Ezúttal három hét kellett, hogy a férfi se szó, se beszéd, eltűnjön az életéből. Pedig úgy tűnt, hogy vele másmilyen, vele természetesebb, vele olyan egyértelmű minden…

Békésnek tűnő délutánomat egy üzenet tőle szakította félbe, amelyikben közölte, hogy a férfi nem válaszol az üzeneteire, nem veszi fel a telefont, nem keresi őt. Pedig pár héttel ezelőtt egy ugyanilyen békés délutánomat egy más jellegű üzenet tőle tarkította, mégpedig az, hogy szerinte megtalálta A Férfit, aki mellett minden olyan egyértelmű, minden olyan könnyű és aki nyitott mindenre, amit ő is szeretne. Szerelemre, párkapcsolatra, sőt még a családra is. Nem értettem, ez a kép hová veszett el, amikor elolvastam, hogy “nem jelentkezik, eltűnt.”

Egyszerűen képtelen voltam összerakni a képet a fejemben, hogy egy férfi hogyan tűnhet el ilyen hirtelen és automatikusan bezárultam ez előtt az információ előtt. Nem akartam hallani, hogy mi történt vele, nem akartam hallani, hogy miként viselte ezt a tényt, nem akartam megtudni a részleteket, azt hiszem, hogy igazából el akartam felejteni azt a pillanatot, amikor a hírt megosztotta velem és visszatekerni az időt arra a pillanatra, amikor ez még nem létezett a valóságomban.

Első gondolatom az volt, hogy talán valami átok ül rajta, vagy hogy erre az életére örökre kárhoztatva lett arra a sorsra, hogy hosszabb – rövidebb időre megtalálja a szerelmet, csak azért, hogy nyom nélkül el is tűnjön az életéből. Olyan heves ellenállást váltott ki belőlem a rövid üzenete, hogy azonnal leesett nekem, hogy nem az ő sorsára reagálok így, hanem éppen szembenézek általa valamivel, ami a saját életemben van és nagyon nem akarom látni.

Első kérdésem az volt, hogy “ezt hogyan csinálod?” Kíváncsi voltam, hogyan állítja elő azt az állapotot, hogy a férfiak elhagyják őt? Biztos voltam benne, hogy az életében megjelenő férfiaknak is megvan a saját karmájuk, de akkor is érdekelt, hogy ebben neki mi a része? Talán a kérdésem mögött az volt, hogy ha képes lesz rájönni, hogy ezt hogyan csinálja, akkor képes lesz megváltoztatni is ezt a szériát és nekem többé nem kell azzal szembesülnöm, hogy elhagyják őt. Valószínűleg arra vágytam, hogy “a férfi általi elhagyás” intézményét kitöröljem a föld történelméből.

Csak sok-sok sornyi további eszmecsere után esett le nekem, hogy a kérdésem (bár ártatlan volt és nagyon szakszerűen feltett), egy általam nem tudatosított előfeltételezést is tartalmazott: azt hogy valamit elrontott a helyzetben, hogy vissza kell pörgetni az eseményeket, ameddig nem találjuk meg azt a mondatot, azt a gondolat menetet, azt a kisugárzást benne, amivel ezt az egész helyzetet előállította. Magammal szemben is minden fájdalmasan véget érő helyzetben ugyanezt feltételezem – hogy valamit elrontottam, ezért nehéz lett volna a kérdést “tisztán” feltenni neki. Persze ezt nem vettem észre egészen addig, amíg ő maga nem fejtette ki, hogy keresi az interakcióikban az erre utaló “jeleket”, keresi magában a hibát és azt gondolja igazából, hogy ő tehet róla, hogy a férfi lelépett, mert nem érdemelte őt meg, mert a férfi aggódott érte sokszor és sokat, amikor késő este ért haza, miközben ő  “nem érdemes az aggodalomra.”

Csak amikor ezeket kimondta jöttem rá, hogy egy rész bennem igenis azt keresi, hogy ő hol hibázott. A férfi “bűnösségét” nem is firtattam, arra is csak később jöttem rá, hogy azért, mert az nem is volt kérdéses számomra. A férfit annyira elítéltem az elhagyásért, hogy még csak arra sem méltattam, hogy energiát fektessek az ő esetleges indokainak feltárásába. A férfi eltűnt és onnantól kezdve számomra megszűnt létezni az egész sztoriban. A szomorú az, hogy a nő sem menekült meg ítéletem elől, mert őt meg a férfi eltűnéséért tettem felelősnek. Mintha ezt az egészet tényleg ő “csinálta” volna.

