Az utóbbi időben kezdem tudni értékelni az ‘egy csepp yang‘-ot az életemben. Legalábbis felsejlik ez az érzés. Ezelőtt gigantikus méretű elutasítás volt bennem azzal szemben, hogy a férfi jön, elhinti ‘a magját‘, aztán én meg ott maradok ‘terhesen‘. Azért tettem idézőjelekbe ezeket a kifejezéseket, mert a ‘projektív világban élünk’ kifejezésnek is kezd jobban összeállni a mélységes jelentése. A belső konfliktusaink szinte ráfröccsennek a külvilágra, bármire, ami aktuálisan az életünkben van és így a beakadásaink teljesen kreatívan megjelennek rávetülve hétköznapi történésekre, kapcsolatokra, helyzetekre. Ennek árnyoldala az, hogy nincs menekvés előlük, a pozitív oldala az, hogy számtalan lehetőség nyílik megoldásukra.
Hogy konkrét példát hozzak a fent említett jelenségkörre: az, hogy félelem van bennem a megtermékenyüléssel kapcsolatban (reálisan, fizikai szinten) csak az alap beakadás egyetlen megnyilvánulása, ezenkívül van még temérdek, amik sokkalta több mindenre rávetülnek anélkül, hogy észrevenném, mivel ez a nagyon konkrét félelem kitakarja az egész képet. Logikus, hiszen a testhez kötődő félelmek a legsűrűbbek. Az ‘engem csak ne termékenyítsen meg egyik férfi sem‘ alapmantra nagyon erős mivolta és az abban lévő feszültség azt okozza, hogy előjönnek a végletek: vagy viszonylag rövid gondolkodás nélkül ‘megadom magamat‘ anélkül, hogy rendesen megalapoznám a döntésemet, vagy akkor is ellenállok, amikor már rég nem indokolt. És csak illúzió, hogy ha eltávolítom az életemből ennek fizikai szintjét (hogy például nincs férfi az életemben, aki neadjisten gyereket akarna velem… egyébként alapból az állt ebben a mondatban, hogy ‘gyereket akarna tőlem’, amiből látszik, hogy mennyire húzom ki magamat ebből. Ezt teljes mértékben az ő projektjének tekintem, az ő akaratának, aminek én ellenállok, vagy behódolok), szóval csak illúzió, ha úgy gondolom ‘nincs férfi, nincs baj’ (micsoda sorsközösség Bob Marley-val ‘no woman, no cry’, igérem több zárójel nem lesz ebben a mondatban), mert ugyanez a problémakor megjelenik azokban a helyzetekben, amik VANnak az életemben. Például a ‘megtermékenyítés’ aktusát rendre megélem rávetítve azokra a helyzetekre, amikor a főnök (akár nő, akár férfi) feladatot oszt rám munka kapcsolatban. Ezekben a helyzetekben a másik a ‘gondolkodó’ (fölémrendelt) én meg a ‘kivitelező’ (alárendelt). Legalábbis én így élem meg, mert ugyebár a projekcióink mindenhová elkísérnek minket… Szóval a férfi/nő jön, kipattan az isteni szikra a fejéből, hogy mit kellene a világban létrehozni, én meg épp ott vagyok, mint tökéletes alany arra, hogy ezt megvalósítsam és x hónapig benne ragadok a projektben. Mivel el vagyok ebben a szerepben akadva (mert annak csak az alárendelt mivoltát élem meg az idő nagy részében), nem csak a ‘terhességet’ nehéz vinni, ami teljesen normális jelenség, ugyanis az tényleg nem egyszerű dolog, hanem állandó feszültség van bennem, hogy egy utolsó némber az, aki engem ilyen helyzetbe hozott, én meg mekkora idióta voltam, hogy erre igent mondtam. És a ‘terhesség’ végül teljesen kifacsar, mert nehéz megélnem ennek a helyzetnek a pozitív oldalát, saját szerepem árnyas oldalainak kinagyításával elmulasztom meglátni a napos oldalt. Minél nagyobb egy projekt, minél nagyobb benne a feszültség, annál élesebben jön elő bennem ez a konfliktus, és ezért nő szinte világméretűre a gyerek vállalás kérdésében, mert az egy élethosszig tartó project.
