A képzés első napján mindenki megfogalmazott egy kérdést, amelyikre választ szeretett volna kapni a tanfolyam során.
Én azt fogalmaztam meg, hogy lehetséges-e egyáltalán egy bizonyos fejlődési szinten lévő súlypontot egy másik szintre helyzeni (jellemzően a tudatunk súlypontja valamelyik szinten van). Tudunk tartózkodni különböző szinteken és ismerősnek tűnhet az összes szint életünk egy -egy szakaszából, de ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy elmozdul a súlypontunk. Erre a kérdésre a negyedik nap végén meg is kaptam a választ. Igen, lehet szintet lépni, miért ne lehetne, hiszen nyitott az összes, az viszont már egy teljesen más kérdés, hogy valóban megtörténik-e, annak ellenére, hogy a lehetőség adott. A transzformáló élmények és a megfelelő támogatás ugyan elő tudják segíteni, de SOHA nem garantálják.
Ez a bejegyzés a II. része a Susanne Cook Greuter (rövidítve SCG) által vezetett “Leadership Maturity Development” képzés összegzésének. Susanne által megalkotott Egofejlődési modell egy fejlődéslélektani modell, amely elénk tárja tudatunk fejlődésének egyre komplexebb szintjeit.
Érdekes volt megtapasztalni, hogy a negyedik nap végére eljutottam oda, hogy teljesen irrelevánssá vált a szintváltás kérdése, mert addigra már nem arról szólt számomra az egész koncepció, hogy valahová feltétlenül el kellene jutnom, sokkal inkább arról, hogy dolgozzak azzal, ahol éppen vagyok. Sajnos ügyesen visszagravitáltam a súlypontomhoz miután elmúlt a tanfolyam megengedő hatása és ismét behálózott az az gondolat, hogy igenis valahová mindenképpen EL KELL jutnom.
Susanne vezetett nekünk egy rövid befelé figyelést. 10 évenként mentünk vissza az emlékezetünkben és kerestük azokat a helyzeteket, amikor valami megváltozott a gondolkodásunkban, amikor “törés” történt az életünk folyamában egy nagyon negatív vagy akár nagyon pozitív élmény hatására. Ennek az volt az apropója, hogy Susanne szerint a spirituális élményeket a “magasabb” szintektől várjuk, miközben spirituális élmények érnek minket már gyerek korunkban is. Annak tekinthető minden egyes alkalom, amikor megváltozik a világról alkotott képünk.
Ahogy a körben ültünk és hallgattam a sztorikat tényleg láttam, hogy igaza van. Nagyon fiatalon is olyan sokkoló felfedezések érnek minket, amiket csak nehezen lehet nem spirituális élményeknek nevezni. Amikor egy gyerek rájön, hogy nincs használati utasítás az élethez, vagy amikor valaki megtudja 6 évesen, hogy örökbe fogadták őt, vagy amikor egy tinédzsernek hirtelen szertefoszlik az énérzete és összeolvad a természettel, vagy amikor egy gyerek rájön, hogy egy napon meg fog halni. Ezek mind-mind óriási paradigma váltások, csak éppen nem nevezzük őket annak. A régi gondolkodásmódunk egy új, tágasabb, több mindent befogadó gondolkodás részévé válik.
A sztori mesélés után azt a feladatot kaptuk, hogy rajzoljuk le szerintünk hogyan néz ki a fejlődés (development). Végtelenül érdekes volt látni lerajzolva 30 verzióját a fejlődésnek. Megjelentek közös mintázatok is, de alapvetően mindenkinek volt egy jó válasza arra, hogy miként is történik a fejlődés. Itt felmerült bennem a kérdés, hogy az, hogy milyen elmélet van a fejünkben a fejlődésről vajon milyen mértékben határozza meg azt, hogy miként fejlődünk, és hogy egyáltalán adunk-e esélyt a fejlődésre magunknak és milyen feltételekhez kötjük azt?
A gyakorlatot Susanne arra szánta, hogy lássuk, mennyire más kép jelenik meg mindenki fejében ugyanarra a fogalomra asszociálva, miközben naivan azt gondoljuk, hogy amikor valamiről beszélünk, akkor a hallgatónak automatikusan ugyanaz jelenik meg a fejében, mint a miénkben. Susanne által leginkább kedvelt kép, amelyik a fejlődést kifejezi a “nautilus” (csihagázas polip). A páncél később kifejlődött részei mindig a korábbi részekre épülnek, miközben a legkésőbb kifejlődött rész nyitott marad, így álladóan kapcsolatban marad a végtelen óceánnal.
Susanne elmondta azt is, hogy bármilyen térkép, még a legaprólékosabb és legtudományosabb is csak megközelíti az igazságot, de soha sem ragadja meg 100%-an. Így az ő modellje is csak megkísérli megközelíteni a fejlődés mibenlétét, de nem tudja leírni teljesen. Ettől függetlenül hasznos orientációs pontként szolgálhat. Megosztotta, hogy tudományos beállítódása révén régebben nem nagyon ismert el nem tudományos rendszereket, mint pl. az Enneagramot, de ma már azt gondolja, hogy bármi jó, ami egy adott pillanatban, vagy egy adott helyzetben útmutatást ad a személynek és segít neki az eligazodásban.
Minden térkép és elmélet közös tulajdonsága az, hogy:
- részleges -soha sem tudja megragadni a teljes képet
- változik az idő múlásával
- tarthatatlanná válik és megbukik
- csak megközelítéseket tartalmaz, de nem a valóságot önmagát
- a térkép sohasem azonos a tájjal.
