Tegnap úgy tűnik szuperhős erőkkel ébredtem, ugyanis megkíséreltem kijönni autóval a csak félig felhúzott garázskapun. Nem sikerült. Antenna letört, garázskapu meggörbült, autó aláragadt. Csak mára sikerült megérkeznem abba, hogy ezt poénosan szuperhős erőnek nevezzem, tegnap nagyon elkeseredett voltam és egyáltalán nem így értékeltem. Először is teljesen nem normálisnak éreztem magamat attól, hogy ugyanazon a kapun az utóbbi évben kijöttem minimum 200x, tehát elég tapasztalati anyagom volt ahhoz, hogy hogyan kell kijönni rajta úgy, hogy minden épségben maradjon. Teljesen tiszta volt a tudatom, több órája fent voltam, tehát még csak a reggeli kábultságra sem foghatom. Mégis valahogy “megesik az ilyen bárkivel, bármikor”, ahogy a kissé álmos István, a kapu tulajdonosa, megértően elmondta nekem miután a gyanús zajokra kijött a házból és megölelgette a tönkretett kapu látványától síró nőt a garázsban. Egész nap velem maradt az élmény, és a nap végére úgy döntöttem, hogy hagyom, hogy teljes erejével hasson rám és megtanítsa azt, amit meg akart tanítani.
Nagyon nehezen viselem, ha hibázok, ha valamit tönkreteszek, ha fájdalmat okozok, ha megcsalok, ha nem tetszek, ha elvétek valamit észrevenni, ha túl sok vagyok vagy éppen túl kevés, egyszóval ha önmagam vagyok és ezáltal törvényszerűen konfrontálódom a többi, Földön élő emberrel. A garázskapu kapcsán eszembe jutott egy gyerekkori emlékem. Körülbelül 9 éves lehettem, szenvedélyesen szerettem már akkor is a könyveket és az olvasást és sokat jártam könyvtárba. Egyik alkalommal véletlenül az erkélyen felejtettem a könyvtárból kölcsönzött mesekönyvet, ami az éjjel folyamán elázott. Úgy éreztem, hogy vége az életemnek (tényleg ennyire végletesen tudtam megélni a dolgokat). Beégett a fejembe az esőtől elmosódott könyvtári pecsét látványa és a hullámos oldalak. Megpróbáltuk kiszárítani a könyvet, de a hullámok nem tűntek el. Azt éreztem, hogy nem merek visszamenni a könyvtárba soha többet, hogy ez akkora bűn, amit nem lehet megbocsájtani soha, semmilyen körülmények között. Végül anyukám azzal tudta kivasalni kicsit a lelki világomat, hogy megígérte elmegyünk a könyvesüzletbe és veszünk egy ugyanolyan könyvet, amit elvihetek a könyvtárba és így talán könnyebb lesz színt vallanom a könyvtáros néninek. Így is lett. A könyvesüzletben volt ugyanolyan könyv, megvettük és én nagyon boldog voltam. Csakhogy itt nem ért véget a sztori.
Aznap a nagymamához mentünk és hát vittem a friss könyvet magammal, mert a hetedik menyországban éreztem magamat és állandóan szorongattam a könyvet. Le se akartam tenni. Aztán már csak arra emlékszem, ahogy hintázom a kisudvaron, lapozom közben a könyvet és a könyv kiesik a kezemből bele a sárba… Itt legszívesebben nem három pontot tennék, hanem minimum ezret. Végleg kiborultam. Erre a helyzetre már semmilyen logikus magyarázatot nem tudtam találni (anyám sem) és csak arra emlékszem, hogy bőgve rohantam ki a kapun az utcára és világgá akartam menni. Megint anyámnak kellett összekanalaznia engem, pedig ő is kissé feszült volt a helyzettől, de én bármi rosszat csináltam gyerekkoromban, mindig dupla annyira ki tudtam borulni rajta mint anyám, ezért a végén nagyon sokszor neki kellett vigasztalnia engem, hogy nem dőlt össze a világ, ne menjek lécives világgá és nyugodjak meg végre. A könyvet letörölgette, csak nagyon minimális nyomai maradtak a sárnak, betettük az autóba és legközelebb már csak akkor vettem kézbe, amikor visszavittem a könyvtárba. A könyvtáros néni nagyon kedves volt, amikor bevallottam neki az esőaztatásos sztorit (azt hogy még a sárban is meghempergettem ezt a másik könyvet már nem vallottam be), megköszönte, hogy vettünk egy új könyvet és azután több éven át jártam a könyvtárba és soha többet nem történt hasonló eset. Hát… vannak ilyen megmagyarázhatatlan kanyarok. Shit happens.
