Ma éjjel volt egy főnökös rémálmom, ami egy mélyen gyökerező igazságtalanság, félem és bizonytalanság érzésére mutatott rá bennem.
Egy emeletes ház első emeletén álltam. A széles lépcső egy pihenő részre vezetett, ahonnan több ajtó nyílt különböző helységekbe. Volt ott egy férfi, aki minden jel szerint a főnököm volt. Az volt az utasítása, hogy ne engedjek embereket a pihenő részre, amíg ő nem érkezik vissza. Volt egy emlékem arról, hogy dühbe gurult, amikor emberek léptek az engedélye nélkül a pihenő részre, ezért nem is kellett neki nagyon utasítania engem, magamtól is tudtam, hogy ha nem akarom, hogy dühös legyen és a dühe rajtam csapódjon le, mindenáron meg kell akadályoznom, hogy az emberek megszegjék a szabályt. Nem tudtam hová megy, mennyi idő múlva fog visszajönni és azt sem, hogy mi a magyarázat a szabályára. Csak egyetlen útmutató létezett számomra – a félelem a következményektől.
Ő eltűnt, az emberek elkezdtek gyülekezni a lépcső tetején. Először szépen mondtam az egy-két nyomuló embernek, hogy szíveskedjen visszaállni a sorba, de miután egyre többen jöttek fel a pihenő részre, feszültté váltam. Közben kiderült számomra, hogy az ételre várnak és én az étkezőbe vezető utat blokkolom. Kellemetlen volt az is, hogy a lépcső, amin ácsorogtak nagyon barátságtalan, félhomályos és hideg volt, míg a pihenő rész világos, barátságos, ülőpárnákkal telirakott. Ők sokan nyomorogtak kis helyen, én meg egymagam álltam a tágas helyen. Érthetetlen volt, igazságtalan, nem tudtam nekik megmagyarázni az okot, csak azt tudtam, hogy nem jöhetnek fel, mert a főnök nem engedte meg.
Míg egy pillanatra elfordultam, egy nő leült a helység közepére. Amikor dühösen megkérdeztem tőle, hogy mégis mit képzel magáról, azt válaszolta őszintén a szemembe nézve, hogy ő így szeret ülni, a földön, mert így a gyerekek kényelmesen az ölébe tudnak ülni. Nem érdekelt az érve, csak azt láttam, hogy ott tartózkodik, ahol nem szabad tartózkodnia és hogy nekem ebből bajom lesz. Ráordítottam, hogy azonnal menjen vissza a lépcsőre és mivel nem mozdult, megfogtam a karját és visszataszigáltam őt.
Aztán volt egy pont, ahol már sem a kiabálásom, sem a fizikai erőm nem segített. A tömeg betört a pihenő részre, pont abban a pillanatban, amikor a főnök visszaérkezett. Kicsit meglepődött, hogy ott áll az a sok ember, ahol nem kellene hogy álljanak, de érdekes módon nem volt dühös. Szívélyesen mosolygott, láttam, hogy imponál neki, hogy az emberek rajonganak érte, fürdőzött a sok figyelemben, amit megkapott tőlük.
Teljesen értetlenül álltam a jelenet felett. Úgy éreztem becsapott engem, cserben hagyott, rám hárított egy olyan felelősséget, amit ő saját maga nem tart be. Én voltam az emberek szemében a kegyetlen, üvöltöző, szívtelen nő, aki nem engedte fel őket, miközben a főnök milyen rendes krapek. Engem megvetettek, őt imádták. Úgy éreztem egyedül vagyok az egész földön és…. teljes szívemből gyűlöltem őt.
