JÚNIUS 27-ét egy kirándulással töltöttem. Délelőtt egy rövid túrát tettünk meg Dobogókőn, utána ebédeltünk a Zsindelyesben, majd átmentünk Pilisszentlélekre a pálos kolostor romjaihoz és ott töltöttünk el együtt egy órát egy „szertartás” keretében. Több értékes megélést és felfedezést hoztam el magammal erről a napról, amikről a továbbiakban bővebben írok.
Először is VÉGRE megtaláltam azokat a sziklákat Dobogókőn, amik miatt energetikailag annyira kiemelt helynek tartják Dobogókőt! Nem, nem a menedékház mögötti kilátó a legtutibb hely, sem a Zsindelyes környéke és a jurta szállások, sem a felsétálás a Zsivány sziklák mellett az erdőben (bár a Zsivány sziklák sem piskóta hely). A kilátótól indul lefelé egy túra útvonal – Thirring (Táltos vagy Turul) körút, ami állítólag a magyar királyok beavató útvonala volt, de mindegy is, hogy ez igaz vagy sem, maga a túra útvonal olyan sziklák mellett vezet el, amikből amikor megláttam az elsőt, rögtön az volt az élményem, hogy „azta k*va„. Nem tudnám pontosan megmondani, hogy mi érezhető ezeknek a szikláknak a közelében, egyszerűen csak jó felmászni rájuk, nekik támaszkodni, elsétálni mellettük, megcsodálni őket. Végre megnyugodtam, hogy Dobogókő tényleg egy remek hely, mert már kezdtem kételkedni az egyébként jól működő érzékelésemben, hogy bakker én itt semmit sem érzek, ami ennyire kiemelkedő lenne. És mégis…
Az egyik szikla tetején ücsörögve jöttem rá arra, hogy talán azért nem bírom megtalálni az utamat, mert annyira fixálódok egy bizonyos képre (kimenetelre). Ha egy tevékenységet kellene hozzám társítani, ami a tehetségem, akkor az ismerőseim nagy része valószínűleg az írást mondaná. Ez eddig rendben is van, de „mit csináljak vele”? Eddig számtalan módon próbáltam hivatásommá tenni, és igazán egyik sem működött – blogolni, weboldalak szövegezését írni, marketing szövegeket írni, interjúkat készíteni, hírleveleket írni mások helyett, íráson keresztül kísérni valakit az önismeretben, regényt írni és elküldeni kiadóknak, saját hírleveleket és FB posztokat írni… Az írás állandóan velem van, de nem találtam neki olyan formát, ami örömet szerzett volna, pénzt is kerestem volna vele és hosszútávon fenntartható lett volna. Vagy pénzt kerestem az írással és utáltam csinálni, vagy imádtam, de nem kerestem vele pénzt, vagy imádtam, kerestem vele pénzt, de ez csak alkalmi tevékenység volt, ami utána eltűnt. Mi lenne, ha most elengedném a képet és csak az érzésre koncentrálnék, hogy milyen az, amikor ez a három dolog összeér (a pénz, az öröm és a stabilitás)? A faramuci ebben az, hogy azért szoktam ennyire ragaszkodni az általam megálmodott képekhez, mert ha elengedem, akkor az az érzésem, hogy valamilyen felsőbb erő ezt tuti benézi, és olyasmit fog „rámerőltetni”, amit nem is akarok, de majd jól elmondja, hogy szépen csak akarjam, mert majd meglátom, hogy ez hosszútávon mennyire fejlesztő lesz. Most úgy látom, hogy belévetítem Istenbe, vagy ebbe a magasabb erőbe a saját korlátos elképzeléseimet arról, hogy mit is kellene az életben művelnem. Igazából a saját korlátos akaratomat erőltetem önmagamra, nem pedig Isten akaratát.
Koncentrálj a vágyott érzésre, és engedd el a képet a tevékenységről, ami által szerinted ezt az érzést megélnéd.
