Ez a bejegyzés az Evernessen készült, de nem volt internet hozzáférésem, úgyhogy nem tudtam megosztani. Miután hazaértem, először ki kellett hevernem az “5 nap egy sátorban egy fesztivál kellős közepén” élményt, majd behozni a lemaradásokat és most végre van idő ezt a bejegyzést is posztolni.
Péntek reggel van az Evernessen. Az első két napban nagyon korán keltem, hogy az Integrál Akadémia sátrát rendbe tegyem és meleg, befogadóvá varázsoljam a látogatók számára. Ma Brúnó vállalta be a reggelt, így én úgy keltem fel, ahogy a szervezetem megkívánta. És mire keltem fel? Gyönyörű, nyugtató, mantra zenére, ami kicsit távolról ugyan, de tisztán beszűrődött a sátorba. Zenei aláfestés kísérte az elalvásomat is előző este, de az kicsit más kontextusban volt jelen és a “Ki a franc sámán dobol éjjel fél kettőkör?” mondat párosult hozzá. Még mielőtt ma reggel kinyitottam volna a szememet, tudatosult bennem, hogy a fesztiválon vagyok és betöltődtek az előző napokból elraktározott ingerek és benyomások, érzések és képek.
Miután kinyitottam a szememet láttam, hogy a sátor fala lágyan ringatózik felettem és az egész világ zöld volt, ahogy a sátor anyaga megszűrte a természetes fényt. Próbáltam még egy kicsit nyugton maradni, lustálkodni, de egyszerűen nem ment. Azt éreztem, hogy nem csak én ébredtem fel, hanem AZ ÉLET IS BENNEM. Mennem kell!!! Oda kell mennem a zenéhez! Így ahogy vagyok, a térdzoknimban és az éj alkotta frizurámban.
Úgyhogy most itt vagyok, jóformán a pizsamámban, kócos hajjal ülök a homokban a nagyszínpad mellett és a Kirtan Band hangja festi alá a szavaimat. Kicsit csodabogárnak számítok most, ahogy pötyögök a számítógépemen, olyan mintha az elektronika testidegen lenne itt. Igaz, hogy a színpad is technikával van meghangosítva, de egyébként a szokványos életbeli látkép – emberek a telefonjaikat bökdösve vannak együtt – nincs jelen. Itt nem ez van, itt együtt vannak és a zene köti őket össze nem a virtuális tér, amire viszont szintén szükség van, mert az hozta őket ide 🙂
Közben hallom, hogy valaki mögöttem is zenél, a színpadhoz közeli sátrak egyikében. Space drum hangja, ami egy teljesen más hullámhosszon van, mint a színapdon lévő történések. Kutya ugatás hallatszik és a gazdi füttyentése. Közben elnézek oldalra és egy kisfiú játszik a homokban, mögötte pedig egy lány ringatózik a hintaágyban, ami a két nyírfa közé van kifeszítve. Emberek sétálnak körülüttem, békésen, ráérősen, vidáman, kíváncsian. Majd a space drum hangját elnyomja a sokkalta hangosabb Kirtan Band.
A kajás sátrak kora reggel óta élelmet biztosítanak az ébredezőknek. Nirmaláék ismét lágyan belekezdtek a zenélésbe… hare hare hare Rama ….. hare hare hare hare Krisna….. Imádom érezni az összehangoltságukat! Lágyan kapcsolódnak egymáshoz a hangszerek és a hangok, pont a megfelelő időben, kiegészítik egymást és egyik sem akar az előtérbe kerülni. Csak vannak, egymás mellett, hogy a világra hozzanak valamit, amit talán ők is úgy kapnak, valahonnan máshonnan. És most fog bemódosulni a tudatom nyomban, mert erről a pontról, ahol ülök, két irányból érkezik hozzám a zene. Még mindig megvan a Kirtan Band és mögöttem a space drum is hangosabb lett, így tisztán hallom azt is. Ugyanabból a forrásból érkezik le a földre mindkét hang, különböző formát öltenek és most bennem ismét keverednek.
