Utazok a villamoson, feltűnik egy nő nem messze tőlem. Szerintem a 40-es évei közelében lehet, rövid szoknya van rajta, a lábait masszírozza kicsit, mert úgy látom fájnak neki és a bőrén is látszik, hogy valami nem oké velük. Van egy érdekes, gyanakvó pillantás a szemében, nyugtalanság a lényében, valami vibráló. A következő, amire felfigyelek vele kapcsolatban az, hogy mielőtt leszállna a villamosról, haragosan visszaszól a férfinak, aki az ülése mellett állt, hogy “Értsük egymást?!” majd leszáll és bemutat neki. Az egész lényéből süt, hogy nagyon fel van háborodva valamin. Visszanézek a férfira, akinek mondta. Egy ősz hajú, ősz szakállú férfi, halál nyugiban áll a villamoson, látom, hogy felzaklatta őt a nő viselkedése, de más feszültséget nem látok rajta. Teljesen szürreális ennek a két valóságnak a találkozása. A nő, szemmel láthatóan egy teljesen más mozit nézett, mint a többiek a villamoson. Amikor a villamos elindul, a nő már az átkelőnél áll és várja, hogy zöldre váltson a lámpa. Látom, hogy visszafordul még egyszer, megkeresi tekintetével a férfit és újból bemutat neki. Nem messze a férfitől egy nő ül, csak halkan megjegyzi, hogy “Egész úton valamit beszélt magában.” Ezzel le is zárul a sztori, de bennem még rezonál és gondolatokat ébreszt, meglátom benne felnagyítva ugyanis a saját viselkedésem egy részét.
Az a pillantás, amit a férfi szemében láttam….. na úgy már néztek rám is férfiak. Láttam tükröződni a szemükben a teljes összezavarodottságot és értetlenséget, hogy “Ez meg milyen logikával jött ki neki abból, ami történt?” Nem tudom honnan alakult ez ki bennem, de van egy alap bizalmatlanság a férfiakkal szemben, főleg azokkal szemben, akik szeretnek engem. Állandóan azt bírom feltételezni, hogy nem vagyok fontos számukra, hogy kihasználnak valamilyen módon, hogy valamit el akarnak venni, egyszóval valami nagyon nem jó várható tőlük. És ezen a szemüvegen keresztül nézve nagyon sok cselekedetet teljesen félre lehet magyarázni – pontosan ugyanúgy, ahogy a nő a villamoson. Lehet, hogy az ősz hajú férfival összetalálkozott a tekintetük és abból szűrt le valamit, vagy eleve feltételezte a férfiról, hogy egy vén fasz, aki valamit akar tőle. Fogalmam sincs, az viszont tiszta volt számomra, hogy az én szemüvegen keresztül a férfi semmilyen veszélyt nem jelentett. Akkor mi az “igaz”?
Biztos vagyok abban, hogy a nő reakciója nem volt alaptalan. Úgy festett, mint akinek nem sok dolga volt a vörös rózsákat hordó férfiakkal (vagy kitudja), meg az sem sütött róla, hogy az apja meséket mesélt volna neki gyerek korában vagy megkapta volna legalább a minimális szeretetet tőle. Egyszerűen a lénye teljesen zaklatott volt, nem pillanatnyilag, hanem úgy éreztem, hogy állandó jelleggel. És ilyen módon számára “igaz” az, hogy a világ és benne a férfiak egy fenyegető jelenség, akik állandóan akarnak tőle (és a testétől) valamit. És ami ennél fontosabb, hogy a reakciója azért volt annyira erős, mert alapvetően szerintem eszköztelennek érzi magát és csak a harcias vad harag marad, ami megfelelő eszköznek tűnik, és ami jól elfedi a halálra rémültséget.