Hozzátartozik az emberi természetükhöz, hogy álladóan értelmezzük az élményeinket, térképeket alkotunk a valóságunkról, hogy csökkentsük az abból fakadó belső feszültségünket, hogy nem tudjuk honnan jövünk és merre tartunk. Amit tenni tudunk, hogy álladóan fejlesztjük ezeket a térképeinket. Visszaigazolta a tapasztalatunk azt, amit feltételezünk? Ha nem, akkor hajlandóak vagyunk módosítani a térképünkön?
Annak ellenére, hogy Susanne több mint harminc évet szentelt az életéből ennek a modellnek, nem ragaszkodik hozzá, mert tudja, hogy “ez is csak a valóság egy szelete“, nyitott a kérdésekre és nyíltan beismeri a saját és a modell korlátait és határait is. Ezek miatt számomra nagyon emberi volt az egész tanfolyam és maga Susanne is.
Susanne beszélt arról, hogy nem a legkomplexebb tudatszint “a legjobb”, hanem mindig a környezetnek megfelelő szint működtetése az igazán hasznos, ugyanis hiába gondolkodik valaki nagyon komplexen, ha a környezete (a csapata, családja, a cége) nem képes értelmezni ennek a szintnek a világlátását, és így a mindennapi életben értelmezési és kommunikációs szakadék alakulhat ki. Amikor Susanne vagy Paddy cégeket coacholnak és segítik őket a fejlődésben, nem az a céljuk, hogy mindenképpen egy komplexebb tudatossági szintre segítség őket mozdulni, mert lehet, hogy ez a szint egyáltalán nem szolgálná a cég céljait.
A felnőtt fejlődési szintek pontosan ugyanazt a logikát követik, mint a gyereknevelés. Egy gyerekben is lehet törést okozni, ha nem a fejlődési szintjének megfelelő elvárásokkal szembesül. Susanne állítólag nagyon liberális szülő volt, és amikor az általános iskolás lánya megkérdezte tőle, hogy szerinte mivé váljon, amikor felnő, Susanne azt felelte, hogy “bármi válhat belőled, amit csak akarsz, kövesd a szenvedélyedet, azt amit szeretsz csinálni és az szerint válassz.” Másnap a lánya úgy jött haza az iskolából mintha kicserélték volna, sugárzott a boldogságtól. Mikor Susanne megkérdezte tőle, hogy mi történt a lánya azt felelte, hogy a tanító néni azt felelte a kérdésére, hogy szerinte tanárnak kellene lennie. A lánya lelke megnyugodott, mert ő még nem tartott ott, hogy be tudja fogadni a “bármi lehetsz” opciót, neki az kellet, hogy valaki mondja meg, hogy mi legyen. Bennem van egy kétség ezt illetően, hogy mennyire szűkíti le egy ilyen válasz az egyébként tág lehetőségeit egy gyereknek, de a logikát értem, hogy a túl nagy szabadság, amikor még valaki nem kész rá, lelki nyomást okozhat.
Érdekes fogalom volt számomra a “weirdness index” (furcsaság mutató), amit Tolbert és Hanafin munkásságából emelt át. Eszerint a változást (coachként, terapeutaként, szervezetfejlesztőként) csak akkor tudjuk előidézni a kliensben, ha pont megfelelő mennyiségű furcsaság van bennünk. Ha túl furcsák vagyunk és nagyon eltérünk attól a szinttől, akikkel dolgozni akarunk, akkor ellenállást váltunk ki, ha pedig túl alacsony, tehát semmi újat nem hordozunk magunkban, akkor simán beleolvadunk a már meglévő miliőbe. Valahol- e kettő között van a “sweetspot”, az aranyközéppont.
Ha tudatfejlődési szintekben gondolkodunk akkor relatívvá válnak a zseni és a bolond fogalmai.
Ugyanis egy adott fejlődési szint szemléletében annak a szintnek a csúcsát elérő egyed zseni, viszont egy másik szintről nézve ugyanaz a személy pszichopata is lehet.
Susanne fejlődési modelljében a fejlődés egyirányú és meghatározott sorrendű, .egyik fejlődési fázis sem ugorható át. A fejlődés az egyre nagyobb autonómia, szabadság, befogadás és elfogadás irányába halad. A legtöbb emberi lény nem megy végig az egész spirálon, hanem berendezkedik egy szintre, amelyik számára a legkomfortosabb, vagy amelyiket leginkább támogatja a környezete.
És íme a boldogság receptje:
A komplexebb tudatszintek nem jelentenek nagyobb boldogságot, viszont megteremtik a lehetőségét a gazdagabb és intenzívebb élményeknek, mert kevesebb bennük az azonosulás a szenvedéssel, kevesebb az emberi élmények rangsorolása vagy egy bizonyos kimenetelhez való ragaszkodás. Ez azt jelenti, hogy ezeken a szinteken nagyobb képességünk van elfogadni azt, ami VAN (függetlenül attól, hogy mi az pontosan).
Az erőnket minden tudatszinten jó és rossz irányba is tudjuk használni. Minél komplexebb tudatszinten van valaki, annál nagyobb kapacitása van arra is, hogy az erejét ön-magasztalásra használja vagy akár kifejezetten destruktív célokra, mert egyre nagyobb az önbecsapási képesség is a motivációkat illetően!
Ami jön a következő III. részben:
• a szintek rövid bemutatása
Olvasd el az első részt ITT.
Olvasd el a következő harmadik részt ITT.
A beszámoló alapjául szolgáló tanfolyam: Leadership Maturity Framework
Vezette: Susanne Cook – Greuter és Paddy Pampallis
Bővebben a rendszerről: http://www.verticaldevelopment.com/
Magyarul elérhető anyagok az Integrál Akadémia oldalán: A Szelf – fejlődés
Trackback/Pingback