Egy ideje figyelemmel követem egy nagyon jó barátnőm húgának kalandjait a saját kávézójának nyitásával kapcsolatban. Nem egyedül indult neki, mégis most már több hónapos csúszásban vannak ahhoz képest, amikorra eltervezték a nyitást. Ma reggel ismét erről beszélgettünk röviden és rájöttem, hogy szinte törvényszerű, hogy így zajlanak az építkezések, átalakítások és a nagy projektek. „Igen, mert egy csomó minden csak akkor derül ki, amikor elindulsz, és ezeket nem tudod megtervezni előre. Nekikezdtek a felújításnak és rájöttek, hogy a linóleum alatti linóleum alatti csempe alatti linóleum alatti csempét is ki kell cserélni. Vagy megtalálod az eredeti tervrajzokat vagy nem. Ha véletlenül megtaláltad, akkor vagy azok szerint történt az építkezés vagy nem.” Ez után jön még pár hibás döntés, amit korrigálni kell, és ami szintén nem annyi időt vesz igénybe, mint amennyivel számolt valaki az elején és kész is az „ÖÖÖ… kicsit később nyitunk, mint ahogy elterveztük.” Ahogy erről beszélgettünk az az érzetem támadt, hogy pont ugyanígy néz ki ez a folyamat, mint amikor valaki rálép az önismeret útjára és mondjuk elmegy terápiába, hogy valamit ‘kikalapáljon’ önmagán.   

Általában jól körülírható céllal érkezünk meg és pontosan látjuk, hogy milyen eredményt szeretnénk látni a végén. Egyszer egy filmben hallottam, hogy az olaszok csak javaslatnak tekintik a piros lámpát az útkereszteződésben. Na valahogy így van ez tapasztalatom szerint a hosszútávú terápiás célokkal is – kitűzünk egy javasolt irányt, hogy tudjuk merre akarunk elindulni, de jobban tesszük, ha az csak egy javaslat marad, mert nem tudhatjuk előre, hogy mit fog hozni maga az út. Ez persze máshogy van a rövidtávú coaching folyamatoknál, amelyek tényleg egy jól körülírható célt tűznek ki és azt meg is valósítják. Viszont ezeknél egy csomó információt a személy életéből figyelmen kívül kell hagyni, mert másként soha nem érnénk be a célba. A coaching szuperul megtanít öszpontosítani arra, hogy mi fontos és mi nem a cél szempontjából.  Ezzel ellentétben a hosszú távú önismeret inkább szörfözést jelent, és nem kompra szállást, hogy átmenjek az egyik partról a másikra.

