Messziről látszott, hogy a helyzet egyenlőtlen. Az egyikük lent feküdt a napsütötte parton, a meleg homokban. Kristálytiszta víz nyaldosta a lábait és egy nagy szürke szikla árnyékolta a testét, hogy a nap ne égesse. Úgy tűnt, teljesen ellazult. A másik fent állt a sziklafal tetején, ahol sem bokor, sem fa nem adott neki árnyékot. A föld megrepedezett a szárazságtól és ugyanilyen szárazságot élt meg ő saját magában is. ‘Itt fogok étlen, szomjan halni, végkimerülésben.’ De bárhogy is szenvedett, nem hagyhatta el a helyét. Ő figyelte a horizontot, hogy időben figyelmeztesse a parton fekvőt, ha esetleg valaki közeledne. Nem akarta már többé őt szolgálni, úgy érezte, hogy túlságosan egyenlőtlen a helyzet. Egyedül kell vigyáznia mindkettőjükre, nem pihenhet meg, nem élvezheti a part nyugtató légkörét, csak a perzselő nap és száraz föld jutott neki. Nem igazságos ez így… mégis valami legbelül meggátolta őt, hogy változtasson a helyzeten. ‘Ha nem én, akkor mégis ki figyelné a horizontot? Nincs itt senki rajtunk kívül és ő biztosan nem veszi át ezt a szerepet. Nincs senki rajtam kívül aki figyelne.’
A Figyelő számára úgy tűnt, hogy a parton fekvő teljesen békében van, pedig nem ez volt a teljes igazság. Közelről megnézve látszott, hogy a lazán széttárt kezei csak egy álca, amivel saját magát próbálja megnyugtatni. Belül határtalan bizalmatlanság volt benne. Felküldte ugyan a Figyelőt a szikla tetejére, de ő maga is figyelt minden neszre, mert nem bízott meg abban, hogy a Figyelő tényleg jól teszi a dolgát. Nem bízott meg a tenger békéjében, a homok melegében. Az, hogy a Figyelő a szikla tetején állt egy picit könnyített a helyzeten, de nem oldotta meg. Úgy érezte senkiben sem bízhat meg saját magán kívül, végül mindig egyedül marad, mert a többiek csalódást okoznak neki.
Még egy időre a Figyelő a helyén maradt, de elérkezett egy pont, amikor már nem volt tovább. Választhatott, hogy vagy meghal a kimerüléstől, vagy lemászik ő is a tengerpartra. A homokban fekvő meglepődött, amikor meglátja őt. ‘Ki figyeli a horizontot, ha te itt vagy? Mindkettőnket bajba sodorsz!’ A sziklán figyelőt már nem tudták a szavai visszaküldeni a sziklára, már túl sok idő eltelt, túl sok ideig szolgálta őt megfelelő ellenérték nélkül. ‘Senki. Most mindkettőnknek figyelni kell.’ Válaszolt nyugodtan. Egy pillanatig egymás szemébe néztek. A Figyelőnek elkezdtek csurogni a könnyei, de már nem zavarta, hogy gyengének látja őt a Pihenő. Félt idejönni hozzá, félt attól, hogy csalódást fog neki okozni, amiért nem teljesítette a feladatát, félt attól, hogy így már a Pihenőnek nem lesz rá szüksége, mivel nem tudja hasznát venni. A Pihenő szemei keveset árultak el. Tényleg csalódott a másikban, beigazolódott a félelme, hogy senkire sem számíthat igazán. ‘Pihenni akarok én is.’ – szólalt meg a Figyelő. ‘Én is.‘ – válaszolt a Pihenő. Mindketten ugyanarra vágytak, hogy a megfeszített állapotuk ki tudjon lazulni legalább pár pillanatra. Egyikük sem akarta magára vállalni a figyelés terhét, egyikük sem akart vigyázni a másikra és feláldozni közben a saját jólétét, mindketten csak pihenni szerettek volna.
