Kérdések határozták meg az utóbbi napjaimat és talán ezért nem is írtam ide semmit több napon keresztül. Senkinek sem akartam elvenni az életkedvét a hangulatommal. Semminek sem találtam az értelmét. Mi értelme volt annak, hogy eladtam a céget? Mi értelme volt annak hogy idejöttem Pestre? Mi értelme van annak, hogy felszolgáló ként akarok dolgozni? Van értelme annak, hogy terapeuta akarok lenni? Egyáltalán magának a terápiának van valami értelme???
Teljesen elveszítettem a fonalat. Olyan érzésem volt, hogy az égadta világon semminek sincs értelme az életemben, hogy nem haladok semerre sem, ezért sehová nem is fogok megérkezni és bár a nagyon bölcsek azt mondják, hogy nem a cél a fontos, hanem az út, nekem már az úton lenni sem volt kedvem.
Ebben a hangulatban érkeztem meg szombaton az SGT csoportra – Sexual Grounding Therapy. Már egy csomó pozitív élményem volt ezen a tanfolyamon és nagyon sokszor éreztem azt, hogy hegyeket mozgat bennem, most mégis arra a pontra jutottam, hogy ott kellene hagynom az egészet és nem foglalkozni többet a belső folyamataimmal, mert hogy annak semmi értelme sincs. Ideje lenne „normális” életet élni. Találni egy munkát, férjhez menni, gyerekeket szülni és élni az életemet anélkül, hogy régi gyerek kori szarokat próbálok előbányászni magamból és oldani őket. Ezt mindjárt a nyitó körben el is mondtam és a terapeuta válasza erre az volt, hogy „Igen. Megteheted ezt is. Ez a te választásod.” Megosztottam vele azt is, hogy a terápia az égadta világon semmin sem segít, mert látom az összes csoport társamon (és magamon is), hogy a saját problémájuk nem szűnik, csak változik, mindig új köntösben jelenik meg, de az alap megmarad. Erre azt válaszolta, hogy „Igen. Az alap problémánk megmarad. Nem tűnik el.” Kérdezte, hogy milyen érzés ezt nekem hallani. Mondtam, hogy inkább akkor meg szeretnék most azonnal halni, mert hogy én már nem akarom tovább cipelni magamon a terheket úgy, hogy még kilátásom sincs arra, hogy ezt valaha lepakoljam magamról. Nem válaszolt… Bölcsen tette. Ez csak fenyegetés volt a részemről. Nem gondoltam komolyan. Talán csak ki akartam őt próbálni, hogy mennyire vesz engem komolyan, vagy hogy össze -e omlik az alatt, amit mondok neki. Nem omlott össze, nem ijedt meg, teljesen higgadtan ült tovább a helyén. Máris jobban éreztem magamat ettől. Amúgy ez egy nagyon gyakran visszatérő motívum a folyamatokban a többieknél is, hogy a gyereknek szüksége van érezni, hogy a szülő erősebb nála és elbírja mindazt, ami benne van. Legyen szó szomorúságról, dühről, bánatról, neheztelésről… És a szülő leggyakrabban ott veszíti el az „erejét” a gyerek szemében, ha nem mond igazat. A gyerekek olyanok mint a radarok. Azonnal érzik, ha hamis érzelem van közölve velük, ha valamit a szülő takargat, valamit nem él meg igazán, valami mögé rejtőzik, nem hiteles, bort iszik, de vizet prédikál…
A csoport társaim összes folyamatában volt valami, ami megérintett engem és amiben magamra ismertem. Úton hazafelé már megint azon gondolkodtam, hogy vajon az, amit magunkról igaznak hiszünk csak egy szerep, amit magunkra vettünk? Aki már valaha részt vett család állításban, vagy bármi másban, ami ugyanazt az elvet használja, az valószínűleg megtapasztalta, milyen érzés belelépni hirtelen valaki más szerepébe. Most is volt szerencsém hozzá. Egy gyenge anya lettem, aki nem meri soha felemelni a hangját, aki mindig szépen megfogalmazza a mondandóját, aki nem mer kitörni, aki csak panaszkodik, de nem mutat igazi indulatot vagy elszántságot. A lányom szerette volna érezni a biztonságot. Ő helyettem is dühöngött és érezni szerette volna, hogy én megtartom őt, hogy én vagyok az erősebb és nem ő. Érezte, hogy van mélyen bennem indulat, csak nem fejezem ki. Nekem rontott. Az igazi életben jó érőben vagyok, egyáltalán nem vagyok gyenge, de abban a helyzetben teljesen erőtlen voltam. A lányom simán elnyomott engem egészen a falig. Visszamentünk a terem közepére. Ismét nekem jött és elnyomott a falig, és harmadszor is… A szerep, amiben voltam teljesen hatalmába kerített. Nem bírtam aktivizálni az erőimet. Ez az állítás amúgy nagyon sokat adott nekem, mert nagyon szólt arról is, amit az igazi életben is megélek vagy megéltem. Én magam is így működök. Az indulatomat, agressziómat, nem tetszésemet az esetek nagy részében szépen becsomagolom és amikor kifejezésre jutnak, akkor senki sem veszi őket komolyan, mert vagy mosolyogva mondom ki, vagy teljesen erőtlenül. Aztán persze ha egyszer a sok elnyomott cucc robbanik, akkor kő-kövön nem marad….