Ezt a blogbejegyzést egy férfi gondolata indította el, az ominózus egy csepp yang 🙂 A ‘megtermékenyítés‘ aktusa viszont nem csak férfiak által jön létre fizikai szinten, ez egy ‘archetipikus mozdulat’ (nincs ilyen kifejezés a pszichológiában), amelyiket művelik nők és férfiak egyaránt sokszor és sokféle helyzetben. Az, hogy én ezt a férfiaknak attributáltam az életemben, elítéltem és féltem tőle csak egy része a történetnek. A másik része, hogy ezáltal magamat is elzártam ettől a mozdulattól, illetve magától a mozdulattól nem, mert van emlékem arról, hogy sokszor termékenyítettem már meg beszélgetéseket és folyamatokat értékes gondolatokkal, inkább ennek a cselekedetnek az értékelése önmagamban hiányzott és ezért olyan volt, mintha nem is lenne. Ez pedig szegénységhez vezet. Külső és belső szegénységhez egyaránt, mert elzárom magamat az energiától.
Hogy visszatérjek ahhoz, amit alapból írni akartam. Tegnap ez a bizonyos férfi megtermékenyített azzal a gondolattal, hogy az ‘Uralkodó archetípust’ érzékeli bennem. Én persze erősen rá vagyok fixálva ennek árnyoldalára, a feljebb boncolt okok miatt. Rögtön előbújnak a szörnyek ennek hallatán az ágy alól, eszembe jut az összes ‘elnyomó’ figura az életemben, férfiak és nők szerepében egyaránt. És ezeknek általában csak az árnyoldalát élem, az elnyomást, a megnyirbálást, az erőt, aminek nem lehet ellenszegülni, önmagamban pedig a gyengeséget, az alávetettséget, a kiszolgáltatottságot…. egyszóval teljes érzelmi pusztaság és pusztítás. A tegnapi beszélgetésben viszont felmerült a „melegség” szó is, összekapcsolva az Uralkodóval, mert rájöttem, hogy szörnyen sok melegség van abban, ha valaki uralkodik felettem, ugyanis akkor nem kell teljes mértékben felelősséget vállalnom sem magamért, sem semmi és senki másért. Ha megteszem azt, amit kérnek tőlem, akkor el leszek fogadva, gondoskodnak rólam, biztonságban leszek (persze ez csak relatív biztonság). Tehát az Uralkodó nagyon sok megtartást és melegséget is ad. Ez a része az uralkodásnak valahogy eddig a vakfoltomra esett. Ezt a jelenséget az Uralkodóban soha nem tudtam értékelni, nem tudtam rá érte felnézni, sem tisztelni ezt benne.
Kicsit kutattam az interneten, hogy valójában mit is írnak különböző források az ‘Uralkodó’ ősmintáról. Elsőnek szembejött Zeusz, aki az Ég uraként trónol és képes mindent megsemmisíteni a kezéből lesújtó villám erejével, ami hajlíthatatlan akaratának szimbóluma. Közben pedig egy sas társaságában ábrázolják őt leggyakrabban, ami a hatalom és bölcsesség szimbóluma. Nagy kihívást jelent ezt a bölcsességet elérni, és az erős akaratot helyes mederbe terelni. A mindennapi életben ez sokszor nem is jön össze, ezért ez a zeuszi energia mások feletti dominálás formájában jelenik meg, a hatalom állandó hajszolásában. A vele azonos erejű embereket vagy befogja a saját rendszerébe, hogy együtt gyarapítsák azt, vagy eltávolítja őket. Ahhoz, hogy a zeuszi energia le tudja küzdeni az árnyoldalakat, fel kell vennie a kapcsolatot saját belső, mély érzéseivel (forrás: http://bit.ly/2zaXI7D).