A közelben volt egy barlang, biztonságosnak tűnt így mindketten elindultak felé és a barlang biztonságában és hűségében végre mindketten megpihenhetnek. Senkinek sem kellet figyelni, a barlang figyelt helyettük, ugyanis itt nem találhatott rájuk senki. A földön fekvés és lazítás jó volt, de csak egy nagyon rövid ideig. Belül mindkettőjükben nyugtalanság volt és bűntudat, hogy valamit csinálniuk kellene és nem csak pihenni. Egy biztonságos bázist építeni vagy hajót, esetleg élelmet keresni. A part ezer lehetőséget kínált. Egyikük sem mozdult. Megjelent bennük egy félelem, hogy van valaki, akinek hatalmában áll kikergetni őket innen és nemsokára el is fog érkezni. Feszítő érzés volt az is, hogy egyikük sem élvezhette a partot. Mivel nem tudták megosztani a feladatokat, le kellet mondaniuk a jólétről és csak a barlang maradt a napsütötte part helyett.
Ekkor megjelent egy nő a parton. Bár a barlang rejtve volt a nő pontosan ismerte az utat és nem esett nehezére megtalálni mindkettőjüket. Dühös fúria ként rontott be a barlangba egy pálcával a kezében és végig vágta mindkettő testét. ‘Lusta kölykök! Rengeteg tennivaló van!’ A két gyerek felugrott a földről és hogy minél kevesebb ütés jusson nekik, kirohantak a barlangból. Tétován ácsorogtak a bejárat előtt, sóvárogva az egykor biztonságos helyért. Végignézték, ahogy a nő, aki imént kihajtotta őket, kényelmesen lefeküdt a földre. ‘Igazságtalan.’ – gondolták mindketten. Kis idő múlva rájöttek, hogy kettőjük összeadott akarata pont ugyanakkora mint a nőé. Ha összefognak és együtt mennek vissza a barlangba, a nő nem tud uralkodni felettük. Így is lett. Visszamennek, mindketten lefeküdtek ismét a földre és ennek a közös akaratnak a nő valóban nem tudott gátat szabni. Most már hárman feküdtek a földön. A gyerekek teljes nyugalomban voltak, hiszen a nő megengedte nekik, hogy pihenjenek.
Most a nőben jelent meg a nyugtalanság. ‘Nem szabadna csak így henyélni, valamit csinálni kellene.’ Tudta, hogy van valaki, aki fölötte áll, akinek hatalmában áll felülbírálni a rendet, ami pillanatnyilag beállt. Félt tőle. Kisvártatva meg is érkezett ez a személy. Egy férfi közeledett a barlang bejáratához, pálca volt a kezében. Megrökönyödve nézett végig a földön fekvő három személyen és egy ütést mért mindegyikre. ‘Lusta népség! Nincs semmi dolgotok?! Azonnal kotródjatok!’ A nő és a két gyerek azonnal felpattannak, a férfi szavának nem szabadott ellent mondani, ő felettük állt és hatalma volt új rendet teremteni. Tétován ácsorogtak a barlang bejárata előtt és nézték az egykor biztonságos helyet. Igazságtalanság. Miután a férfi kiküldte őket, ő maga kényelmesen a földre heveredett, a pálcáját a jobbján tartva. Néma pillantásokat vetettek egymásra, nem mertek megszólalni, hogy ne zavarják a férfi nyugalmát. Talán már el is aludt. Hosszú pillanatok teltek el így. Egyiküknek sem volt kedve csinálni semmit sem, nem volt inspiráció, nem volt hívás. A barlang hűs kövén szerettek volna feküdni. Egy idő után mindhármójukban megért egy felismerés. Közös akaratuk pont ugyanakkora, mint a férfi akarata. Ha összefognak, a férfi nem tud uralkodni rajtuk. Összehangolt léptekkel léptek be a barlangba, mintha a három test egy lett volna. Lefeküdtek a földre és a férfi nem szól semmit.
