Máig bennem van az a pillanat, amikor a pszichológusom megkérdezte tőlem, hogy kivel szoktam általában enni. Számítottam mindenféle kérdésre tőle, de erre nem. Elég értetlen képet vághattam, mert elmosolyodott és azonnal megmagyarázta, hogy miért tette fel a kérdést. Azt mondta, hogy az evés szerinte egy nagyon intim dolog és hogy általában azzal szeretünk enni, akivel meg tudjuk engedni magunknak ezt az intimitást. Persze enni bárkivel lehet, hiszen szinte mindenki evett már életében telezsúfolt menzán száz másik ismeretlen arccal, vagy egy étteremben, ami éppen az útba esett, vagy egy nagyvárosi park kellős közepén. Nem mindig vesznek körül evés közben olyan emberek, akiket ismerünk és akikkel bármilyen közeli, akár minimálisan intim kapcsolatunk lenne. A kérdés inkább arra irányult, hogy kivel szeretek enni? Kinek a társaságát élvezem evés közben? Ki az, akivel a legtöbbször eszek és hogy már valaha belegondoltam-e abba, hogy miért pont ő (vagy ők)?
Ez a kérdés nagyon mélyre beírta magát a tudatomba, ugyanis általa kapcsolódott össze bennem az evés és az intimitás fogalma. Ezt a két dolgot soha nem említettem egy mondatban, még csak meg sem közelítették egymást, pedig eléggé nyilvánvaló, hogy tényleg összetartoznak. Amióta Pesten (is) lakom, többször megesik, hogy nincs kedvem kaját készíteni magamnak és beülök valahová enni. Minden szituációban imádom megfigyelni az embereket, de az evés tényleg valami különleges dolog. A saját ételemet kanalazva meg szoktam figyelni, hogy kik vesznek engem körül. Általában nem étterembe megyek, hanem a Főzelékfalóba vagy a Wikingerbe, ez a kettő a kedvenc helyem a lakhelyemhez közel. Itt nagyon sok lehetőség adódik az emberek megfigyelésére és arra, hogy miként döntik el, mit is akarnak enni és hogy ez mennyire nem egyszerű feladat. Nézem a fiatal párokat, akik próbálják összehangolni az étel rendelésüket, hogy meg tudják utána osztani egymással, nézem a magányosan érkező középkorú nőket vagy férfiakat, akik nem teketóriáznak sok ideig, választanak, leülnek, megeszik, távoznak. Imádom nézni az idős néniket a kis gurulós szatyrukkal, akikről mindig azt fantáziálom, hogy egyedül élnek és egyszerűbb kint enni, mint egymaguknak főzni és egymagukban enni. Így legalább emberek között vannak egy rövid időre. Kapcsolódnak valakihez, valamihez.
Ami szinte mindig eszembe jut, miközben az embereket nézem evés közben, az az, hogy mennyire törékenyek. Mennyire sérülékeny pont ez az emberben, hogy enni KELL, táplálékhoz kell jutni, hogy életben maradjon. És tényleg egy intim helyzet, miközben táplálékot vesznek magukhoz. Azon is szoktam gondolkodni, hogy milyen hatalom van annak a kezében, aki az ételt osztja (a hatalom olyan értelemben, hogy nagy hatása van). Hatalma van az egészség és a jólét felett ugyanúgy, ahogy az anya is a konyhából irányítja az egész család jólétét. De nem csak ez. Egy különleges érzelmi kötelék alakul ki az étel kapcsán. Soha senki nem tudott még olyan kalácsot sütni, mint a mamám, aminek az emléke gyerek korom óta megvan. Soha senki nem tudott még olyan ízeket előállítani, mint amilyen íze anyu ételeinek van. Azt nem mondom, hogy a legfinomabb a földön, mert ettem már nagyon sok finom ételt, amik talán még jobban is ízlettek néha, mint az ő főztje, de annak, hogy Ő készíti el van egy különleges aláfestése, ami meghamisítatlan és ismételhetetlen. Hiába “anyuci főztje” az egy külön kategória, szerintem nem csak az én életemben. Ezzel kapcsolatban gyakran eszembe jut egy lány megosztása, aki azt mondta, hogy ő vegetáriánus egyébként és nem eszik húst, de amikor hazamegy, akkor megeszi a paprikás csibét, amit apukája készít neki, mert tudja, hogy ezzel van kimondva kettőjük között a “szeretlek”. Ő azzal, hogy elfogadja az ételt, az apukája meg azzal, hogy a legjobb tudásával és szakértelmével készíti el és ebből érzi, hogy szeretet van közöttük, mert a lánya elfogadja az ételt, amit NEKI készít…
A múltkor Pest utcáin sétálva megláttam egy hajléktalant egy padon ücsörögve egy darab pizzát enni. Tudom, hogy így leírva ennek nincs különösebb mélyreszántó érzete, de ott akkor volt egy nagyon mély és megindító töltete a helyzetnek. Annyira törékenynek és megtörtnek láttam azt a koldust, aki a koszos kezeivel azt az egy darab pizzát szorongatta. Nem volt nála semmi sem. Csak úgy egy szál magában ült azon a padon, semmilyen ingóságot nem láttam nála és az jutott az eszembe hogy talán ez az egyetlen arra a napra szánt étele. Elképzeltem őt, ahogy a pár összekoldult vaspénzt átadja a pizza árusnak és becseréli ételre. Az evés… élet – halál kérdése.