Egy másik félmondatból kiderült számomra, hogy az Uralkodó két árnyéka a Zsarnok és a Gyenge. Ami azt jelenti, hogy az Uralkodó energia van középen, amikor bölcsesség és mélység is társul hozzá, ha ezek nincsenek akkor ‘eldől’ egyik vagy másik irányba (Bernard Lietaer; Stephen Belgin: Új pénz egy új világnak).
Hogy ez a bizonyos középpont hogyan tud létrejönni, ahhoz egy érdekes összekötő kapocs Besenyő Pista bácsi (ki gondolta volna?). A karakter mögött a Bolond nevű tarot kártya lakik. Ezt egy interjúban osztotta meg Laár András. A Bolond az, amelyik abban a fajta szabad állapotban van, amelyből bármelyik figura lehet. Két véglet lehet belőle, az egyik a kudarc, az, aki az elmebeteg szintjén bolond, a másik pedig az a bolond, aki kiszabadult a körülmények fogságából, és gyakorlatilag azt csinál, amit akar. Laár András vezércsillaga ez az utóbbi. Van a szobájában egy régi szerelme által készített csuhébaba, aki fél lábbal egy földgolyó szerűségen áll és majdnem elrepül. Ez a baba azt jelképezi, hogy az anyagbazárt világból az emberi szellemnek lehetősége van elmozdulni a szabadság irányába. Amikor a Bolond belép a világba, akkor felveszi az Uralkodó képét, aki biztos anyagi birodalmat szeretne maga körül. Ugyanakkor szellemi küldetését tekintve az égre mutat, mint a Főpap figurája. A megnyilvánulások szintjén – hogy fennmaradjon az egyensúly a földi és az égi birodalom között – legjobb visszanyúlni a Bolondhoz (http://archetipus.blog.hu/). Tehát például a Bolond szabadsága által lehet kiszabadulni a Zsarnok vagy a Gyenge szerepekből.
Ha az Uralkodó tarot kártyához nyúlunk vissza, akkor ez a kártya mutatja a bennünk lévő hatalmi vágy és az uralkodás igényét, másrészt a tekintélynek és a felsőbb hatalomnak való engedelmesség igényét is. Tehát ezek együtt jönnek, package deal. Az uralkodó hatalma belső elkötelezettséggel jár együtt: felelősség a többiekért. Nem, csak az erőt és autoritást jelképezi, hanem a védelmet és gondoskodást is! Ez pedig azért egy érdekes gondolat, mert a kártyáról szóló cikkben szerepel az is, hogy „Freud elméletében az uralkodó a „felettes én” megfelelője lehetne.” Hogy ez mekkora zseniális felvetés!!! Ugyanis a felettes én-t is eddig csak feketében láttam, az állandóan lenyomó, ‘geci felettes én’ (ez a kifejezés nem tőlem származik, tegnap hallottam, hogy az egyik barátnőm felettes énje ilyen:))) Nincs ezzel egyedül… DE, ami a nagy felfedezés számomra, hogy bár a felettes-én Uralkodóként tornyosul a pszichénk felett, mivel ez egy archetipikus minőség, érvényes rá minden, amit feljebb írtam! Biztonságot és melegséget ad, védelmet és menedéket, hogy ne kelljen szembesülni azokkal a félelmekkel, amik előjönnének, ha kilépnénk védelme alól. A (szülő) felettes én védi a (kicsi) ösztönös ént. Nem is lehetne ez másként, hiszen az életben is így van…
Hihetetlen most egy pillanatra rálátni arra, hogy hosszú évek anyázása mögött, amikor nézetem szerint mások, vagy más dolgok uralkodtak felettem, mennyi rettegés volt igazából, hogy én uralkodjak magam felett és vállaljak mindent, ami ezzel jár. Igazából megharaptam a kezet, ami ringatott…