Az utóbbi időben sokat bicikliztem és biciklizés közben teljesen más gondolataim vannak, mint tömegközlekedés, vagy autózás közben. Ez is egy fontos tapasztalás, észrevenni, hogy különböző járművek milyen módon határozzák meg a gondolati világot. Ma a beletörődés szó járt az eszemben, főleg az, hogy mennyire kifejezően van megalkotva a magyar nyelvben. Azt fejezi ki számomra, hogy beletörünk valamibe, összetörik egy részünk.
Amikor tömegközlekedéssel közlekedtem és rendszeresen volt havi bérletem, akkor nem szerettem azokat a rövid időszakokat, amikor valamilyen oknál fogva mégsem sikerült vennem magamnak. Bárhogyan is, de gyorsan kigazdálkodtam, hogy legyen és el sem tudtam képzelni, hogy milyen lenne az, ha ezt egyáltalán tudnám megtenni. Eszembe jutott, hogy ha mégis bekövetkezik a csőd és nem lesz havi bérletem, el sem megyek az önismereti csoportra, ahová rendszeresen járok, mert nonszensz lenne elbiciklizni odáig! (14 km a táv, amiről beszélek.)
Aztán úgy alakult, hogy tényleg nem tudtam venni havi bérletet, biciklire kellett pattanni. Gyorsabban megszoktam, mint ahogy gondoltam. Elkezdtek megerősödni az izmaim, lett kondim, bicikliztem korán reggel és késő este is. Beletörődtem, hogy most ez van. Valami összetört bennem ahhoz, hogy ez meg tudjon valósulni, az a részem, aki azt gondolta, hogy ez lehetetlen lesz.
A második kihívás a hideg volt. Megint elhatároztam, hogy melegben még biciklizem, na de azért a hidegben már biztos nem teszem meg! Hát az tiszta nonszensz! Eljött a hideg és az első találkozás vele nagyon nehéz volt. A hideg bekúszott a nyakam köré, a nadrágom alá, a hajszálaim közé, féltem, hogy megbetegszem. Mivel nem volt más opció, kitaláltam hogyan tudok alkalmazkodni a helyzethez: előszedtem a meleg sálamat, felvettem plusz ruharétegeket. Beletörődtem a helyzetbe, összetört ismét egy részem, az amelyik azt gondolta, hogy ezt nem lehet túlélni.
Ma jött az újabb kihívás, hidegben ÉS esőben biciklizés. Nem volt sárvédő a biciklin ezért durván 5 perc alatt nem csak a combom lett vizes az égből hulló eső miatt, hanem a fenekem is. Mire hazaértem, vizes volt a nadrágom, a bugyim, a trikóm, a kabátom, a kapucni alól kilógó hajam, és a zoknim is. Kellemetlen élmény volt, de beletörődtem a vizes ruházatba, összetört közben az a részem, aki azt gondolta előzőleg, hogy az esőben, hidegben való biciklizést már tényleg nem lehet túlélni.
Amikor a Rudas Gyógyfürdő mellett haladtam el, a Gellért hegy lábánál, a kerítés mögött láttam két hajléktalant, a saját maguk alkotta kis „táborban”. A hajléktalanok megjelenítik az összes valaha felmerült egzisztenciális félelmemet élőben, 3D-ben, ezért soha nem tudok úgy elmenni mellettük, hogy ne hatnának rám erősen. Sokszor félek attól, hogy én is hajléktalan leszek, és az utcán fogok élni. Esküszöm, hogy amilyen attitűddel tudok lenni sokszor az élet iránt, van ennek reális esélye. Ami miatt a hajléktalanságot reális opciónak érzem az a fontos dolgok elveszítésébe való beletörődésem, az összetörés bennük.
Van valami jóság a beletörődésben, elfogadásban, alkalmazkodásban. Néha felesleges elképzeléseink törnek össze (mint pl. az az elképzelésem, hogy élhetetlen lesz az életem, ha nem lesz havi bérletem), néha viszont esszenciális dolgokba törődünk bele és törünk össze. Például szerintem a hajléktalanok már esszenciális dolgokban vannak összetörve, és nem csak az őket korlátozó elképzeléseket hántották le magukról. A lényük közepe törött szilánkokra – nekem legalábbis sokszor ez az élményem, amikor rájuk nézek.
Van élményem arról, amikor egyre kevesebb pénzösszegbe törődök bele, amiből az életemet élnem kell, vagy amit kapok a munkámért, vagy amennyit elkérek érte. Van élményem arról, amikor egyre sötétebb, egyre lehúzóbb önmagamról alkotott képekbe törődök bele és török össze bennük. Ilyenkor nem az engem korlátozó hiedelmek törnek össze, hanem az engem összetartó elemek. Azért rezonálok annyira a hajléktalanokra, mert félek attól, hogy el tudok menni egészen addig a szintig, ahol ők vannak, hogy bele tudok fokozatosan majd törődni egy olyan elképzelésbe önmagamról, amiben ők élik az életüket. Ismerem ezt a „rugalmasságot” magamban… először csak egy kicsi rész törik le az önbizalmamból, fáj, megtanulom elfogadni, aztán még egy, fáj, elfogadom, aztán még egy, már hiányzik érzetem szerint a fél karom, nem baj, csinálom a dolgokat a másikkal, „leesik” a másik karom is, beletörődök. Ennek a spirálnak nem látom az alját, úgy érzem, hogy elég kitartással még abba is bele tudnék törődni, hogy élve eltemessenek, MERT még ezt is meg tudom magyarázni erénynek és IGAZI elengedésnek!
Ugyanilyen beletörődés, beletörés tud létrejönni a kapcsolatokban is. Azt gondoltam, hogy egy kapcsolat nem tudja túlélni azt, hogy nincs benne szex. Aztán találtam már magam olyan helyzetben, hogy fél éve nem volt szex és intimitás. És beletörődtem én is és a partnerem is, összetört az a részem, aki azt gondolta, hogy ezt nem bírná ki a kapcsolat. De kibírta, viszont a kapcsolat nem erősödött meg tőle, hanem végleg összetört és nem csak a kapcsolat, hanem valami bennem és az akkori partneremben is.
Találtam egy szöveget, egy ismerősöm Szabó Attila, FB oldalán:
Nem minden szarból lehet igazgyöngyöt csinálni. Trágyát viszont igen.
Mostanig azt hittem, ha megfelelő önismereti munkát fektetünk egy elakadásba/traumába, akkor az előbb-utóbb az erőnkké válik. Most tanultam meg, hogy van egy másik út is, az elfogadásé, hogy az a valami örökké így marad, nekem kell megtanulnom együtt élnem vele. A gyengeségemmé válik…
Ebben is a beletörődést érzem, de nem a „rossz” fajtát. Összetört egy elképzelés, hogy az önismerettel minden kigyógyítható és kiderült, hogy nem. Ez a felismerés fájdalmas és reménytelenséget is kelt, de nem érzem, hogy az emberi lényünk magját törné össze. Az, amikor fájdalmas helyzetekhez alkalmazkodom, mert kilépni belőlük félelmetes vagy egyáltalán nem is látom a kilépési pontot, fontos belső részeket tör össze. Ilyenkor a beletörődés szilánkosra töri az Én-t, és nem mindig látom azt, hogy ez helyett fényesség születne. Beletörődés az ilyen helyzetekre belső töredezettséget hoz létre és az is lehet, hogy azért tudunk a minket romboló helyzetekbe beletörődni, mert eleve össze van törve valami belül.
Trackback/Pingback