Gondolok a sok programra, amik ma történni fognak, a sátrakra, ahol mindenki hozza a saját világát és a közönség elé tárja egy új nézőpontot képviselve. Gondolok arra is, hogy a tegnapi Bedő Nórás rövid workshop mennyi mindent adott nekem. Párban voltunk és a másik személy jelenítette meg a testemet. Az egyik osztálytársammal, Tündével, kerültem párba. Ahogy leült velem szemben már éreztem a nehézséget. Csak nem fogok elkezdeni sírni, itt a fesztivál közepén, egy teljesen ismeretlen csoport kellős közepén? Csak de…itt a fesztivál közepén, a sok beszűrődő hang közepette és azok között az emberek között, akiket kb. 10 perce sodort az utamba az élet elkezdtek potyogni a könnyeim, ahogy a saját testem szemébe néztem. Éreztem, hogy dühös vagyok rá, amiért olyan jeleket küld, amiket nem tudok értelmezni és nem tudok mit kezdeni velük. “Azt akarom, hogy jól működjél! Azt akarom, hogy ne fájjon ez, ne fájjon amaz…. “ Teljesen egyértelműen láttam azt is, hogy sanyargatom a testemet. “Nem adok neked eleget enni és inni sem.” Annyira pontosan láttam és éreztem ezt, mint még soha. Pedig már mondták nekem páran, hogy többet kellene innom. Bement az infó, de aztán ki is ment. Most viszont a saját testem szemébe néztem és LÁTTAM! Folsoroltam az összes nyavajámat, amik fennálnak és ő csak hallgatott engem és láttam a szemében, hogy neki is fáj, amiket mondok. A végén viszont megszületett a szeretet közöttünk. Azt éreztem, hogy szeret engem a testem és hogy megtesz minden tőle tellhetőt, hogy jól működjön. A testem szeméből kiolvastam azt is, hogy megért engem és hogy BÍZIK bennem, hogy mindent meg fogok tudni oldani. MINDENT. Majd kitalálom a gyógymódot, majd elviszem a megfelelő szakemberhez, aki segíteni tud vagy én magamban felfedezem a forrást. BÍZOM BENNED, BÍZOM BENNED. Ezt többször elmondta a kezemet szorongatva és a barna szemekben láttam, hogy ez tényleg igaz.
Hát a Kirtan Band, most éppen nagyon belellendült. Viszik magukkal az egész közönséget. Ettől bekúszik a tegnap esti emlék is a Városi Jógi sátrából, ahonnan este egy nagyon tiszta és jelenléttel teli női hang szűrődött ki (később kiderítettem, hogy Virág volt az), éppen egy népmesét mesélve majd annak szimbolikáját megmagyarázva. Hihetetlen jelenléte volt a nőnek, ami ltászott is, mivel egy csomó ember gyűlt a sátor köré, hogy hallgassák őt. Aztán léptem kettőt és már a Magnet ház közösségi terében találtam magamat, a babzságos közös téren, majd a Magnet ház elindította az aznapi bulit. Az ajtóban megállva láttam, hogy az IP3 tagjai (Integrál pszichológia szak, harmadik évfolyam) “vadulnak” a műfüvön. Hívogató gesztusok, élet a szemekben. Ismerősök, lélek társak….