Nagyon keresem mostanában, hogy mit lehet tenni az ilyen jellegű zsigeri rögzüléseinkkel, amik életünk egy pontján azért fejlődtek ki, hogy túléljünk és életképesebbek legyünk (az egy túlélő mechanizmus, hogy az agy felnagyítja a félelem tárgyát mint egy nagyító, hogy jobban látszódjon és mi jobban tudjunk reagálni rá). Néha azt érzem, hogy ezek a rögzülések nem tűnnek el, pusztán tisztelet lehet tanúsítani irántuk és ha eléggé kiismertük őket, akkor számolni velük azokban a bizonyos helyzetekben, amikor működésbe lépnek és egyszerűen csak TUDNI, hogy éppen működnek. Olyan ez, mint amikor pontosan ismerem az órámat és tudom, hogy 10 percet késik. Ha ránézek, akkor automatikusan ahhoz az időhöz, amit a két szememmel tisztán látok, hozzáadok még 10 percet, hogy megtudjam a reális időt. Na ilyen ez…. ha tudom, hogy ennyire benézem a férfiakat és hogy ez egy rögzülésem, akkor amikor frászt kapok valamilyen cselekedetüktől, tudatosan állíthatok az érzékelésemen.
Nemrég találkoztam egy férfival, aki ugyanígy rám hozta a frászt. Nem is tudnám megmondani, hogy mi volt az a lényében, ami ennyire megijesztett. Talán van egy minimális mennyiségű ölelés, amit ha megkapok, akkor tudom biztosan, hogy a másiknak fontos vagyok, vagy bizonyos gesztusok, amikből ezt leszűröm. És mivel nem ismerem még eléggé az ő kommunikációs stílusát, ÁLLANDÓAN készenléti állapotban voltam, hogy vajon mit gondol rólam, vajon szeretne-e velem lenni, vagy csak azt várja, mikor ér véget a találkozónk… Aztán miközben az erdőben sétáltunk szótlanul, elképzeltem, hogy belélegzem az energiát a fejem tetején és kilélegzem a lábaimon keresztül. Ezt megismételtem háromszor és utána vártam, hogy megjelenjen bennem valamilyen válasz a helyzetre, amiben voltam. Kép formájában jelent meg.
Azt láttam, hogy egy szobában állok, amelyikben rengeteg tükör van, amik mindenféle szögben állnak. Nem láttam sem ablakot, sem ajtót, semmilyen kijárat sem bejárat nem volt, csak én és a tükrök. Hihetetlenül ijesztő volt látni magamat annyi különböző szögből és torzítva a tükrök által. Úgy éreztem, hogy ha itt kell maradnom ebben a szobában még egy kicsit, pánik rohamot kapok. És ez a pánik közeli állapot visszatükröződött az arcomon és utána az ezernyi tükörben, majd ezt a képet láttam mindenhol, ahová csak néztem. És ettől még jobban megijedtem és az ijedt arcom ismét visszatükröződött a tükrökben és én még jobban megijedtem. Vég nélküli lefelé húzó spirálnak tűnt ez az egész érzet. A forduló pontot talán az hozta, hogy megengedtem magamnak, hogy féljek és tudatosítottam, hogy félek. Aztán tudatosítottam, hogy a tükörében ÉN vagyok és hogy teljesen rendben van a reakcióm, mert a látvány, amit látok ijesztő és ezért az agyam reagál a képre és stresszt produkál a testemben. Az agyamat nem érdekli, hogy én vagyok a tükrökben, az agyam a félelmet tükröző arcra reagál és készenléti állapotot hirdet ki. Elmosolyodtam és az ezernyi tükör a mosolyt tükrözte vissza.
