Tegnap csoportos szupervízión jártam, ami olyan módokon mozdított engem tovább az épp aktuális témáimban, amire nem számítottam. Általában van elképzelésem arról, hogy számomra mi a hasznos segítség, hogyan lehet jól támogatni engem, de ha jobban belegondolok, akkor be kell ismernem, hogy ez minimum az esetek felében egyáltalán nem igaz. Sokszor segítettek rajtam olyan ülések vagy csoportos alkalmak, amiket utáltam úgy ahogy voltak, és volt olyan is, hogy még mélyebb gödörbe sülyedtem azáltal, hogy pontosan megkoreografáltam, hogyan segítsen nekem a másik. Igazából csak újrateremtettem azt a sz@rt, amiben egyébként is voltam. És volt olyan is, hogy bizonyos fajta segítséget kértem, és az valóban hasznos is volt. Szóval most már nem tudom milyen algoritmus áll emögött. A tegnapi szupervíziós alkalmat is utáltam, ma pedig ebből merítek és építkezek tovább. Ki érti ezt?
Tegnap betegen mentem el, egyrészt mert kötelességemnek éreztem, hogy ott legyek, hiszen a kezdetek kezdetén én magam indítványoztam az ötletet, hogy ez a csoport elinduljon, másrészt pedig azért, mert beszorulva éreztem magamat egy klienst érintő kérdésben és reméltem, hogy választ kapok rá. A betegség miatt az egész idő alatt azt éreztem, hogy legszívesebben felfeküdnék az asztalra és elaludnék, így amikor nem sokkal a vége felé kimentem a mosdóba és belenéztem a tükörbe, teljesen őszintén mondtam önmagamnak, hogy „Adri, igazi hőstett, hogy ezt kibírod, és hogy itt vagy.”
Azért is szerettem volna, hogy legyen egy ilyen csoport, mert az önbizalmam hajlamos teljesen felszívódni, ami a kliensekkel való munkát illeti, és gondoltam, hasznos lenne egy ilyen közeg, ahol kapcsolódhatok azokhoz az integrálosokhoz, akik aktívan kísérnek egy vagy több klienst. Ezen az alkalmon viszont annyira rá voltam csavarodva az önbizalomhiányra, hogy szinte végig azt éreztem, hogy én egyáltalán nem tartozom ide, fel kellene állnom és hazamenni, mert hogy nem „egy ligában” vagyok a többi jelenlévővel. Ebben a rendkívül szűkös állapotomban simán kitörlöm az agyamból azokat az embereket, akikről egyébként PONTOSAN TUDOM, hogy ugyanolyan bizonytalanok mint én és ezen az alkalmon is ott ült minimum kettő ilyen ember, akik ezt meg is osztották (de persze ezt nem hittem el nekik, biztos nincs is úgy, ahogy mondják…). Tegnap kisajátítottam magamnak azt kizárólagos jogot, hogy én legyek a leglúzerebb lúzer a jelenlévők között (paradox módon szerintem ezzel a gondolattal próbálom ilyenkor helyreállítani az önbizalmamat, hogy legyen valami, amivel kitűnök a többiek közül. Ha a legjobbsággal nem lehet, akkor legyek én a legpocsékabb segítő legalább).
Aztán jött a kérdés, hogy ki szeretne esetet hozni – azaz ki hoz be egy szakmai kérdést a saját klienséről. Ebben a pillanatban az agyamnak azon részei, amik azért felelnek, hogy azt mondjam, „nekem van esetem és be szeretném hozni” lebénultak. Pedig volt bennem egy marhára égető kérdés. Végül csak annyit mondtam, hogy „valamit szeretnék kérdezni”, míg egy másik résztvevő feltette a kezét, és mondta, hogy ő hoz esetet. Az eset és a kérdés megkülönböztetésének azért volt itt jelentősége, mert az aznapi menetrend az volt, hogy az esetet megbeszéljük, a kérdést csak akkor, ha jut rá idő. Nem jutott és ezt már akkor tudtam, amikor felemeltem a kezemet. Mert ez a forgatókönyv így volt megírva bennem, hogy csupa olyasmiket tegyek, csupa olyan pillanatokban, amitől még jobban érezhetem az elveszettségemet. Ismerem már ezeket a köröket, és olyan erősen pörög ilyenkor a körhinta, hogy képtelenség kiszállni belőle. Le kell menni az örvény legaljára és lehetőleg nyugodtan kibírni a teljes reménytelenség érzését.
