Legutóbbi írásomban általánosságban írtam a családállításról. Legtöbben a családállítást csoportos formájában ismerik. Ebben az esetben az állító története a jelenlévő képviselők által elevenedik meg, akik mozognak a térben és sokszor közléseket is mondanak. Létezik viszont az állításnak egyéni formája is, amikor nincsenek jelen képviselők, hanem csak az állítást vezető és az állító, valamint a projektív tárgyak (kavicsok, papír lapok, kicsi tárgyak, ásványok, figurák…). Hatékonyságában a két forma teljesen egyenrangú. Az egyéni állítás online formájáról fogok ebben a cikkben írni.
Az online egyéni állításhoz ahogy már a nevéből is kiderül egy számítógépre van szükség és internet kapcsolatra. Ezen felül más nem kell, még projektív tárgyak sem, ugyanis a Google Draw felületén grafikai formákat használunk helyettük. Több ember fejezte már ki a szkepticizmusát ennek kapcsán, hogy “ez meg már hogyan lehet működőképes, ha sem emberek, ami még hagyján, de tárgyak sincsenek jelen?” Jelentem, a tudatunk BÁRMIT, de tényleg bármit képes “megszállni” és beleprojektálni a tartalmait. A kis piros figura pont ugyanannyira jól működő felület számára, mint egy képernyőn megjelenő piros kör. Abban lehetnek különbségek, hogy kinek mennyire van szüksége arra, hogy valamit megtapintson és a kezébe fogjon ahhoz, hogy kapcsolódni tudjon vele.
Az egyéni állítás a téma átbeszélésével kezdődik, ami közben kikristályosodnak a képviselők. Hogy kicsit lejjebb legyen csavarva a racionalitás meg a sematikus reakciók, az állítás fedetten kezdődik. Ez azt jelenti, hogy a kliens nem tudja, hogy kik azok, akik az állításba bekerülnek, és miután felhelyezte őket a lapra és mozgatja őket, illetve elmondja, hogy mit érez az egyes helyeken, nem tudja, hogy kiről vagy miről van szó. Az állítás vagy végig fedett marad, vagy menet közben az állítást vezető felfedi a képviselők kilétét, és úgy folytatódik tovább.
Számomra az egyéni állításnak az a legnagyobb hozzáadott értéke, hogy a kliens körbe tud nézni és minden szereplő szemén keresztül megfigyelni a helyzetet. Az is érdekes momentum, hogy az oldó mondatokat az állító nem csak hallja, hanem ki is mondja saját magának. Számomra ez nagyon erős élmény tud lenni, hogy minden sűrítve belül játszódik le a kliensben. Egyébként is ott játszódik le, a csoportos állításban is, de itt ez szembetűnőbb és egyértelműbb.
Kívülről annyi látszódhat, hogy egy sor forma ide-oda mozog egy fehér lapon, de közben a kliens belső világa mozog ezeken keresztül és rendeződik át egy új rend szerint. A formák csak segédeszközök, amik ezt láthatóvá teszik. Nem tartom a családállítást varázseszköznek, ami valamit kiold és az úgy is marad. Nagyon nagy szerepünk van abban, hogy mit csinálunk azzal, mi egy állításon történt. Ha továbbra is ugyanazt meséljük magunknak magunkról, mint az állítás előtt, akkor nagy valószínűséggel visszacsináljuk azt, ami ott történt, bármi is volt az.
A családi rendszerünk rajtunk keresztül (is) gyógyulni akar és egyensúlyba kerülni. Értékes láncszemek vagyunk abban, hogy változtassunk azon, ami a változni akar.