Az állításban volt egy férjem is, akivel nagyon nem voltunk egy hullám hosszon. Ahogy az állítás végére rájöttem, pont azért, mert én elnyomtam magamban az igazi érzéseimet, az indulatomat. Ez szinte kiszippantotta a rendszerből az energiát. Volt egy fix idea a fejemben, hogy én nem kiabálhatok, mert azt nem illik, nem csapkodhatok, mert akkor hisztis tyúk leszek, nem veszekedhetek, mert annak nincs semmi értelme, nem ordíthatok vele mert megbántom őt. Közben meg gyűlt bennem folyamatosan a feszültség, mert igazán idegesített, ahogy viselkedett. Be kellett állítani az én szüleimet is az állításba, hogy a dolgok megmozduljanak. Az anyámtól szükségem volt hallani, hogy nyugodtan felemelhetem a hangomat, ha a helyzet megkívánja és látnom kellett, hogy ő is képes az apámmal szemben kifejezni a dühét vagy indulatát és hogy az apám ettől nem futamodik meg, hanem jelen marad. Ennek hatására kifejezésre juttattam a dühömet. Megfordultam és a kezeimmel eltoltam egy hangos ordítás közepette a férjemet magamtól, aki mögöttem ácsorgott. A szar az volt, hogy neki ez tetszett! Tetszett neki, hogy végre érzi az energiát bennem. Ettől a ponttól még nagyon sokat kellett dolgoznunk azon, hogy egymásra tudjunk hangolódni, ugyanis minél erősebben nyomtam őt el magamtól, ő annál jobban nyomult előre (ez is ismerős volt az életemből). Aztán mikor tényleg feszült volt a helyzet, elkezdett viccelődni… Azt hittem, hogy puszta kezemmel lekaparom a vakolatot a falról!
Mindenesetre kialakult a tipikus helyzet. A férfi nyomul, a nő menekül. Egyrészt sugároztam magamból azt, hogy akarom őt, de amint közelített eltoltam őt magamtól. Eszembe jutott egy mondat „Fuck me with your heart.” , amit viszont nem mondtam ki, mert hát egy jól nevelt nő ilyet nem mond ki hangosan. Fogalmam sincs, honnan jött ez a gondolat, de a végén a csoport társam, aki ebben az állításban a férjem volt elmondta, hogy olyan érzése volt, mintha azt üzentem volna neki, hogy szeretnék vele szexelni, de úgy, hogy előtte levágom a péniszét, mert csak úgy biztonságos…. Marha jól megérezte, mert pontosan ezt jelentette a „Fuck me with your heart.” mondat. El is hiszem, hogy frusztrált volt.