Hihetetlen kavalkád ez az Everness. Ezt megtapasztaltam már a múlt évben is, de megint meglepett a színessége, élettelisége, inger gazdagsága. Meg kell szokni, hogy itt a tudat nem tud rákoncentrálni egy valamire, itt koncentrál az EGÉSZRE! Legalábbis az én tudatom ezt teszi. Itt valahogy összeérnek nekem a módszerek, amik talán kívülről ellentétesnek tűnnek, de igazából ugyanazt a forrás használják, csak más formát adnak neki és ettől egyediek és értékesek. Összeérnek a különböző emberek, akik mind rám tudnak mosolyogni, ha elsétálok mellettük. Ha én nyitok, nyitnak ők is. Összeérnek a különböző csoportok és képzések, amiken már részt vettem, mert az onnan ismet emberek most itt egy helyen vannak. Mindezt bekeretezi a most már békés Balaton, mert kedden még nem volt ennyire békés, mostanra ő is lenyugodott. Imádom nézni a nyírfákat, amik körbeveszik a színpadot. Már a múlt évben is azt érzem, hogy szívják magukba a zenét és az emberek energiáját és ezt fogják ontani magukból év közben.
Még 10 perc és elkezdődik a sátrunkban Yurkov Orsi stílusról szóló előadása. Ez a téma is belesimul a fesztiválba. A kezdő körben Orsi tegnap megkérdezte, hogy kinek mi jut eszébe a “stílus” szóról. Jöttek minden féle ötletek – divat, öltözködés, egyéniség majd a végén kimondta Orsi a sajátját – SZENVEDÉLY. Akkor jöttem rá, hogy miért ez a hivatása. Mert Orsinak a stílus a szenvedélye. És ez abszolút érződik a rövid másfél órás bepillantások alatt, amiket tart a sátrunkban. Szenvedéllyel beszél a színekről, az öltözködésről és hogy ez hogyan függ össze a lelkünkkel és azzal, hogy mit lát belőlünk a világ. Láttam az emberek arcán, hogy ez valahogy mindenkit értintett és bevont.
És miközben írom ezeket a sorokat ringatózok a zenére és kiengedem a hangomat, hogy kapcsolódjak a Kirtan Band-hez. Ezt a hang-bátorságot Anna Etawo és a Hangfürdő kórus hozta nekem tegnap. Az összegyűlt emberek hangja volt a hangszer, ami megteremtette a csodát. Nem volt koncepció, nem volt elképzelés. Évi kimondta a várázs mondatot: “Nem baj ha hamis, jöhet az is. Bármi jó, ami belőled megszólal.” És én énekeltem, szavak nélkül, próbálgatva a saját hangomat, amin iszonyat nagy blokk van, hogy béna és hallgathatatlan éneklés közben. Hallottam, hogy hamis, hallottam hogy Anna hangja mellettem milyen szép és mennyire szabad. Az enyém szar, szar, szar, nem illeszkedik a többiekéhez, nem hoz értéket… Majdnem felálltam és kimentem a sátorból annyira beleforgattam magamat ebbe. Aztán eszembe jutott az, amit Évi mondott és maradtam azzal az érzésseel, hogy most szarnak hallom a hangomat és nem illeszkedőnek. Most ilyen, de ők ezt is elfogadják, nekik így is jó vagyok és velem maradnak. Ennek hatására valami átfordult bennem és hihetetlen módon szépnek kezdtem érezni a saját hangomat. Vagy csak végre elfogadtam olyannak, amilyen? Úgy énekeltem, ahogy jól esett és elkezdtem érezni, hogy illeszkedem a többiekhez, mert hogy igazából nem létezik olyan, ami ne illeszkedne. A hangukkal fürdettük a két középen fekvő embert. Amit az én hagom nem bírt megteremteni, azt a többiek kipótolták, kapcsolódtak hozzá, én kapcsolódtam hozzájuk…. gyönyörű és feszabadító élmény volt!!!
Szóval ilyenek a másfél órák vagy egy-két percek a fesztiválon. Ha engeded magukkal ragadnak és messzire visznek. Csak bele kell simulni, mert az Everness visz magával….
Egy ölelés érkezik, miközben ezt írom. Szeretetteljes, simulós, nem akarja zavarni az írásomat, csak jelzi, hogy ő is felkelt és itt van. A szél fújja hajamat, homok melengeti talpamat, szabadjára engedem a hangomat a Kirtan Band-el és belevetem magamat a mai napba (is)….