Nekikezdünk az önismereti munkának és pontosan az történik, ami a fent említett sztoriban. Fogunk szépen egy kis vésőt, becélzunk vele egy falrészt, amit kicsit ki szeretnénk javítani és ….  a jól célzott ütés hatására leesik a vakolat a fél falról és ott állunk a törmelék halmaz kellős közepén, pedig mi csak 1 centiméternyi falrészt akartunk igazából lebontani. Van olyan is, hogy tényleg 1 centiméterenként haladunk, de egy idő után azt érezzük, hogy „jó, jó ez a szép lassú építkezés, de azt gondoltam, hogy sokkalta hamarabb lesz kész ez a falrész.” Vagy vésünk egy lyukat és rájövünk, hogy az, amit le akartunk bontani csak a felület, és alatta valami TELJESEN MÁS van, mint amire gondoltunk. Ráadásul sokkalta több réteg, mint amit valaha feltételeztünk volna. „Ki a túró rakta ezeket ide?” És akkor elkezdünk utána nézni a tervrajznak, ami az önismeret olvasatában a szülői, nagyszülői, és még sok generációnyi elképzelés arról, hogy miként érdemes élni az életet és mit érdemes gondolni róla, hogyan jó navigálni benne és mit hová kell tenni, hogy az épület stabil legyen. Aztán rájövünk, hogy nagyjából eszerint építkeztünk, de vannak dolgok, amiket az aktuális helyzethez mérten individuálisan oldottunk meg, és azok NINCSENEK IS RAJTA  AZ ALAP TERVRAJZON! Nem tudom, hogy egy hosszú ideje a szakmában lévő terapeuta vagy pszichológus mennyire tudja ezeket megítélni a terápia elején. Pl. hogy valaki megérkezik hozzá, elmondja, hogy miért jött és hová szeretne jutni ebben, majd a pszichológus az ülés végére megmondja neki, hogy ennek elérése 1 év lesz, vagy 10 év … A cél elérésére ugyanis hatással vannak a nem várt életesemények, a kliens néha teljesen irracionális ellenállása, az előre nem látott vakolat és festék rétegek, amikről még maga a kliens sem tud, a kliens személyisége és az, hogy hogyan reagál majd a beavatkozásra, és hozzá akarok csapni ehhez egy még nagyobb réteget is, ami az emberi természet spirituális mivoltából fakadóan nem is annyira elrugaszkodott elképzelés – kitudja mi van a karmájában, mit kell neki megélni függetlenül attól, hogy én milyen problémán akarom őt átsegíteni, milyen sorsforgatókönyveket cipelészik magával, milyen rejtett forgatókönyvek vannak a családjában stb. és mennyire tudja tudatosítani és kezelni a rendszerét érő egyéb energetikai behatásokat. 

A kép sokkalta komplexebb, mint amit láttam, amikor ráléptem az önismeret útjára, és amit látni akartam, amikor elkezdtem segítőnek képződni, hogy másokat tudjak kísérni az önismeretükben. Ez a nagy komplexitás viszont engem személyesen nagyobb tiszteletre tanít magam és mások iránt, nagyobb jelenlétre a pillanatban, mert abba már párszor beletörött a bicskám, hogy kifordítsam az Univerzumot a sarkaiból, hogy valami úgy legyen, ahogy én azt elterveztem. A terápia megfogalmazásában gyakran benne van az a rejtett információ, hogy valami „elromlott” benned és gyere, „megjavítjuk”. Én is gyakran ezzel az alaptézissel indulok neki a folyamatoknak, és rendre elkeseredem, ha úgy érzem, nem javultam meg (vagy nem tudtam megjavítani a klienst). Ha a terápia nem tud megjavítani engem, akkor mégis mire van? Ha én nem tudok megjavítani másokat, akkor mégis miért kellene nekik fizetni nekem?

Csakhogy ebben a kérdésben nem az a kulcs, hogy a terápia meg tudja-e javítani a lelket vagy sem, hanem hogy egyáltalán létezik-e az elromlás institúciója.

Képes vagyok úgy gondolkozni magamról és másokról, hogy nincsenek elromolva, bárhogyan is nézzen ki az életük? Az igazán lelket építő terápia arra az alap felvetésre tud ráépülni, hogy okéság van, és erről az alapról elrugaszkodva lehet elköteleződni a növekvés irányába, bármennyi időbe is teljen és bármit is követeljen meg. És ha nem tudom, hogy a konkrét problémám megdolgozása mennyi időt fog pontosan igénybe venni, akkor marad a teljes jelenlétre és a valódi találkozásra való törekvés a másik lelkével, függetlenül attól, hogy ennek lesz-e kézzel fogható eredménye (siker) vagy sem.

Na….. nem így képzeltem a hosszú távú terápiát az elején, úgy ahogy a barátnőm húgáék sem a kávézó nyitását. De ha már kellőképpen összetörtek a túl nagy elképzelések, akkor marad a folyamat tisztelete, a kitartó építkezés még akkor is, ha már 3x kellett elmozdítani a nyitás dátumát, marad a pillanatban levés, és annak az útnak a szeretete, ahová a kitűzött cél víziója elvezet 🙂

#hetindítóírás

Bevásárlókosár0
Nincs termék a kosaradban!
Vásárlás folytatása
0