A mai reggelem egy chat beszélgetéssel kezdődött. A jó meleg párna alatt bevackolva, kapcsolatot teremtettem egy tőlem távol eső ponttal. Az internet csodája 🙂 Előkerült egy olyan téma, ami az utóbbi napokban foglalkoztat engem valamiért. A meditáció. Körülbelül másfél évvel ezelőtt szembe jött már velem az utcán ez a fogalom, kezet is ráztam vele, de viszonylag rövid időn belül hátat fordítottam neki. Sok nem tudatosított érzés maradt bennem ezzel kapcsolatban, amik szinte csak arra vártak, hogy ma reggel egy ártatlan mondatba belekapaszkodva, a felszínre törjenek. Nem lenne értelme, csak azt az egy mondatot ideragasztani, szóval jöjjön helyette három:)
Ő: A meditáció sikere a finomságokon múlik – időkeret, szem csukva tart, csend…
Én: Az időkerettel még nem tudok kibékülni, de majd megbarátkozok azzal is.
Ő: …nagy még az ego, de már repedezik.
Az utolsó mondat bombaként robbant a bensőmben. Olyan volt, mint egy utolsó csepp a pohárban, ami után már törvényszerűen muszáj elhagyni a víznek a pohár kereteit. “Az EGO nagyon bedurvul, ha valaki folyton baszogatja!” írtam neki vissza. A köztünk lévő szöveg környezetben ez egy túlzásba vitt reakció volt és egyáltalán nem illett oda, ezért nagyon sajnáltam, hogy a másik félre borítottam az egészet. Arra viszont jó volt, hogy megfogalmazódjanak bennem azok az érzések, amiknek eddig nem volt létjogosultságuk. Az EGO leépítéséről, elhagyásáról, levetkőzéséről és még kitudja miről olvastam már OSHO könyveiben, láttam ilyen jellegű idézeteket mindenféle “megvilágosító” oldalakon, mondták már nekem ezotériában jártas emberek és olyan emberek, akiknek már a meditáció életük része. Ha azt mondtam, hogy nem vagyok képes meditálni, hogy nem tudom kivitelezni, nem élem meg azt, hogy ez jó lenne nekem, gyakran az volt a válasz, hogy “Mert az egód küzd ellene.” Na de mikor küzd az ember (vagy az egója) valami olyan ellen, amit jónak érez??? SOHA! Ha számomra valami kellemes, jó megélni, vágyok rá, vonzódok hozzá, akkor nem állok ellen kézzel- lábbal. Lehet, hogy egy külső szemlélődő számára az, ami ellen én küzdök jó (például nem merek bemenni a tóba, pedig milyen jó hűsítő a víz benne), de számomra az nem jó, mert ha jó-nak érezném, akkor belemennék. És itt lyukadtam ki én is oda, ahová már sokan előttem, hogy “univerzális jó” nem létezik.
