Felkeltem

Reggel nem sikerült zökkenőmentesre a felkelés. Nem mintha nagyon megterhelő lett volna a lemászás az egyébként is földön lévő matracomról, egyszerűen több órával a szemem kinyitása után sem találtam meg a motivációt arra, hogy miért is kellene felkelnem. Végül körülbelül három óra után sikerült. A bűvös hármas…. és közben nagyot utaztam. Néha megijedek azoktól az állapotoktól, amikor semmi nem tud megmozdítani. Eszembe jutnak sorban azok a dolgok, amiket általában csinálok, olyan mintha egy bevásárló listát olvasnék, és mindegyik ok mellé odakerül egy erős „nem” vagy pedig a „minek?” kérdés. Semmi nem üti meg ilyenkor az ingerküszöböt, nagyon furcsa bénult állapot, amikor pontosan tudom, hogy képes lennék elvileg megmozdulni, és mégsem lehet, tudok, akarok. Magam sem tudom melyik pontosan, vagy mind egyszerre. Egy ideig csak feküdtem nyitott szemmel, néztem a szobám berendezését. Aztán elkezdtem csinálni az abszolút agyzsibbasztó tevékenységet – nézni lelketlenül az FB falamat, amitől éreztem, hogy még mélyebbre süllyedek. Feljöttek posztok a környezet szennyezésről, lelki bajokról, párkapcsolatot boncolgató posztok, bölcsességek… sorolhatnám. Félredobtam a telefonomat, lelketlenül feküdtem tovább. Aztán eszembe jutott a saját szülinapi bejegyzésem és az aznapi rájövésem –

Ha szükséged van valamire kérd (kapcsolódj). 

Első körben megfogalmaztam egy rövid posztot, amiben feltettem a kérdést „Te miért keltél ki ma az ágyból?”  Gondoltam, ha már én nem tudok kikelni, legalább csinálok piackutatást, hogy mások hogyan csinálják. De ez még nem volt elég kapcsolódás, ezért fogtam és néhány embernek, akikre kíváncsi voltam elküldtem privát üzenetben is. Úgy éreztem magamat, mint egy vírus, ami kontrolálatlanul terjed. Ugyanaz a kérdés, különböző arcok, várakozás, hogy válaszoljanak, vágyakozás, hogy valami olyat mondjanak, amitől meg tudok mozdulni. Érkeztek válaszok a falamra kitett poszt alá és a privát üzenetekben is és nagyon sokszínűek voltak.

Voltak, akiket a gyerek és a róla való gondoskodás vett rá arra, hogy kikeljen az ágyból vagy a gondoskodás a négylábú barátjáról, volt akit a pisilés (ez különösen népszerű indoknak bizonyult), a teendő lista, találkozás klienssel, a pénzkeresés kötelessége /munkába menés, kikelt az ágyból mert reggel van és pont, flódni sütés, tengerhez indulás, időpont a kozmetikusnál, odébb kellett állni az autóval, fügelekvár befőzés és a félelem a depresszióba eséstől ha nem kel fel, volt akit a düh mozdított ki és egy lezáratlan ügy, volt aki nem akarta, hogy felpuffadjon a szeme a túl sok alvástól, olyanok is akadtak, akik élet élvezetből tették, és találtam olyanokat is, akik hozzám hasonlóan nem keltek ki az ágyból, mert nehezükre esett nekiindulni a napnak, illetve volt aki a kérdés mentén hasonlót fedezett fel, mint én, hogy „nem tudja miért tette”. Volt aki feladatot adott nekem és mondta, hogy fontos lenne, hogy kikeljek, mert hoznom kell neki valamit, ami számára fontos, és volt aki örült volna annak, ha én mozdítom őt ki az ágyból, de mivel én nem voltam, kénytelen volt a Gázművekkel randizni és miattuk kikelni, na meg a gázóra miatt. Legszívesebben idemásolnám az összes üzenetet, amit kaptam, mert annyi melegség, annyi emberség, annyi félelem és kétség volt bennük, hogy teljesen átmelengette a szívemet és egyébként sokkal kerekebbek, színesebbek és teljesebbek voltak, mint amiket itt kiragadtam belőlük.

Aztán lemerült a telefonom … Éreztem, hogy nincs az az Isten, hogy felkeljek rátenni a töltőre, már pisilnem is kellett, de azt sem akartam megtenni, ezért tovább feküdtem és néztem ki a fejemből. Rájöttem, hogy részben így alakult az életem, részben meg én alakítottam olyanra, amilyenre ezen a reggelen ébredtem. Nincs gyerekem, nincs háziállatom, nincs munkám, nem raktam be megbeszélt időpontokat a napba. Senki nem akart tőlem semmit, és én sem akartam senkitől semmit. Néhány órára beállt a teljes céltalanság. Nem szabadságon voltam éppen, ahol kikapcsolok, de tudom, hogy egyébként majd visszatérek a struktúrába. Nincs struktúra, ez az életem. Aztán magam sem tudom hogyan áttört a jég… kinéztem a háromszög ablakomon az égre, ahol gomolyogtak a szürke és fehér felhők, sejtelmes hangulat honolt a szobában, a szél mozgatta a fa leveleit és hirtelen belém hasított, hogy nagyon szívesen lefényképezném a felhőket. És ettől elszakadt a cérna és elkezdtem sírni. 