A garázskapu láttán is az volt az első gondolatom, hogy megbocsáthatatlan bűn. Nem gondoltam azt, hogy a kapu megjavíthatatlan, ezt kiemelném, mert azt tudtam, hogy meg lehet javítani, kicserélni, újat gyártani, vagy bármi. Azt éreztem megbocsáthatatlannak, hogy ilyesmit elkövettem, és innentől fogva a barátaim már SOHA nem bízhatnak meg abban, hogy bármi a házukban biztonságban van, amíg én itt lakom (igen, a végletes gondolkodás még mindig az erősségem). Persze az ennyire nagy bűnösség érzetre a logikus válasz, hogy el kell költöznöm. Nem csak a házukból, hanem Magyarországról is. És kiemelném, hogy eddig még csak a tárgyakról beszéltem (könyv, garázskapu, egyszer összetörtem egy értékes tányért is és még fel tudnék sorolni pár dolgot), nem beszéltem az emberi szíveken vagy testeken ejtett sebekről, amiket nem lehet csak úgy kicserélni, megragasztani, összeforrasztani és mégis el kell tudni viselni és kibírni, hogy megtettem ilyeneket is. A végletesség érzete pedig akkor jön létre, amikor képtelen vagyok megkülönböztetni magamat a cselekedeteimtől – ez a kettő egy olvasztótégelyben van, masszaként.
Már régebben rájöttem, hogy mivel a “hatásom” a világban ennyire viselhetetlen számomra, igyekszem távol tartani magamat a világtól és gyakran az emberektől is. Ne fájjak tőlük, ők se fájjanak tőlem és akkor majd világbéke lesz. Hát pont nem… ugyanis annál nagyobb sebeket tudok ejteni, minél távolabb tartom magamat az emberektől és a világtól. Egyrészt azért, mert nem érzékelem tisztán azt a személyt, akire távolságból nézek rá, és ezért nem tűnik fel az sem, hogy mi az, ami már fáj neki. Másrészt azért, mert nem elég, hogy fájdalmat okozok, még el is tűnök a tett színhelyéről, ergo elkövetek cserbenhagyást is. Harmadszor meg azért, mert a távolságtartás által sokkalta nagyobb pusztítást lehet véghezvinni – olyan ez mint ledobni egy atombombát egy falura a magasból, mert csak kis “hangyákat” látok rohangászni és soha egyikükkel sem fogtam kezet és nem néztem a szemükbe.
Ennek fényében reggel nem rohantam el (mivel az autóm beragadt nem is tudtam volna azzal távozni, maximum kirohanni a kapun úgy mint kiskoromban), hanem hagytam, hogy István megöleljen, szemébe néztem, összekapcsolódtam vele azzal az énemmel, akik képes károkat is okozni. Az esemény tanulsága pedig az volt, hogy délibábot kergetek azáltal, hogy igyekszem nem ártani (és nem élni), meg az is egy elme kreálmány, hogy összemosom magamat a cselekedeteimmel és ezért másokról is azt feltételezem, hogy így szemlélnek engem. Az ártás állandóan történik, akaratomon kívül is – sőt legtöbbször akaratomon kívül történik, mert tegnap reggel sem szándékosan vittem ki a garázskaput, úgy ahogy nem szándékosan bántottam meg már egy csomó embert az életemben. Szerintem az ártás következményeinek takarításán lehet dolgozni – Mit teszek, amikor hibáztam? Hogyan viselkedem? Hogyan hozom helyre? Mennyire vállalom a felelősséget? Tanulok-e belőle? Megbocsájtok-e magamnak? Mit teszek a mérleg másik felére? ÉS ami nagyon fontos volt számomra tegnap, hajlandó vagyok-e tudatosan jót hozni a világba, amolyan ellensúlyként a szükségesen elkövetett rosszal szemben? Nemrég olvastam valahol, hogy nem attól van bűntudatunk, hogy valamit elkövettünk a múltban, hanem hogy azóta is csináljuk és nem vagyunk hajlandóak változtatni. Ez okozza a bűntudatot és nem az, hogy az idő egy pillanatában valami történt. Ebben pedig az a nehéz, hogy ha elborítja az elmét a bűntudat és a bűnösség érzete, akkor még véletlenül sem jut eszembe, hogy valami jót is tudnék tenni a helyzetben, mert rossznak élem meg magamat. Ez hozza létre az ördögi kört. Pl. még mindig sajnálom azt a könyvet a gyerekkoromból, de azt még jobban sajnálom, hogy nem írok könyveket, vagy ha írok is, minden erőmet arra összpontosítom, hogy hogyan tüntessem el őket a köztudatból. Ha létezik a könyvek szelleme, akkor szerintem jobban sajnálja a nem megírt könyveket, mint a sárba dobott megírtakat, amiket bármikor után lehet nyomni.
Szerintem a kapu miatt sem addig lesz bűntudatom, amíg nem hozzuk rendbe, hanem addig, amíg nem fogom érezni, hogy a (szuper)erőmet építésre is használom, nem csak bontásra, illetve, hogy a bontás is olykor rendben van és megesik, de ez nem egyenlő az egész lényemmel, hanem csak valami, amit egy bizonyos időpillanatban elkövettem és ezenkívül kitettem az asztalra azelőtt és azután is számtalan más mindent.