A csoportos szupervízió végére ennek megfelelően megállapítottam, hogy teljesen inkompetens vagyok arra, hogy tovább kísérjem azt a kliensemet, akivel kapcsolatosan fel akartam tenni a kérdésemet és abban a pillanatban azt éreztem, hogy ezt nem az elveszettségemből mondom, hanem józan szakmai meglátásból. Ez volt annak az alkalomnak a „fő hozadéka”, hogy erre rájöttem, hogy feldolgoztam menet közben a kérdést még akkor is, ha nem hoztam be konkrétan a kliensem esetét és ezért rendkívül büszke voltam magamra, hogy ilyen ügyesen megoldottam. A gond ezekkel a „józan meglátásaimmal” az, hogy marha jó információkat szedek elő a tudatom különböző bugyraiból, csak az elakadásaim tükrében magyarázom őket. Így a végeredmény sokszor egyáltalán nem az, amit a józan meglátás üzenni akart.
Amitől ugyanis megijedtem az nem az, hogy szakmailag inkompetens vagyok, hanem az, hogy próbáltam már egy ideje olyannak tűnni a kliens szemében, ami egyáltalán nem vagyok és ez a szerep már nagyon feszített. Bevállalni, kimondani, felvállalni magamat…. a rosszullét kerülgetett ettől. Ráadásul számtalan szakmai megfontolás volt erről a fejemben, hogy milyen mértékig hozhatja be magát a segítő? Egyáltalán ez helyén van-e? Segíti-e a folyamatot a transzparencia, vagy még ráterhelek olyasmiket is a kliensre, ami nem hozzá tartozik, csak én akarok könnyíteni magamon? Emlékszem jópár olyan esetre, amikor ültem egyéni ülésen és egyáltalán nem érdekelt, hogy a terapeutám mivel küzd a magánéletében. Segítsen rajtam és kész. Jól esett belepréselni őt a „superhuman” szerepbe, akinek teljesen kerek az élete, mindent lazán-faszán elbír, és ettől én is megnyugodhattam, hogy a világ még nem ért meg a pusztulásra. Ez meglátásom szerint a szülő-gyerek dinamika, amikor a szülő gondoskodik arról, hogy a gyerek ne érezze a szülő életében lévő hullámokat. De ez csak akkor működik, ha a szülő valóban tartja az életét, és nem csak úgy tesz, mintha minden rendben lenne, mert fél attól, hogy a gyerek (kliens) megroppanna a tehertől, ha ez vagy az kiderülne. De ahogy mondani szokás, a gyerekek (kliensek) úgyis megérzik…
Attitűd, személyiség, sorsfeladat, és még nem tudom mi mindennek a kombinációja az, hogy ki hogyan tud hitelesen működni mint segítő. Az én esetemben nagyon a visszájára tud fordulni, amikor próbálok az „önismereti mentor” vagy segítő vagy neveztem már mindenfélének szerepébe beleállni. Mert ilyenkor ezzel együtt magamra öltöm a „superhuman” szerepet is. Teljesen mindegy mennyiszer hallgatom meg azt, hogy „elég egy lépéssel a kliens előtt járni”, ezt a praktikus életben nem tudom használni, ugyanis szinte soha nem tudom kiszámolni, hogy mi is az az egy lépés, ehelyett nagyon praktikusan egyszerűen azt várom el magamtól, hogy már minden legyen megoldva az életemben. Mert a „minden meg van oldva” állapotot könnyebb elképzelni (meg hatékonyabban lehet nyomasztani magamat vele).
Mindenesetre most egy valamire rájöttem. Az egy lépéssel előrébb levés azt is jelentheti (az én esetemben legalábbis biztosan jelenti), ha egy olyan kifejezetten projekciókkal terhelt kapcsolatban, mint a segítői kapcsolat, ahol tőlem várja valaki az útmutatást és segítséget, be merjek ismerni olyat, amitől adott esetben a „superhuman” státuszom megroppan. Az én megélésemben roppan meg, nem feltétlenül fogja ezt gondolni rólam a másik, ez az én saját ego-összetörésem sztorija lesz. És itt az egot nem valami ördögtől való dolognak értem, hanem a belső biztonság egy bástyájának. Nyilván azért tartok fenn egy képet magamról, mert abba kapaszkodom, az a biztonságom és tudnom kell ugrani a „semmibe”, amikor ez törik. Ez kifejleszthető képesség, nem pedig természetes adottság.