Négy test feküdt a barlang hideg kövén. Három test teljesen nyugodt volt, mert engedélyt kapott egy felettük álló személytől. Megkapták az áldást a pihenésre. A férfi teste nem mozdult, de belül nyugtalan volt. Pihent ugyan, de tudta, hogy ezt igazából nem szabadna. Valamit csinálni kellene, valahová menni kellene. Homályba veszett, hogy hol és mi lenne az, amit meg kellene tenni. Tudta, hogy létezik valaki, aki felette áll, akinek hatalmában van kikergetni őt a barlangból és minden idegszála arra figyelt, hogy nem hallja-e véletlenül a lépteit. Tudta, hogy az apja bármikor megjelenhet és véget vethet a pihenés időszakának.
Csoszogó léptek halk zaja törte meg a csendet. Egy öregember jelent meg a barlang bejáratában és az idős kora ellenére nagy elszántsággal emelte fel görbebotját a feje fölé és határozottan a barlang padlójára csapott. ‘Mit csináltok itt? Lusta népség! Hát így neveltelek téged? Ezt tanítottam?’ A férfi felugrott. Azonnal felmerült benne az idős férfi erős karjának emléke, amely váratlan pillanatokban sújtott le rá, hogy jobb embert faragjon belőle. Mind a négyen a barlang bejárata előtt ácsorogtak és végig nézték, ahogy az idős férfi kényelembe helyezi magát és lefekszik, hogy pihenjen. Igazságtalan. Ők is ott szerettek volna feküdni, de nem lehetett. Valamit csinálni kellett. Egymásra néztek lopott pillantásokkal, majd végig mérték a partot. Semmi nem hívta őket. Csak homályos képek merültek fel bennük arról, hogy mit kellene csinálni, mintha rég elfeledett emlékek lettek volna, amik annyira távoliak voltak, hogy elmosódtak a körvonalaik. Valamit csinálni kellene, teljesíteni a feladatot, valamit megalkotni, létrehozni, valamit elkezdeni vagy befejezni. Túlságosan távol volt a cél, nem éreztek elegendő erőt, hogy valaha elérjék. Olyan mintha mind a négyen arra vártak volna, hogy majd a Papó elmondja nekik mit csináljanak. Hiszen ő biztosan tudja, ő hajtotta ki őket a világba, hogy csináljanak valamit, ezek szerint ő tudja, hogy mit kell csinálni. De Papó pihent, nem tudták mit akarhatott tőlük. ‘Találjátok fel magatokat.’ Csengenek az utolsó szavai. Lehetetlen feladat volt. Minden elindított mozdulatuk csak rövid ideig élt, mert nem volt mi táplálja, beleveszett az ürességbe.
Egy idő után rájöttek, hogy négyük akarata kiegyensúlyozza Papó akaratát. Ha mind a négyen egy test egy lélek ként mennek vissza, Papó nem tud uralkodni felettük. Ez a cél volt az egyetlen tisztán látható pont a horizonton. Összehangolt mozdulattal léptek be a barlangba és mindegyikük lefeküdt a földre. Most már öt ember feküdt a földön. Egy fiú, egy lány, egy nő, egy férfi és egy öregember. Békesség volt a barlangban, amely az öregemberből indult ki. Ő volt az egyetlen, aki tudta, hogy nem áll felette senki sem, békében volt az őseivel, akik segítették őt. Nem számított váratlan léptekre, fájdalmas pálca ütésre, nem kémlelte a horizontot az ellenségre számítva. Tudta, hogy nyugodtan pihenhet, ha erre vágyik a lelke. Papó békessége átterjedt a többiekre is. Mindenki szabadon pihenhetett, a sorban már nem volt senki, aki ezt felül tudta volna bírálni.
Egy idő után Papó felült és beszélni kezdett.