Az egész túra csenben zajlott, ami szintén egy érdekes élmény volt. Jól vagyok a csenddel, ha egyedül vagyok, de amikor más emberek is vannak körülöttem, akkor megnő bennem a közléskényszer. A túrán is volt egy csomó minden, amit megosztottam volna – a felmerülő gondolataimat, meg akartam osztani, amit látok, azt hogy valami érdekes, vagy szép, vagy figyelemreméltó. Elkezdtem figyelni, hogy vajon mennyire tudom élvezni ezeket önmagamban, ha nem oszthatom meg senkivel sem? Akkor milyenek az élmények? Eleinte nagyon sokszor jött annak az érzése, hogy minek látom ezt a gyönyörűséget, ha nem oszthatom meg a másikkal?! Elég nehéz volt ezt a közlésvágyat kordában tartani. A túra végén pedig arra jutottam, hogy van egy jó aránya a közléseknek – nem kell minden szépen csillanó levélre felhívni a másik figyelmét, mert akkor elveszik annak az élménye, hogy valamit önmagamban tudjak élvezni, de nem is jó ez a teljes elzárkózás a közléstől.
Néha adj időt annak, hogy átéld az élményt anélkül, hogy megosztanád másokkal. És engedd meg magadnak azt is, hogy amit értéknek látsz, azt megoszd másokkal is.
Dobogókő után átmentünk Pilisszentlélekre, ahol megtörtént az Integral Church session. Az Integral Church egy nemzetközi kezdeményezés alapján, havonta megrendezésre kerülő spirituális közösségi összejövetel, ahol van közös meditálás, gondolkodás, beszélgetés, néha közös rajzolás, zenehallgatás. Na de, ami rám a legnagyobb hatást gyakorolta, az a „kő szertartás” volt, elnézést a szervezőktől, ha nem ez a pontos neve. Mindenki hozott egy követ, amit felajánlásként betett a közösbe – lehetett betenni valamit, amiért hálás valaki, vagy valamilyen kívánságot, vagy áldást, vagy érzést, bármit. Nekem csak a helyszínen jutott eszembe ez a kő dolog, pedig a szervezők szóltak előre, hogy hozzunk magunnkkal, így gyorsan körbenéztem ott a romoknál, hátha találok egyet. De csak öklömnyi sziklák voltak. Lemondtam tehát a kőről és nyugtáztam annyival, hogy akkor nekem nincs kövem.
Elkezdődött a kör, és sorba tették be az emberek a köveket középre, akkor megint felébredt bennem a késztetés, hogy nekem is legyen egy kövem! Elhatároztam, hogy ha találok bármilyen követ a plédünk körül, akkor beteszem azt. Találtam is, rögtön mögöttem ismét egy öklömnyi szikla hevert. Feladtam az ellenállást, úgy éreztem most ez a dolog, ezt kell megfejlődnöm és ezt akarom betenni a közösbe – a nagyság vállalását. Az egész életemet meghatározza, hogy próbálom kicsire, cukira, láthatatlanra összehúzni magamat, miközben vágyok arra, hogy vállalni merjem az erőmet és a „nagyságomat” – centikben és belső értékekben egyaránt, mert a 177 centimmel még csak kicsi teremtésnek sem lehet engem nevezni. A tehetségeinknek és belső ajándékainknak súlya is van, azt tudni kell hordozni, vállalni, igen-t mondani rá. Ezt is szimbolizálta számomra a szikla. Egy másik résztvevő egy érdekesen hajlított fadarabot tett be, szóval én is találhattam volna valami kisebbet, de azt hiszem, hogy amikor először nekiindultam követ keresni és csak nagyobb sziklákat találtam, vágytam arra, hogy ezt tehessem be, ezt mutathassam meg magamból, mert én ezt találtam meg „magamban”.
A kő szertartás lényege az is, hogy a közösbe berakott köveket a szervezők mindig hordozzák a következő találkozó helyszínére! Tehát ezek a kövek vándorolnak és gyűlnek. Amikor betettem az öklömnyi sziklát a többi 5-8 centis kő közé, akkor az általános vidámság közepette az egyik szervező kimondta, hogy „Ne aggódj, elbírjuk!” És itt egy körülbelül olyan méretű súly esett le a szívemről, mint amit feltettem az oltárra, hogy a nagyságomat „az emberek” elbírják, nem kell kisebb „követ” találnom. Iszonyatosan gyógyító érzés volt. Az utánam következő résztvevő pedig rátett az én kövemre egy icur-picur követ a saját áldását és háláját beletéve és azt mondta, hogy a „méret nem számít”. Teljesen kerek volt a történet.