Ilyen ego-törés számomra az, amikor a kliens azt írja, hogy „nyilván a többi kliensed, akikkel dolgozol” és nekem be kellene ismernem, hogy „nem, nincs több kliensem, te vagy az egyetlen”. Kecsegtető felvenni azt a szerepet, hogy persze, sok tapasztalat áll mögöttem, mert ki akarja hallani azt egy sebésztől, hogy „ön hölgyem az első ember, akit fel fogok vágni”? Nem tudtam ebbe belemenni, most már több mint egy hónapon keresztül hordoztam ennek a terhét magamon, hogy nem mondtam ki a mondatot, mert féltem attól, hogy inkompetensnek fog gondolni, hogy megijed a helyzettől és én nem fogok tudni elég magabiztos lenni ebben, és féltem az elbukástól is. A másik superhuman szerep, amit felvettem magamra, hogy marhára össze van rakva az életem. Nincs. El vagyok keseredve az életemtől és kifejezetten diszfunkcionálisnak élem meg több területen. A barátok, akik rég ismernek már fenn sem akadnak ezen szerintem, de nincs is kedvem beszélni nekik az életemről, mert már unalmasnak tartom a sztorit, hogy még mindig ott tartok megélésem szerint, ahol 18 évesen. Az önismereti körökben is már kezdek eljutni erre a szintre, mert már ott is cikinek érzem elmondani azoknak, akik 2014 óta ismernek, hogy még mindig vekengek ugyanazokon a dolgon, mint akkor.
És mégis tegnap történt valami, amit nagyon elvittem magammal haza. Egy ajtóban lévő beszélgetés, hazafelé menet, ahol én már kívül álltam, a másik személy bent a teremben és mintha itt a két világ találkozása lett volna az a csodahely, ahol meg tudott érkezni hozzám a felismerés, hogy itt talán most nincs is más feladat, mint „kibírni ezt”. Hogy ez van, így van, mert minél erősebben nem akarom, hogy ez legyen, annál inkább van. Anyukámnak is ugyanezt tanácsolta az orvos csecsemő koromban, amikor elvitt hozzá, hogy nagyon sokat sírok. „Ezt csak ki kell bírni anyuka.” És anyukám megnyugodott, hogy nem vagyok beteg, és tényleg kibírta, de azóta is felemlegeti. Ezzel a síró csecsemővel bennem élek azóta is, a jó ég tudja, mitől sír, én sem értem. Néha olyan érzés, mintha ezt a sírást a túlvilágról hoztam volna. És míg nincs más eszközöm, addig valóban csak az van, hogy belenyugszom abba, hogy ő most sír és ezt elfogadom, mint érvényes önkifejezést. És az nem „elfogadás”, ha 5 percig ülök feszülten, hogy mikor lesz már vége, majd további 5 perc után teljesen kiborulok, hogy már 10 perce elfogadom és még mindig nem történt semmi. Ha várom, hogy történjen valami, az már nem elfogadás.
Szinte minden írásomról már most tudom, hogy ha 10 év múlva visszaolvasom, akkor pontosan fogom látni, hogy mennyire be voltam akadva egy témába. Ez a tudásom pedig onnan van, hogy 11 éves korom óta írok és visszaolvasva a naplóimat látom, hogy mennyire más a világlátásunk egy-egy korszakban, de ez akkor sem segít abban, hogy már most úgy lássam a dolgokat, mint 10 év múlva. Ezt most be kell vállalni, nincs mese. A fenti témához kapcsolódva, én most egy olyan segítő vagyok, aki nagyon elakadva érzi magát a saját életében is. Ha fejem tetejére állok sem tudok más lenni, azon tudok változtatni, hogy ezt vállalom-e vagy sem. Tegnap kaptam egy visszajelzést a szupervízión az írásaimra egy olyan embertől, aki szereti őket olvasni. Ez tovább lökött engem az önfelvállalás útján.
Nemrég kimaradt egy csomó idő, amikor nem írtam blogot. Ennek egyetlen oka volt. Vállalhatatlannak éreztem az életemet, az érzéseimet, a gondolataimat, a meglátásaimat, annak tükrében, hogy valóban rá akartam lépni az „önismereti mentor”-ság útjára és nem éreztem okénak, hogy ennek fényében beszéljek az életemről, mert az volt a fantáziám, hogy így senki sem jönne hozzám önismeretbe, mert a saját életem elég béna cégér most. Így sem jöttek, szerintem pont azért nem, mert nem vállaltam azt, ami van 🙂
Köszönet azoknak, akik tegnap ott voltak a szupervíziós csoporton, egy -két lakat lehullott rólam, megint kinyílt a „tollam” 🙂