Végül nem tudom mi hozta pontosan a feloldozást. Benne volt az, hogy tudatába kerültem az erőmnek és hogy éreztem, hogy meg tudom tartani a határaimat, ha kell. Többé nem védtelen nőnek éreztem magamat, aki ki van téve a férfi kénye-kedvének és akinek mindig szépen kell viselkedni, illedelmesen, összezárt lábakkal ülni, hanem nyugodtan lehetek hangos és vad. Meg van engedve… Feloldozást hozott az is, hogy végre le tudtam tenni azt a hiedelmemet, hogy két ember közötti kapcsolatnak mindig lágynak, gyengédnek és simogatónak kell lenni. Amíg ezt próbáltam kivitelezni, addig teljesen halott volt a „házasságunk”. Bele kellett raknom egy kis indulatot, egy kis erőjátékot, nyomást, feszítést, hangot… Még szeretkezni is lehet „intelektuálisan”. Én mindig erre törekedtem. Csak semmi durvaság, semmi hirtelen mozdulat vagy rángatás. Mindent módjával, gyengéden, simogatva. Úgy éreztem, ha nem így csinálom meghal a szerelem és hogy bántani fogom a másikat, vagy durvának fog gondolni engem, vagy mit tudom én mit gondoltam. Egyszerűen csak féltem más lenni. Ebben az állításban csak akkor állt helyre a családi rend és béke, amikor nem ezt a „gyengéd” energiát használtam az idő 100%-ban.
Ez nagy tanulság volt számomra az igazi életemet tekintve. Lehet egyszer eljutok a Buddhai szintre hogy nem lesznek indulatok bennem, de addig is jobb ha kifejezem őket. Repülhet a tányér, elhagyhatja a számat az hogy „Kurvára idegesítő az, amikor mögém bújsz és azt akarod, hogy én oldjam a helyzetet.” (mert ez történt az állításban, amiben voltunk). Elnyomhatom őt magamtól, kiabálhatok, ha megsérti a határaimat. Az energia jó. Lehet dolgozni a kifejezési módokon, hogy tényleg ne gyalogoljak bele a másik lelkébe úgy, hogy aztán meg attól haljon meg a kapcsolatunk, de határozottan nem az az út, hogy mindig próbálok illedelmes lenni és megmagyarázni magamnak, hogy „Hát….ő ilyen. Ezt el kell fogadnom.” Lehet a másik épp arra vár, hogy mikor rontok neki, mikor fogja meglátni bennem végre az élet szikráját…
Ez után a folyamat után éreztem azt hazafelé menet, hogy talán rajtam is csak egy szerep van az igazi életben. Mert amilyen könnyen magamra húztam az állításban azt a szerepet, hogy én egy gyenge nő vagyok, ugyanolyan könnyen húztam lehet valamikor magamra egy ugyanilyen szerepet az igazi életben. Miután az állításban helyreraktuk az energetikai síkot azzal, hogy oldottuk a problémákat egyből lett erőm és hiába rontott nekem a lányom, meg tudtam őt tartani és már nem tudott elnyomni engem a falig. Marha érdekes volt. Szerintem PONTOSAN ugyanígy működünk az életben is. Ha beépül a rendszerbe gyerek korban, hogy én nem vagyok élég szép és ezért nem vagyok szerethető, akkor ezzel a szereppel élünk. Erőtlenül, visszahúzódva. Nekem elég volt annyi, hogy az anyám azt mondta, hogy nyugodtan kiabáljak és máris leomlottak a gátak (amúgy nagyon érdekes számomra, hogy az állításokban mindig a szülőket használjuk referenciának. Tényleg ők az Isteni hang. Amit ők mondanak, az szent és abszolút hihető és valami titkos csatornán azonnal beépül a hitrendszerbe). Jók ezek az állítások. Sok minden helyre tud kerülni. Még akkor is, ha nem az igazi szülő mondja ki a szavakat, mert az elme csodálatosan működik és ezt a szerepet ki tudja vetíteni bárkire. BASSZUS. Ilyenkor tényleg mindig olyan érzésem van, hogy a Mátrixban élek és tényleg én teremtek minden tapasztalást magam körül. Ha nem így lenne, az állítások sem tudnának működni…
A hétvégi történések örömére, lefelé jövet a lépcsőn megláttam egy szöveget a falon, ami azonnal megfogott. Tudtam is, hogy kinek akarom ezt elmondani (magamon kívül). Az utolsó állításban lévő lányomnak szántam és ez a rövidke vers mintha pont lett volna a párbeszéd végén, ami kettőnk között elhangzott:
DE
Mi az, hogy „DE”?
Délelőtt, vagy TE?
Benned
A fény éled-e?
Az életed éled-e?
Menned, Lenned, Merned,
Ellenkezned kellene!
Tengerparton, végtelenben
A mindenség van két kezedben.
(Salfay Tibor)