éltem meg. Rájöttem, hogy én ezt IMÁDOM csinálni! Megszervezni valamit, felépíteni egy keretet és aztán gyönyörködni abban, ahogy ez a keret elkezdi kinőni saját magát, amikor elengedem a kontrolt és olyan elemek jelennek meg benne, amikre nem is számítottam. Ahhoz hogy meg tudjon születni egy új minőség, két dolog kell – a szervezés és az elengedés. És ezeket egyszerre kell művelni 🙂
Magával a szervezés folyamatával is volt egy fontos megélésem. Eddig azt hittem, hogy ha jó a struktúra és az elképzelés, akkor többé- kevésbé minden simán megy. Ha káosz van, akkor az a struktúra hiányát jelenti és azt, hogy végül ad hoc döntéseket kell hozni, mert hiányos a szervezés. Most viszont rájöttem, hogy ez nem teljesen így van. Valaminek a megtervezése egy teljesen élő folyamat. Nem lehet előre kitalálni mindent agyból, ugyanis maga a folyamat teremt nagyon sok mindent. A szervezésnek van egy struktúra építő része, ami relatíve kiszámítható és van egy organikus része, aminek csak max. alárendelheti magát az ember, mert küzdeni ellene teljesen felesleges. Bencének az utolsó pillanatig voltak ötletei, amiket be kellett építeni a folyamatba. Időnként megjelent bennem az ellenállás, frusztrált az idő szorítása és azt gondoltam magamban, hogy ezt kitalálhatta volna előbb is. Aztán a végén rájöttem, hogy nem találhatta volna ki előbb, mert maga a folyamat generálja az ötleteket! A változó körülmények és események hozzák az ötleteket és az egyetlen, amit tenni lehet annak érdekében, hogy az ember ne őrüljön meg az, hogy rugalmasan reagál. A ragaszkodás a kényelemhez és ahhoz, hogy ne történjen semmi váratlan agybajt okoz. De tényleg…. Azzal a gondolattal érkeztem kedden az Evernessre, hogy nincs megoldásom mindenre, mert egy csomó váratlan dolog fog történni, amikre akkor és ott fogok tudni csak reagálni, ha megjelennek. Nem tudok felkészülni, ez van. Érdekes módon megnyugtató volt tudatosítani és elfogadni, hogy szinte semmi sem biztos, csak az, hogy “majd valahogy megoldom”. És tényleg így lett. Ilyen volt az 5 nap. Mindenre született megoldás, amikor kellett.
Pozitívan értékeltem azt, hogy nem voltam egyedül, aki besokalt a sok irányzat, filozófia és előadástól. Miki egyik este megérkezett és közölte, hogy a sámánok megtisztították őt és hogy szinte biztos, hogy a korona csakráját becsukták… vagy kinyitották. Nem tudni pontosan. Aztán tartott nekünk egy rögtönzött előadást az aura érzékeléséről. Nagyon hihetően hangzott, amiket mondott, pedig ott helyben talált ki mindent, és közben mozgatta a kezeit előre és hátra és magyarázta, miként lehet érzékelni a teret magunk körül, közben meg emanálta magából a pozitív energiát, ami egy ponton áttranszformálható térerő energiává, ha elég erősen rákoncentrálunk erre. Ezt mind tőle tudom. Valószínűleg a sámánok tényleg elkövettek valamit Mikivel ugyanis ez után a beszélgetés után az egész estét világmegváltó ötletek gyártásával töltöttük. Kitaláltuk a Balaton átsétálást, amit jövőre oktatni fogunk, a csakra duplázást (ami nagyjából pont ugyanolyan hihetően hangzik, mint a csakra kalkulátor- ami egyébként volt a fesztiválon), a hangos nézést, amit szintén oktatni fogunk és a kantrázást, amiről sajnos többet nem árulhatok el, mert komoly filozófia áll mögötte és csak a beavatottak képesek teljes mélységéig befogadni a tanokat. Eljutottunk a wilberi 11-es szintig is (Wilber csak 10-ig állította fel a rendszerét, de hát mi meghaladtuk ezt is a fesztiválon, értelemszerűen) és végül egy három szívószálból kialakított bot végére erősített kanállal sétáltam be a szabadtéri színapad elé, hogy táncoljak. Hát ennyit a fesztivál jótékony hatásáról 🙂
A fesztivál végére ismét megérkezett az eső, így megint esőben pakoltunk, de azért tartottunk egy záró kört a félig szétszedett Integrál Akadémia sátor alatt, ahol már sajnos Dóri nem lehetett velünk, de helyettesítetük őt egy tűzoltó készülékkel, hogy megjelenítsük őt is a körben. Hazafelé menet rituálisan megevett mindegyikünk egy Magnumot a legközelebbi benzinkúton a piros Algidás polifoamokon ülve, amiket a Magnumokhoz kaptunk ajándékba. Páratlan élmény, páratlan emberekkel!
A múlt évi Evernessen még csak azt sem tudtam, hogy az Integrál Akadémiára akarok menni, ebben az évben meg az ő sátrukat szerveztem meg. Most el sem tudom képzelni, hogy jövőre mit fog hozni az Everness magával. Talán tényleg a csakraduplázó emanáló sátrat :)))) Lehet jelenkezni a kezelésekre és előadásokra már most, a 2016-os Evernessig kitaláljuk a tartalmakat is hozzájuk 🙂 Ehhez kétség nem fér, már csak abból kifolyólag is, hogy a fesztivál alatt többször átsétáltunk a „Csodálatos vagyok” kapun! Bár a fesztiválon voltak olyanok is, akik annyira csodálatosak voltak, hogy már megengedhették magunak az „Átlagos vagyok” kapun átsétálást is. Ezt a szintet céloztam meg elérni a jövő évig! 🙂