Tegnap hallottam egy mesében egy sárkányról, aki az erdőben csapdákat készít a hős számára. Furfangos egy teremtmény, tökéletesen el tudja rejteni ezeket a csapdákat és elérni, hogy a hős mindenképpen belezuhanjon. És amikor ez megtörtént, nem azért örül a sárkány, hogy megérkezett a vacsorája, hanem azért, mert végre megszégyenítheti a hőst. Elmondja neki, hogy „Na látod! Mondtam én, hogy nem fog neked sikerülni. És most itt csücsülsz a csapdában és fogalmad sincs hogyan gyere ki! Képtelen vagy elérni a célodat, nem vagy hozzá elég, amit semmi sem bizonyít jobban annál, hogy beleestél a csapdába. Te kis senki.”
Na, ez a sárkány egésznapos tevékenysége. Csapdát készíteni, várni, hogy a hős belesétáljon, alaposan megszégyeníteni őt.
Igazi pokoljárás. Nem csoda, hogy a hős hosszú időn keresztül be se merte tenni a lábát az erdőbe.
Ha elkezdenék veled belemenni a te mesédbe, valószínűleg megtalálnád a saját, nagyon furfangos, és a frászt rádhozó szörnyeket a saját erdődben, ami elválaszt a vágyott céljaidtól.
Ha van kedved, írd meg a saját hősi mesédet, sok mindenre rá fog világítani. És ami fontos, vidd el a mesét egészen a megoldásig.
Az utóbbi napokban előkerült a változás témája az életemben. Hallgattam egy Teal Swan workshopot, amelyikben röviden a rákról is beszélt. Azt mondta, hogy a rák iszonyatosan erős felhívás a változásra, a ráknak gyakorlatilag az az üzenete, hogy „Változz, vagy meghalsz.”
Általában olyan témákban jön elő, amelyek hosszú időn keresztül fennállnak az életünkben, már mindenféle oldalról nyom minket, de csak nem adjuk be a derekünket, és akkor puff, lesújt ránk a ránk valamelyik szervünk által és kikényszeríti a döntést.
És vannak olyan esetei a ráknak, amik előtt teljesen értetlenül állok. Például a megvilásodott mester Ramana Maharsi is rákban halt meg, valamint Ken Wilber Áldás és álhatatosság c. könyve is szerelmének küzdelméről szól a rákkal. Maharsi megvilágosodott volt, Treya (Wilber szerelme) halála előtt úgyszintén. Vagy legalábbis ahhoz közeli állapotban. Akkor mégis milyen változásnak nem voltak hajlandóak beadni a derekukat? De ehhez kevés infóm van, csak meg akartam az idevonatkozó osztani a szorongó gondolataimat.
Nem tudom, miért írok most a rákról. Egyébént nem is erről akartam írni, amikor nekikezdtem ennek a bejegyzésnek.
Vissza a változáshoz.
Tudom magamról, hogy a nyomás hatására bekeményítem magamat. Nyomásnak ebben az esetben az elvárást, másik ember velem kapcsolatos reményét, akár pozitív elképzeléseit (ezt is szoktam elvárásnak érzékelni) nevezem. Sóbálvánnyá válok, mint Lót felesége a Bibliai történetben, és nem mozdulok. Amint a nyomás kilazul, természetesen változok.
Ha visszagondolok a hősre, akivel kezdtem a mai bejegyzést, és magamat képzelem a helyére, minél hangosabban hallom azt, hogy el kellene indulnom, annál inkább megkövülve állok. Az én hősömet az olyan mester tudata olvasztja ki ebből a megkukulásból, amelyik csak jelen van, és a számomra legpozitívabb kimenetelre összpontosít. Vagy azt is mondhatnám, hogy az isteni lényemet figyeli és ezzel a figyeléssel erősíti. Ebből az isteni szikrából már magamtól is el tudok indulni a számomra megfelelő irányba, ami lehet, hogy egyáltalán nem az az irány, amit korábban célként megneveztem.
Ez a mester adott esetben egy külső szereplő, de valójában bennem van.
Napokkal ezelőtt felfedeztem egy kislány részt bennem, aki teljesen az anyukája bűvöletében él. Mintha oda lenne tapadva hozzá, de közben ez a kapcsolódás kiszívja az élet utolsó szikráját is belőle. Megaszott, megszürkült, sötét testtel ül ott, nem hajlandó elengedni anyukát. Mögé álltam és rátettem a kezemet a mellkasára. Nem akartam, hogy eljöjjön onnan, hogy ne ragaszkodjon az anyukájához, hogy ne akarjon lassan meghalni ettől a ragaszkodástól. Nem téphetem ki őt onnan, ez nem megoldás. Csak vele akartam lenni, elfogadni, hogy ő ezt választja most, és közben figyelni az ő isteni lényére, az életre benne. Tudom, hogy a legenyhéb elvárás hatására is keményíti magát. Szóval csak maradni lehet vele, és figyelni az isteni lényét.