Tegnap anyuval kukoricát szedtünk a kertben. Monoton munka, így a gondolataim szabadon szárnyalhattak. Ilyenkor szoknak mindenféle korszakalkotó gondolataim lenni 🙂 Egyszer csak feltűnt, hogy bármiről is gondolkodok, az agyam azonnal hiedelmeket gyárt. Támpontokat keres, amikbe kapaszkodhat. Levonja a következtetést, felidéz számomra szavahihető emberektől származó bölcsességeket, összegyúr belőle egy képet és ebbe próbál belekapaszkodni, hogy meglegyen a kellő biztonság. Mint egy térkép, ami mutatja, hogy merre van a helyes irány. Az agy annyira gyors, hogy ezt észre sem vesszük menet közben. Lehet, hogy kukorica szedés közben lelassult az idő, ezét tudtam nyakon csípni :))) Ha valami beleillik ebbe a felállított képbe, akkor nyugodtak vagyunk, ha valami nem, akkor gyorsan megint kell egy új képet gyártani, mert elveszni látszik a biztonság. Tisztán érzékeltem, hogy ez egy létfenntartó ösztön. Nem rossz, nem jó, pusztán egy mechanizmus, ami a túlélésemet és a boldogulásomat biztosítja a világban. Ha valaki elvesz tőlem egy hiedelmet – mert pl. logikus érvekkel kifordítja, akkor kell egy új biztonság képe. Ha csak azt mondja, hogy az, ahogy eddig csináltam nem jó és fejezzem be, ha jót akarok magamnak, akkor elveszi az eddigi biztonságomat. Ha nem ad helyette újat, akkor az agy automatikusan visszatér a bejáratott képhez, mert hát az legalább eddig működött!!! Itt jött képbe nekem a ragaszkodás fogalma. Mert a ragaszkodás gyakran egy olyan tulajdonságként van feltüntetve, mint amit jó lenne elhagyni a megvilágosodás felé vezető úton. Ne ragaszkodj helyzetekhez, emberekhez, tárgyakhoz, vagyonhoz… bármi. Szegény ragaszkodást már kezdtem berakni a negatív skatulyába, de most teljesen rehabilitálódott számomra 🙂 Mert a ragaszkodás egy eszköz. Egy nagyon jó munka eszköz, akár a megvilágosodás felé vezető úton is. Nem magával a ragaszkodással van baj, hanem a tárgyával. Hogy mire irányítom. Ha elindulok a megvilágosodás felé, akkor is a ragaszkodást fogom használni, hogy az úton maradjak, csak magasabb szintre emelem a ragaszkodásom tárgyát! Ezentúl mondjuk a meditáció gyakorlatához fogok ragaszkodni…. például…
A buddhizmusról szóló előadásban szó esett a vágyról is. Valahogy nyitva maradt bennem ez a kérdés, mert volt szó olyan vágyról, amit le kell vetkőzni, hogy magasabbra tudjak emelkedni, meg a megvilágosodás utáni vágyról, ami viszont teljesen okés. De ez számomra EGY! Nem létezik különböző “vágyforma”. A vágy is egy általános eszköz, a lélek eszköztárának egy darabja. Itt sem a vágy ilyen vagy olyan, hanem a tárgy változik, hogy mire vágyok, mihez vonzódok ellenállhatatlanul. Valamiért eszembe jutott az alkoholizmus, mint káros szenvedély. Csoportok, terapeuták, közösségek dolgoznak azon, hogy embereket kiszedjenek ebből a “hálóból”. De ők sem magát a függőséget veszik el, nem a ragaszkodást valamihez, hanem megváltoztatják a tárgyát, egy egészségesebb alternatívát keresnek (és ezt most nem arra értem, hogy alkohol helyett egyenek mondjuk csokit, hanem előbányásszák az élet szépségeihez való ragaszkodást. Bár egy alkoholistának nyilvánvalóan az alkohol mámora a “szép”). Valamit elvesznek, valamit adnak helyette, mert az agyban nincs üresjárat! Vagy nem tudom, lehet a megvilágosodott állapotban van…. ezt nem tudom, ott még nem tartok.
Forrás: http://clearemptymind.com
Azt vettem észre, hogy aki elkezd meditálni és bevezeti napi rutinként az életébe, az hozzászokik. Ha nem ülhet le legalább 10 percre elcsendesedni, akkor hiányzik a léleknek ez a megpihenés. És ha mondjuk két hétre vonná meg magától, akkor még erősebb lenne a hatás. Jelentkezne a nyugtalanság, nagyobb szétszórtság, kiélezettebb reakció a stresszre…. Ezt is nevezhetnénk elvonási tünetnek, mert megvontak tőlem valamit, ami nekem jó. A lélek ragaszkodik hozzá, vágyik rá, mert ezek tartanak az úton. A vágy és ragaszkodás, mint pozitív, segítő tulajdonságok.