Talán ebben az álmomban dolgozódott fel az a jelenet, amit egy héttel ezelőtt éltem meg a buszon. Az egyik megállóban az ajtóhoz egy néni lépett és kérte a sofőrt, hogy nyissa ki a hátsó ajtót. A sofőr azonnal felismerte őt és kiszólt neki, hogy “Már mondtam magának, hogy többször nem viszem el magukat ha nincs …. ” Az utolsó szót nem értettem. A néni kérte, hogy még most utoljára legyen szíves elvinni őket. A sofőr azt mondta, hogy nem, mert hogy ha valaki ezt észreveszi, akkor őt fogják megbüntetni 15 000 Ft-ra. A néni nem értette, kérdezte, hogy ki találta ki ezt a szabályt és hogy mi az értelme. “Nem tudom ki találta ki ezt a szabályt, de ez a szabály. Nem viszem el magukat.” A néni teljesen értetlenül állt a buszmegállóban, tördelte a kezeit, de nem tudott mit csinálni. A buszsofőr becsukta az ajtót és ott hagyta őt. Sírni volt kedvem. Legszívesebben leszálltam volna a buszról, mert igazságtalannak éreztem, hogy én kényelmesen ülök a buszon, miközben valakit otthagytunk a buszmegállóban valami értelmetlen szabály miatt, amiről a buszsofőr is csak annyit tudott, hogy megbüntetik érte, ha nem tartsa be. Kb. ennyit tudtam én is az álmomban arról, hogy miért nem szabad felengedni az embereket az emeletre. És persze látom azt a részét is, hogy valószínűleg minimum egyszer már elvitte őket a sofőr a szabályszegés ellenére, különben nem ismerte volna őt, de akkor is…
Szívtelenséget szül az emberekben a félelemre alapozott vezetés. Ez a meglátásom. Sehová nem fejlődik egy vállalat és szervezet, ha nincs erős vezető az élén, kellenek szabályok és keretek, mert másképp szétfolyik az erőfeszítés és nem hoz hasznot, parttalan álmodozás marad a tettek helyett. De a félelemre felépített szabályrendszer, ami sakkban tartja a benne résztvevőket hihetetlen károkat tud okozni a pszichében, mert örökre bebörtönöz a függőségbe valakitől vagy valamitől, ami majd meghozza a megváltást, miközben az egyén folyamatosan túl kevésnek, túl kicsinek, túl gyengének érzi magát, hogy bármin is változtasson.
És mi a megoldás?
Nem tudom. Talán néha kipróbálni milyen kiszállni a buszból és nem várni arra, hogy majd a rendszer egyszer megváltozik és elnézőbb lesz.
Számomra az is megoldás, hogy ezeket megírom vagy az, hogy továbbra is gyúrom a csoportokat és egyéni terápiákat, hogy legyen figyelmem arra, amikor csak birka módon követek valamit félelemből, igaz meggyőződés nélkül. Épp nemrég olvastam egy könyvben, hogy létezik a “tömeges ignorancia” jelensége, amiről már sok videót forgattak. Egy nagyváros utcáján egy ember fekszik a földön, de senki nem megy oda hozzá. Azt gondolnánk, hogy ez az emberi kegyetlenség tetőfoka. Pedig nem. Amikor egy helyzet bizonytalan, tehát nem tudjuk biztosan, hogy az az ember a földön részeg, elájult, csak pihen, meghalt, már hívták a mentőket és mindjárt ideérnek vagy ez egy kandi kamera jelenet, akkor a többi ember reakciójából próbáljuk leolvasni, hogy mit kell tenni. Ha azt látjuk, hogy mindenki elsétál nyugodtan a földön fekvő ember mellett, akkor levonjuk a következtetést, hogy ezek szerint ezzel nem kell foglalkozni. Ha viszont teljesen egyértelmű a helyzet, például valakinek egy kés áll ki a mellkasából és vérzik, akkor nagyon valószínű, hogy még egy zsúfolt nagyvárosban is fog segítséget kapni, mert a helyzet teljesen egyértelmű. Abban az esetben is nő a valószínűsége a segítség nyújtásnak, ha egyedül szembesülünk egy vészhelyzettel és nem sok ember társaságában, mert akkor nem a többiekre számítunk, hanem nekünk kell cselekedni.
Szóval az emberek nem kegyetlenek, csak bizonytalanok, de azt nagyon….Téged milyen lépés megtételében gátol a bizonytalanságod? Meddig tervezed hagyni, hogy gátoljon?
