Arra jöttem rá a minap, hogy az átlag kiszámolása a matematikában, pontosan ugyanolyan, mint az, hogy mit értékelünk és ismerünk el normálisnak a társadalomban. Szembejött már egy csomó mondás arról, hogy a normalitás csak egy fogalom, hogy nem érdemes ahhoz igazítani az igazán fontos döntéseket és azt, hogy milyen akarjak lenni külsőleg és belsőleg egyaránt, mégsem törölhető ki teljesen a valóságból, ugyanis a jelenléte nagyon markáns és a hatása jól körülírhatóan érzékelhető. Belül pontosan tudom és érzem, hogy mi a normális viselkedés, a normális külső kinézet, a normális belső értékek. Mintha egy belső iránytű azonnal jelezne, ha valami eltér a normálistól, tehát kell, hogy legyen egy markáns energetikai “mező”, amihez ilyen módon, zsigerileg igazodom. Aztán néha, magam sem tudom, hogy mitől, teljesen kizökkenek ebből az üzemmódból és kiélesedik a figyelmem arra, hogy mi az, ami nem normális. És ilyenkor feltárul egy teljesen más valóság.
Tegnap például hosszasan néztem az utcán egy anya-fia interakciót. Az tűnt fel, hogy a fiú, aki kb. 17-19 éves lehetett, milyen szeretetteljesen, játékosan és nagyon gyengéden érint meg egy érett nőt, akit 47 évesnek tippeltem volna. Azt, hogy párkapcsolatban vannak nagyjából kizártam, a fiú fiatalsága okán, meg valahogy nem kifejezetten férfi – nő szexualitás volt közöttük, viszont a hagyományos anya-fia kapcsolaton is valahogy “túllógott” a viselkedésük. A nő nem érintette a fiút, de nagyon érezhető volt a szeretet a tekintetén keresztül, a fiú pedig beszélgetés közben megsimította a nő karját, arcát, játszott a hajával, puszit adott neki. Bejelzett azonnal a normalitás mérőm és éreztem, hogy az, amit látok eltér a számomra biztonságosnak érzett világtól, és ezt NEM a jelenség önmagában okozta, hanem AMILYEN érzéseket ébresztett a látvány bennem. Például beleképzeltem magamat a fiú jövőbeli párjának szerepébe és megéltem annak a frusztrációját, hogy SOHA nem fogok felérni a fiú szívében az anyja iránti érzett szeretethez, soha nem fogom azt tudni adni neki, mint az anyja, ergó soha nem fog úgy szeretni engem mint az anyját, ami azt jelenti, hogy csak “pótlék” lehetek, csak második nő az életében és annak az állandó frusztrációját, hogy próbálok jobb lenni, tökéletesebb, de soha sem tudok elérni egy ideált…. Eddig nem esett le nekem, hogy egy férfi szívében soha nem fogom elfoglalni az anyja helyét, mert ő az első nő. Az meg már ma reggel világosodott meg csak előttem egy Istvánnal való chatelés során (folytatásaként annak, ami tegnap megnyílt bennem), hogy mennyire ragaszkodom ahhoz, hogy a párom beletegyen engem az idealizált nő szerepébe (amit nevezhetnénk a határtalanul szerető anyunak is, akibe megengedett ténylegesen fizikailag behatolni és összeolvadni vele) és hogy szinte sportot űzök abból, hogy ennek a szerepnek megfeleljek ÚGY, hogy folyamatosan szabotálom és ágaskodom ellene, hogy újból és újból megélhessem, hogy nem tudok ilyen nő lenni.
Aztán valahogy sok réteg alatt bele bírtam látni szexuális energiát a fiú és az anya közé, ami annak kapcsán merült fel bennem, hogy “bakker, a nőt talán még a gyerek apja sem érinti így, mint amit ez a fiú ad most neki”. Ennek kapcsán kiszabadult a gin a palackból és olyan rétegek is megjelentek bennem, amiket nem szívesen látok meg és ismerek el. Mégpedig azt, hogy ugyan nem normális szexuális izgalmat érezni anya/apa iránt, mégis létezik ilyen és mi lenne, ha teljesen kilazítanám azokat a határokat, amiket a normalitás épít körém? A szexuális energia nagyon erőteljes és sokféle formát fel tud venni, ezért tud traumatizálni is, ha az egyik fél elárasztódik általa. De ettől függetlenül létezik számos pornó videó arról, hogy a fiú behatol a mostoha anyjába (mondjuk ez nem a vérszerinti anyja, mert ezt a kanyart talán még a pornósok sem vállalták), vagy az apa a mostoha lányába. Van ebben valami izgató, és az, hogy képes vagyok érezni ennek a szexuális izgalmát nagyon nehezen vállalható számomra. Ezért könnyebb azt mondani az utcán ácsorgó intimen egymáshoz kapcsolódó anya-fiú láttán, hogy “fúúj, ez nem normális” és azt kívánni bárcsak ők is normálisak lennének, mert akkor nem kellene szembesülnöm azokkal az érzésekkel, amiket ez bennem ébreszt.