Több sornyi beszélgetés kellett ahhoz, hogy elkezdjek kilábalni a saját sötétségeimből és valamiféle fényt kezdjek el látni. A nő életében történt elhagyás összefonódott az én életemmel, mintha egymásra fektette volna őket valaki. Állandóan egy sámán nő hangja lengett körül engem, aki azt akarta, hogy rituálisan köszönjem meg, hogy a férfi annyi ideig volt jelen, ameddig tudott. Mert ha ezt a röpke időt sem tudom megköszönni, akkor ne várjam, hogy hosszabb időkben lesz részem, vagy hogy az akármennyi hosszúságú időket igazán élvezni tudjam. Láttam, ahogy elások valamit a földbe, láttam, ahogy egy másik valamit pedig az oltárra emelek. Nem voltak elég tiszták ezek a képek ahhoz, hogy pontosan meg tudjam állapítani, mi is történik bennük, de a jelentésüket felfogtam.

A beszélgetésbe ennek hatására egy másik energiát kezdtem el belerakni. Már nem akartam előbányászni az okot, hogy miért történt ez úgy, ahogy történt, vagy hogy ezt ő hogyan vonzza be vagy netalántán aktívan csinálja. Nem kerestem többé a bűnösségét, sem hiányosságait, mert teljesen irrelevánssá váltak. Kértem őt, hogy gyújtson gyertyát, köszönje meg ezt a három hetet, köszönje meg a férfinak, hogy ennyi ideig volt és szeretetét adta, köszönje meg magának, hogy ismét hajlandó volt megnyitni magát és szeretni. Tegye fel méltó helyre az oltárra a saját nőiességét és annak minden gyümölcsét, függetlenül attól, hogy mennyi ideig tükröződtek ezek a férfiban.

Pár órával később esett le nekem, hogy ez az egész beszélgetés miért jelent meg az életemben és mit akart üzenni. Ideje lenne megtanulnom megköszönni a férfiak jelenlétét az életemben, bármennyi ideig is voltak benne és bármilyen körülmények között távoztak belőle. Ideje lenne megbocsájtani annak a férfinak, aki se szó, se beszéd lelépett, és megtanulni értékelni azt az időt, amíg még itt volt, felemelni a hozzá kapcsolódó emlékeket a méltó helyükre. Most a hiány van méltó helyen bennem és ezt a hiányt újból és újból megélem férfiakkal, mindegy mennyi ideig vannak jelen, bármennyi idő kevésnek és nem elégségesnek tűnik, ha pedig véletlenül elég lenne, akkor én magam lépek le gyorsan, hogy előállhasson a keserédes hiány érzete.

A legutóbbi karácsonyra anyunak egy befőttes üveget ajándékoztam, amit félig megtöltöttem pici papírosokra írott, vele kapcsolatos szép emlékekkel. Hihetetlen örömmel tölt el a tény, hogy anyu azóta is dobálja bele a pici kis papírosokat és ráírja az azóta történt szép emlékeket. Tegnap elhatároztam, hogy csinálok egy ugyanilyet, csak az apuval kapcsolatos szép emlékeket fogom beledobni. Túl sok időt töltöttem már azzal, hogy vagy hiányoltam őt, vagy vele voltam, de nem tudtam azt az időt megélni és kiélvezni, tehát lényegében akkor is hiányzott, amikor még fizikailag vele tudtam lenni. Soha nem tanultam meg hálás lenni azokért a pillanatokért, amik összekapcsoltak minket. Állandóan a hiány érzetéhez imádkoztam a belső oltáromon és újabb és újabb elhagyásos emlékeket raktam fel oda.

A fájdalmas emlékek és traumák feldolgozása csak az egyik fele a “munkának” és ilyen folyamatokban gyúródtam már sokat. A másik fele tudni hálát érezni azért, ami volt és van és ezzel ugyanannyi aktív időt tölteni, mint az elakadások kibogozásával. Úgy érzem ez a része lemaradt az eddigi önismereti barangolásaimból. Azáltal, hogy ez tegnap egy másik ember élete által tudott tükröződni, elmozdult bennem is. Hogy ez milyen jól van kitalálva! 🙂 Köszönöm …

Bevásárlókosár0
Nincs termék a kosaradban!
Vásárlás folytatása
0