Néha eszembe jut az is, amikor a húgom barátja egyszer azt mondta, hogy hihetetlen miket beletesznek a szalámikba és hogy ő soha nem vesz akciósat, mert nyilván nem véletlenül van leszállítva. Aztán azt is elmondta, hogy a nagymamájánál mindig csak félve eszik szendvicset, mert hogy tudja, hogy a nagymamája általában az akciós szalámit veszi meg, vagy a legolcsóbbat. Egy nyugdíjas embernél ez teljesen érthető, nekem viszont ebben az fáj a legjobban, hogy egy nyugdíjas fejében valószínűleg az a valóságkép él, hogy amit az üzletben megvesz az JÓ. Úgy, mint régen. Ha megfejték a tehenet és sajtot vagy vajat készítettek belőle, az jó volt. Ha levágták a disznót és kolbászt csináltak belőle, az jó volt. Tápláló, egészséges…. szerintem bele sem gondolnak abba, hogy a mostani termékek talán a nyomukba sem érnek. És ilyenkor összeszorul a szívem, mert nem tudják, mit esznek és jó szívvel készítenek belőle szendvicset az unokáknak. Ilyenkor viszont némi megnyugtatást nyújt az a gondolat, hogy a nagymama melegszívűsége talán még az elcseszett felvágottból is jó ételt tud teremteni. Pusztán az energiával, a szándékkal. Egyszer megkérdeztem egy sámán nőt, hogy a pozitív energiával át lehet-e változtatni a nem hiper-szuper egészséges ételt is. Azt mondta, hogy igen. Minden energia kérdése, de ő akkor sem vásárol almát az atomreaktor mellől, mert minek arra pazarolnia rengeteg energiát, hogy ebből valami jót hozzon ki? Akkor már inkább megvesz egy bio-almát. Szóval az étel megáldása és pozitív energiával feltöltése mindenképpen egy hasznos dolog, főleg a mai “kitudja mi van a kajámban” korszakban. Semmi ördöngösség nincs benne. Valami olyanra gondolsz főzés közben, amit az ételbe bele szeretnél tenni és amit magadba szeretnél fogadni, a kezedet az étel fölé teszed egy pillanatra, vagy egyszerűen csak magadban gondolsz valami szépre. Ilyen egyszerű és kész is a varázslat.
Számtalan közös evés jut eszembe. Szülinapok, névnapok, közös vasárnapi ebédek, karácsonyi vacsora, étel mellett megbeszélt titkok és “szívkiöntések”, egy hetes böjt után megevett almám, az érzés, amikor egy kisbabát etettem cumisüvegből, papám halálának évfordulóján megrendezett nyári összejövetelek mama udvarán ahol roskadoztak az asztalok az ételtől, egy pincében lévő konyha pizza partijai, a mama sztorijai arról, amikor egy szelet kenyér volt az egész napos menü, titokban megevett csokik, úgy hogy anyu ne lássa, közös cseresznyézések, amikor egyenesen a fáról ettük a cseresznyét. Evés … mennyi érzés, emlék és szívbéli kötelék rejlik mögötte!
Te gondolkodtál már valaha azon, hogy kivel szeretsz enni és kivel eszel a legtöbbször? 🙂 Mert ha a pszichológusod ezt még nem kérdezte volna meg tőled, akkor én most megkérdem!