Ismét szembejött az életemben egy ember, aki (még) visszatartja azt, hogy a gondolatait, érzéseit írásban örökítse meg, sőt ne csak megörökítse, hanem meg is ossza őket. Lényegében ő inspirált most arra, hogy ezt a bejegyzést megírjam, ugyanis szeretnék eloszlatni néhány tévképzetet az írásommal (vagy az írással úgy általában) kapcsolatban. Reményem szerint ez majd eggyel szabadabbá teszi az írni akarók útját, akiket még visszatartanak különböző kételyek. B azt mondta nekem, hogy ő nem lenne képes úgy felépíteni az írásait, mint én. Az enyémeknek mindig van eleje, közepe, vége, logikusan épülnek, valahová kifuttatom mindig a mondandójukat és úgy általában nagyon átgondoltak. Neki ilyet nehéz lenne írni…. Szeretném ezt a tévképzetet eloszlatni: nem tervezem a posztjaim felépítését 🙂 És ha valakit csak az tart vissza az írástól, hogy úgy érzi nem képes megtervezni az írandóját, akkor azt javaslom, hogy ne tervezze, csak írjon. És akkor még mesélek pár dolgot az írás folyamatáról, úgy ahogy én megélem, hátha segít neked eggyel szabadabban írni. 

Ha egy írást próbálok előre megtervezni – hogy mi lesz a csattanó, mit akarok vele mondani, mivel akarok kezdeni, hogyan akarom befejezni és mit akarok tenni a kezdő és az utolsó  mondat közé – akkor általában leblokkolok és nem vagyok képes egyáltalán megírni, vagy pedig nagyon hosszú időt vesz igénybe az írás és fárasztó is. Ez általában akkor szokott előfordulni, amikor például meghatározott hosszúságú írást írok (valaki kéri, hogy írjak egy 2500 karakteres cikket), vagy ha valamilyen szakterületet érintő témáról van szó és fontos, hogy az írás pontos legyen, ami azt jelenti, hogy nem lehet “csak úgy” mesélni, hanem tudni kell. Ezek nehezek nekem és nagyon sok gyakorlat kellett ahhoz, hogy képes legyek így (is) írni. Biztos vagyok benne, hogy valakik számára a keretek akár segédvonalként is szolgálhatnak, hogy ha megvan a váz, akkor már könnyen tudnak építkezni, mert csak be kell tölteni a lyukakat. Például most olvastam el Oravecz Nóra új könyvét a “Van egy ötletem“-et, ahol Nóra megosztja, hogy ő miként épít fel egy posztot, mik azok a fogások, amiket érdemes követni, ha valaki sikeres posztot szeretne készíteni. Az írása tényleg az építkezés kézikönyve és biztos vagyok benne, hogy működik is. De ezen kívül léteznek más utak is, pont azok számára, akiket az ilyen jellegű építkezés leblokkol.

Én több éven keresztül írtam naplót, ami egy tökéletes gyakorló pálya. A naplót jobbik esetben soha senki nem olvassa el, ezért szabad kifejezést enged meg, nincs előre meghatározott formája a bejegyzéseknek, és nem is osztályozza senki sem. Amikor eldöntöttem, hogy elkezdek blogolni és megosztom az írásaimat nyilvánosan is, akkor ezt csak úgy tudtam megcsinálni, hogy hagytam magamat, hogy továbbra is “naplózzak”. Ha csak leülök és írok szabadon, ha hagyom hogy egyik mondat jöjjön ki a másik után belőlem, mintha csak beszélnék, akkor az írás működik. Van benne logikai szál – hiszen logikusan gondolkodunk legtöbbször, és van eleje, közepe és vége is, de ezek megteremtődnek maguktól, nem kell őket kitervelni előre, ezek amolyan természetes velejárói az írásnak.

Egyetlen dolgot szoktam előre megtervezni – hogy miről akarok írni. Ez általában valamilyen velem megtörtént esemény és amilyen gondolat ennek kapcsán eszembe jutott. Az írásnak legtöbbször az a célja, hogy én magam is rendbe tegyem a fejemben azt a bizonyos dolgot, hogy megosszam az élményeimet és hogy sorstársakra találjak, illetve, hogy mások felismerjék bennem a sorstársukat.