Ha a mostani lélektudatomat veszem alapul és valaki azt mondja nekem, hogy kezdj el meditálni, engedd el az egódat, ne ragaszkodj és ilyen hasonlók, akkor az számomra olyan érzés, mintha mondjuk maga Isten lépne be egy meditáló emberekből álló kör közepére és azt mondaná, hogy “Na de gyerekek. Mit csináltok itt? Engedjétek el a meditációt és a lelketek felszabadul.” Elengednék? Hogyan? Pusztán azért mert Isten azt mondta? Nem hiszem. Először Istennek össze kellene törnie azt a képet, ami a meditációról létezik, rámutatni felfogható észérvekkel, hogy az miért nem működik, majd adni helyette egy új alternatívát, megint valami magasabbat, tágabbat annál ami eddig volt. De az felé megint csak a ragaszkodásomon és vágyamon keresztül mennék!
Az ego sem egy rossz dolog. ÉN tudat. Igen, ha magasabbra akarok lépni, akkor el kell engednem azt, amivel eddig azonosítottam magamat. De ha eljutok odáig, hogy levetkőzöm emberi formámat és azonosítom magamat az Univerzummal az is ÉN tudat lesz, csak már egy sokkalta magasabb szinten. Ha azt hallom, hogy “repedezik már az egóm”, akkor összehúzódik a bensőm. Összegömbölyödik mint egy sündisznó. Miért akarnám, hogy megrepedjen az egóm? Miért akarnék elvetni egy olyan eszközt, ami életben tart? De ha azt hallom, hogy azonosítsd az egódat egy magasabb szinttel, akkor az máris jobban hangzik. Csak szintet váltok, mászok a létrán felfelé valami olyasmi felé, ami nagyobb szabadságot, tágabb teret, biztosabb kapaszkodót jelent nekem. Eddig nem kellett a meditáció az életembe, mert számomra biztonságos keretek között léteztem. De amikor pár napja TÉNYLEG rám zuhant a tudat, hogy kívül nincs biztos pont, hogy minden változik, még én is és hogy egy ember még akkor sem lehet egy biztos pont számomra ha 24 órát egymás mellett töltünk, hát…. itt azért berezgett a léc és már tisztán éreztem, hogy kell egy tágabb kép, mert ez a mostani már feszít a megváltozott körülmények végett. És az egómat, sem a ragaszkodásomat, se semmit nem kell lerakni, mert az ÉN tudatom saját maga nyissa meg magát valami más előtt, mert ez a természetes tulajdonsága, hogy keresi a biztonságot, a jót. Az egóm tart egyben engem, és ő fog egyben tartani egy tágabb “egységben” is, mert az ugyanaz lesz, mint most csak nagyobb “méretben”.
Egy rövid ideig jógáztam és néha jógázás közben, amikor csukva volt a szemem színeket láttam különböző gyakorlatok közben. Ha jobbra tekertem a nyakamat pirosat láttam, ha balra sárgát és ilyen hasonlók. Nem mindig tudtam megélni, de ha megéltem, akkor nagyon szerettem, mert ezek éteri, lágy színek voltak. Nyitott szemmel a piros “sűrű”, csukott szemmel légies volt, könnyed, áttetsző. De attól az még piros volt, maga a szín nem változott, csak a megélése. Valami ilyesminek látom most ezeket a vágy, ragaszkodás, kötődés, ego, vonzalom dolgokat is. Van egy alap eszenciájuk, ami nem változik, csak “légiesednek” ahogy haladnak felfelé a létrán, változik a minőségük. Szóval azt, hogy meditáció közben az egóm (mint képalkotó funkció a lelkemben, nem mint konkrét magamról alkotott kép!) egy új minőségbe lépjen egy tök jó dolognak tartom 🙂
Na ennyit a kukorica szedés rejtelmeiről…. Ha holnap felkelek és ezeket a dolgokat már teljesen máshogy fogom gondolni, akkor is meg kellet ezt írnom. Amolyan időkapszula szerűség. Jó lesz visszaolvasni, hogy most a létra hányadik fokán tartottam 🙂