Ezután nagyon sok gondolat és érzés söpört végig rajtam. Rájöttem, hogy nem kell fényképezőgép (amiért ugye nem keltem volna ki az ágyból), hanem elég a szemem. A felhők és az ég egy fizikailag elég nagy felülete elfér a szememben…. elfogott egy érzés, mintha az egész ég egy kis golyó lenne. Általában nagyon nagynak érzékelem az Univerzumot magam körül, de abban a pillanatban „egy golyónyi” volt és elfért a szememben. Ettől a felcserélt szereptől viszont a szemem lett nagy, mintha abban lett volna az egész Univerzum. Semmiben sem volt más érzés nézni a felhőket, mint amikor a saját arcomat látom a tükörben. Eszembe jutott az a gondolat, amit misztikusoktól hallottam, hogy Isten néz a saját arcába. Majdnem meg is nyugodtam ettől a nagyon felemelő érzéstől, de aztán úgy éreztem, hogy ez számomra nem elég magyarázat. Mi lenne, ha vak lennék és az Univerzum nem látná a szememen keresztül önmagát? Akkor hallanám. És mi lenne, ha süket is lennék? Bebújtam a takaróm alá, becsuktam a szememet és befogtam a fülemet. Még így is érzékeltem a testemmel mindent. Éreztem, hogy rajtam keresztül él az Élet. Na jó, de mi van akkor, ha meghalok?, volt a következő kérdés bennem. Azt éreztem, hogy valami belőlem akkor sem szűnik meg, csak formát vált és tovább fog rajta keresztül élni az Élet, de ezt már nem tudtam elképzelni. Ehhez nem kapcsolódott tapasztalás, amire vissza tudtam volna emlékezni, de el is tudtam engedni, hogy nem kell most feltétlenül megtudnom, milyen meghalva lenni.

Olyan érzés volt, mintha elmentem volna lélekben valami eredet szerű pillanathoz is. Ahhoz hasonlított, mint amikor Lucifer kivált az angyalok seregéből, mint amikor a fényből kivált a sötétség, amikor Istenből kivált az Ember, amikor Ádám és Éva ettek a Tudás fájáról. Közben folyamatosan sírtam, mintha valami ősrégi, definiálatlan szomorúság lett volna bennem, aminek szavakat sem tudtam adni. Mindenesetre éreztem ennek a „kiválásnak” a fájdalmát, mintha lett volna bennem egy ősrégi hit, hogy Isten haragudott Ádámra és Évára, az angyalok haragudtak Luciferre, a fény nem szereti a sötétséget, Isten az Embert. Majd amikor eleget sírtam és ennek az ősi szomorúságnak egy része eltávozott, megérkezett helyette egy érzés, hogy

a formátlanság nem haragszik a formára, hogy formává lett, ezért teljesen mindegy, milyen „forma” vagyok.

A rajtunk keresztül áramló energiának (Életnek) teljesen mindegy, hogy én épp fekszem az ágyamban, vagy elmentem dolgozni, hogy az Élet épp flódnit süt rajtam keresztül, vagy gyerekeket gondoz. Úgy éreztem magamat, mint egy nagyon girbe-gurba, sok ágú fa, aminek ágain keresztül áramlik az Életenergia. És ez az energia felveszi a fa formáját. Nem mondja meg neki, hogy fa legyen, csak átfolyik rajta. Nekem is van egy bizonyos „formám” és az Élet átfolyik ezen és kiáramlik a világba, még így is, hogy csak fekszem. Azt hiszem ezt az elfogadást kerestem, az okéságot, bármilyen vagyok… És most az Élet éppen elmeséli magát a blogbejegyzésen keresztül.

Fokozatosan felépültek a funkciók. Ittam, ettem, pisiltem, mert szeretet éreztem a testem iránt, aztán pedig megnéztem egy sorozatot. Csak mert erre éreztem vágyat. Fokozatosan bezárult ez a reggeli nagyon nyitott tudatállapot és visszarendeződött az agyam a fásultságba. Pontosan érzékeltem a rendeződést, amire nagyban rásegített az is, hogy tudtam anyu haza fog érkezni. És nem csak anyu érkezett, hanem az élet praktikus oldala is, a felkelés azért „mert reggel van és munkába kell menni és kész”. A reggeli joghurt evése közben is sírtam, mert amikor ránéztem az jutott eszembe, hogy olyan emberek állították elő, akik reggel elmentek munkába, volt hol feküdnöm reggel az ágyban, mert anyu és apu számtalanszor elmentek reggel munkába, hogy felépítsék a házat. És sírtam azon is, hogy rajtam volt a pizsama, amit én adtam fel a testemre, hogy ne fázzak. Itt vagyok. Még 35 év után is, mert nap, mint nap felkelek, ilyen-olyan okokból.

Most este van. Eltelt egy nap az életemből. Sétáltam a kutyámmal, anyukám ebédet főzött nekem és felpakolt a fél kamrával, amikor eljöttem Budapestre, ideatuóztam, kipakoltam a cuccaimat a táskából, megírtam ezt a blogot. Érdemes volt kikelni reggel az ágyból? Igen, ugyanolyan érdemes, mint benne maradni és meglepni pár embert reggel a kérdésemmel. Kapcsolódni hozzájuk az elveszettségemben, majd egyedül maradni a kérdésemmel, ugyanis arra is rájöttem, hogy ha 100 000 választ gyűjtöttem volna be, az sem segített volna rajtam, mert nem tudom megspórolni a válasz megélését.

Mindegyik válasz igaz volt, az Élet hétmilliárd módon éli önmagát és mindegyiket szereti és senki sem spórolhatja meg a saját válaszát….  Még nem tudom mi az, ami miatt holnap ki fogok akarni kelni az ágyból, de majd holnap kiderül hová visz el ez a kérdés. És azt sem találtam meg, hogy ha egyszer minden jó, akkor mitől lesz irány bármiben is? Ehhez egy másik reggel fog kelleni, további kérdésekkel, további élményekkel…

Egész az ott és egész az itt
Teljesből teljes keletkezik
Egészből egész, ha elszakad
Teljesnek mégis megmarad
(Om Purnam)