Vissza szoktam olvasni az írásaimat. Néha 1x, néha 5x és néha 20x mielőtt megosztom őket. Legtöbbször utólag belejavítok az írásba – végül kihagyok részeket és van olyan, hogy kibővítem az írásomat, hogy érthetőbb legyen. Amikor különösen nehéz elmondani valamit, és érzem, hogy a tartalom nem akar megszületni, akkor elképzelek egy konkrét személyt, akinek írok és figyelmen kívül hagyom a világ többi részét. Ettől általában meg szoktam nyugodni.

Vannak olyan írások, amiket szeretnék megírni, de végül mégsem teszem meg. Ezeket legjobb elengedni, mert ha túl sok van a pufferben, amik sorakoznak, hogy végre kijussanak, leblokkolják az írói csatornát és végül semmi sem jön ki. Ilyenkor azt mondom magamnak, hogy rendben van, hogy valamit nem írtam meg, majd megírok valami mást és ezzel elengedem őket, vagy távolabb tolom magamtól meghatározatlan időre.

Vannak írások, amiket kifejezetten gyengének érzek, nem érdemesnek a megosztásra. Ezeket vagy addig kalapálom, amíg nem érzem őket érdemesnek, vagy megosztom a “szar” formájukban is. Ez ugyanis sokszor érzékszervi torzítás, hogy mit gondolok szarnak, másrészt meg megtanultam, hogy a világ nem omlik össze tőle és írhatok néha gyengébben is, ha akkor éppen csak arra futotta. Engedni a perfekcionizmusból azt jelenti, hogy egy fokkal több élet áramolhat be a rendszerembe és utána ismét tudok alkotni.

Az egyetlen, amit az írásom megkövetel és ami felett tudatosan döntök az az idő. Eldönthetem, hogy leülök írni, vagy nem ülök le írni. Gondolom könnyedén kitalálható ezen döntések következménye. És igen, persze hogy ez áldozatokat kíván, mert amíg írok, addig sem csinálok mást, de mi nem kerül időbe, amit az életben csinálunk? Minden.

Mi is van még? Sok minden írás közben jut eszembe, olyan információk, amikre akkor még csak nem is gondoltam, amikor leültem írni (ettől is megdől az előre tervezhetőség paradigmája). Van hogy az egész írás úgy ahogy van kiszalad belőlem és a végéig meg sem állok. Van olyan, hogy bekezdésenként megállok. Van olyan, hogy az írás közepén elveszítem a fonalat és már fogalmam sincs, hogy mit akartam írni. Ilyenkor visszaolvasom az utolsó bekezdést (ha kell elölről az egészet), hogy visszakerüljek a flow-ba. Ha ez sem segít, akkor volt már olyan is, hogy az egészet kidobtam a kukába és elkezdtem írni újból. Vagy nem… 🙂

Tehát az írásom sokszor kaotikus, kiszámíthatatlan, szerteágazó, szabadon áramló, kanyargós, érzelmek által vezérelt, emlékekből építkező és a legtöbbször fogalmam sincs, hogy mi lesz az utolsó mondat, de van egy pont, ahol egyszer csak érzem, hogy itt a vége. Az első mondat meg azzal kezdődik, hogy leírom az első szót, ami ki akar jönni belőlem. Általában hallom a fejemben, amit írok, olyan mintha párhuzamosan az írással fel is olvasnám az írásomat. És nagyon sokszor érzem azt, hogy az írás már készen van, mielőtt elkezdeném írni és olyan, mintha az írással próbálkoznék erre visszaemlékezni. Tudom, elég misztikusan hangzik, de szentül meg vagyok győződve arról, hogy mindenkinek megvan a saját misztikus útja az íráshoz.

Egy szó mint száz. Igen, van tervezett, szépen felépített írás is, meghatározott karakter számmal, pontokba szedett tanulságokkal és használható tippekkel, de én általában nem ilyeneket írok, mert az számomra nehéz és nem élvezem (egyelőre). És van teljesen szabad “ahogy esik úgy puffan” írás, amit utólag lehet akármennyit kozmetikázni. Ha nehéz az átgondolt építkezés, akkor próbáld ki ezt. Segíthet felépíteni benned egy alap biztonságot és szabadságot az íráshoz. Kívánok neked sok izgalmas kalandozást az írás világában 🙂

“Megvan benned a kurázsi? Van benned elég belső lelki erő és elszántság ahhoz, hogy megvalósítsd az álmodat? A benned rejlő kincsek azt remélik, hogy igent mondasz.”

Liz Gilbert, Big Magic – Kreatív élet félelem nélkül!

Bevásárlókosár0
Nincs termék a kosaradban!
Vásárlás folytatása
0