Aztán felszálltam a buszra és mögöttem egy fiatal srác éppen valakinek azt mondta a telefonba, hogy “Már megint kilopták a garázsból az autómat, mert nem zárod rá soha a lakatot!” És ezt olyan hangsúllyal mondta, mintha éppen azt közölte volna, hogy lelopták a szárító kötélről a kék csíkos pólóját. Na ez sem volt normális közlés. Teljesen testidegen volt számomra az a szint, ahonnan egy autó kilopását a garázsból ilyen lazán lehet kezelni, mert ez azt jelentette, hogy VAN az a szint, ahol ez lehetséges, csak éppen én nem vagyok ott. És innentől fogva nem lehet azt mondani, hogy azért nem vagyok ott, mert lehetetlen oda jutni, vagy mert az a szint nincs is a Földön…. De van, szóval nekem kellene megmozdulnom ahelyett, hogy magam köré akarnám csavarni a világot és normálissá tenni.
Amint kilazulok a normalitásból (és ez egy módosult tudatállapot), meglátom az embereket egyesével és feltűnik az is, hogy teljesen különböznek egymástól. Az emberi forma ugyanaz – két láb, két kéz, fej, törzs, belső szervek egyeznek, de ezen kívül egy komplett univerzumok önmagukban sajátos működéssel, világszemlélettel, gondolatokkal, normákkal. És ha elolvastad az előző mondatot és nem estél pánikba, akkor valószínűleg racionálisan felfogtad a jelentését, de nem élted át az érzetét. Mert a mondat érzete az, hogy ha a normalitás alá nézel és lehúzod a valóságról, mint egy leplet, akkor meglátsz alatta galaktikus mennyiségű nem normális dolgot, amik nem rajtad kívül léteznek, hanem benned IS, amiből pedig egyenesen következik az, hogy az általad megszokott világod tartó pillérei egyszeriben kihullanak. Ez okozza a pánikot és ezért neveztem módosult tudatállapotnak, mert én egyelőre rövid időkre tudom kitartani ezt a valóság szemléletet, aztán ismét visszarendeződik a tudatom és ráfókuszál arra, ami normális és kitakarja azt, ami nem az. Ez egyben azt is jelenti, hogy a kényelmetlen érzéseket, fantáziákat, viselkedést elrejtem mélyre a tudatalattiba, hogy ne zavarjanak.
És hogy hogyan függ össze az átlag kiszámolása a normalitással, amit az elején már megemlítettem? Hát úgy, hogy pl. a következő számsornak
7, 8, 2 , 5 , 3
5 az átlaga. Ha megnézem a számsort, akkor az ötös, ami képviseli átlagként az egész sort, csak egyetlen egyszer fordul elő. A négy másik szám teljesen más. Nekem a normalitásnak pont ugyanaz az érzete, mint az átlagnak. Érezhető, hogy a számsornak van egy “gravitációs közepe”, ami az ötös, viszont ennek a normának, csak egyetlen szám felel meg, a többi eltér tőle és maximum egész életében igyekezhet, hogy ötös legyen belőle (de sosem lesz). A számok, amik alkotják az átlagot, TOTÁLISAN eltérőek egymástól, eltérő energiával, küldetéssel, funkcióval, és csak annyi a közös bennük, hogy mindegyik szám. Na pont így van ez az emberekkel is. Van egy gravitációs átlag, ami érezhető, szinte tapintható, mégis ha megnézem EGYENKÉNT, hogy kikből is alakult ez ki, akkor rájövök, hogy a nagyobb része még csak nem is hasonlít az átlagra/normálisra. Ezt az információt beengedni mélyre tudatmódosító hatású.