Oldalra néztem a mellettem sétáló férfira. Míg én megjártam a poklok poklát, ő simán sétált mellettem én meg majdnem a kardomba dőltem a viselkedése miatt. A védekező mechanizmusaink az életet védik, nem akarom eltörölni az enyémeket, csak azt szeretném, hogy ne olyanok legyenek mint az autómban a riasztó, ami beriaszt az éjjel közepén, mert isten tudja mit érzékel, miközben nincs tolvaj a közelében. Igazából a riasztók nem a tolvajok jelenlétét jelzik, hanem a mozgás jelenlétét!!! Az érzékelt mozgást, pedig az emberi agy ki tudja elemezni, hogy éppen egy macska futott el azon (ami nem jelent veszélyt), vagy ténylegesen betörő van a közelben. Jó lenne kicsit finomítani a vészriasztásaimon és látni, hogy azok is csak a “mozgást” érzékelik, de nem jelentenek automatikusan rosszat. Jó lenne megpróbálni értelmezni egy-egy helyzetet nem eleve védekező felállásból, hanem megkérdezni, hogy “És hogyan értelmezném ugyanezt a helyzetet, ha azt feltételezném, hogy nincs baj se velem, se vele csak valami történik, ami ‘jééé, de érdekes’ és nézzük meg, mit kezdhetünk vele.”
Mint például az előbb… megosztottam valami nagyon személyeset egy férfival, reakciót vártam, megerősítést, támpontot. Láttam, hogy elolvasta az üzenetet már egy órával ezelőtt és NEM REAGÁLT! 😀 A mozgás érzékelőm már be is riasztott és az agyam legyártott vagy 20 különböző verziót arról, hogy talán megbántottam őt, talán valamit rosszul csináltam, talán haragszik, talán nem akar beszélni velem….. és hopppá, hoppá, hoppá. Mi van, ha egyszerűen csak van egy élete, aminek nem az a fő célja, hogy engem bármivel is bántson és mi van, ha teljesen rendben van az is, amit írtam neki? Hát ebben az esetben hátra lehet dőlni és elfogadni a millió és egy lehetséges okot, amiért nem válaszolt AZONNAL. Mi lenne, ha abbahagynám a férfiak állandó baszogatását (vagy legalább csökkenteném)? Ez egy forradalmian új gondolat és csak úgy tud megvalósulni, ha engedem, hogy létezzen az a részem, amelyik ezt csinálja és elismerem, hogy igenis csinálja, igenis nagyon sokszor rosszat feltételezek a körülöttem lévő férfiak viselkedésében. Félelemből. Amíg tagadom, hogy csinálom, addig befejezni sem fogom értelemszerűen.
Megközelítettem ezt az önismeret útján is. Mi van a félelmem mögött? Milyen gyerekkori sztorikat nézek? Mi a nagyobb kép? Milyen karmikus terheket cipelek? Milyen családi minták húzódnak ez mögött? Milyen transzgenerációs terhek lapulnak a felszín alatt? Mindre találtam valamilyen választ, már nagyon sok folyamatban gyúródtam és mind nagyon segített engem, mert nélkülük szerintem el sem jutottam volna ehhez a gondolat menethez, amit most leírtam. A mindennapi életben mégis az a megfogható, ha egy helyzetben ezekkel együtt nézek a másikra és ezek tudatában tudok korrigálni a valós helyzeteken. Mint az álladóan késő órával…
És még egy valami, ami nagyon megérintett. Nemrég hallottam egy férfi megosztását, aki azt mondta, hogy borzasztó érzés, amikor látja, hogy a nő, akit szeret lemerevedik az érintésétől vagy attól, hogy beléhatol. Rossznak érzi magát és azt, amit csinál. Először csak a nővel azonosultam, mert ismerem ezt a lemerevedést és tudom, hogy milyen szar így megijedve lenni, vagy nem kapcsolatban lenni a saját testével. Egyáltalán nem kellemes. Viszont ettől függetlenül valahogy nem csak értettem, hanem éreztem is azt, amit a férfi mondott. Ahhoz tudtam hasonlítani, amikor én néztem a merev arcokra a tükrös szobában. Értem, hogy szar, mert visszajelzés a viselkedésére, és most már látom azt is, hogy talán csak egy tükröződés, ugyanúgy mint a nő számára a közeledő férfi ….