‘Megvan az ideje a pihenésnek és megvan az ideje a cselekvésnek. Pihenésben születik a cselekvés, a cselekvésben születik a pihenés. Minden kezdet szent pillanat. Légy csendben és vedd észre azt a pillanatot, amikor megszületik benned a vágy a teremtésre. Ne azért mozdulj mert valaki elvárja tőled, vagy pálcával hajszol, ne bűntudatból cselekedj vagy megfelelésből. Várd ki a te pillanatodat, amikor belül felizzik benned egy szikra, és te elindulsz a nyomában. Ne csak a gyomrodnak adj táplálékot. Adj enni a szemednek azzal, hogy szép dolgokra nézel, tápláld a füleidet, hogy számodra szép hangokra figyelsz, hagyd hogy bőrödet kényeztesse a szél. Csak így fogsz tudni bőségből teremteni.’
Csend lett a barlangban. Papó mindenkihez odament egyenként és a homlokára tette a kezét. Érintése megnyugtató volt, miközben áldását adta. Nem volt elvárás, sem noszogatás, csak kíváncsi figyelés. A legkisebb gyerekben ébredt legelőször a szikra. Elméjében hirtelen egy hajó képe jelent meg, eszébe jutottak a fadarabok, amiket a parton látott heverni, a kavicsok, a zsineg, amit valaki eldobott, a falevelek. Hirtelen minden építésre alkalmas alapanyagként jelent meg előtte. A teste úgy felpattant a földről, mintha kilőtték volna. Izgalom és tettvágy uralkodott el rajta, teljesen tisztán látta, hogy mit szeretne csinálni és a cselekvés szikrája most már belső tűzként lobogott benne. Kisvártatva a kislány pattant fel a földről. Megjelentek benne a parton lévő bokrok, fák gyümölcsei, a virágok színei és az illatuk. Ő gyűjtögetni szeretett, kiszárítani a termést, megfőzni, felfedezni, megfigyelni a természetet és tanulni tőle. Teljesen természetesen égett benne a tápláló gondoskodás tüze.
A nő sokáig nem mozdult. Amint felizzott egy szikra benne, az ítélet nehéz terhe borította be és azonnal kioltotta. ‘Nem, ez nem elég jó tevékenység. Valami jobbat kellene kitalálnom. Nekem a családról kell gondoskodnom, főznöm kell.’
Papó megérezte a nő belső küzdelmét és odament hozzá. Hosszan ott tartotta a kezét a homlokán, hogy segítsen neki eloszlatni a terhek súlyát. ‘Mi van a sok KELL alatt? Mi van az elvárások alatt? A megfelelés alatt?’ A nő pontosan tudta, de szégyellte kimondani. Könnyek csurogtak le az arcán. Papó érintése engedélyt adott arra, hogy mélyebbre ásson és végre kimondja, hogy mi az ő vágya. ‘Én a szépséggel akarok foglalkozni. Én…. csak egyszerűen szép akarok lenni, ebben gyönyörködni és ezt megosztani a világgal.’
‘Akkor menj és tedd ezt.‘ – válaszolta Papó mosolyogva. A nő érezte, hogy nincs benne ítélet, hogy nem gondolja sekélyesnek a vágyát. Felszabadultan pattant fel a földről és önfeledt táncba kezdett a parton, gyönyörködve a világ és saját szépségében, széppé és fényessé varázsolva mindent, amerre elhaladt.
A férfinak is nehéz volt figyelni a szikrára. Néha fel-fel sejlett benne a fénye, aztán gyorsan kialudt. Benne is sok volt az elvárás, ítélet, megfelelni akarás. Hozzá is odament Papó és szembe ültek egymással, mindketten a másik jobb vállára helyezve a kezét.
‘Szeretnék méltó utódoddá válni, de félek, hogy nem leszek képes erre. Mi van, ha nem hallom meg a belső hívásomat, mi lesz, ha nem a helyes dolgot cselekeszem meg?’
‘Soha nem kértem, hogy a helyes dolgot cselekedd meg, csak azt kértem, hogy tanuld meg észrevenni azt a pillanatot, amikor valami meg akar születni általad.’
‘De mi van, ha erre sohasem leszek képes?’
‘Akkor is a fiam maradsz.’
‘Mi lesz, ha tévútra tévedek?’
‘A tévút is a célba vezet.’
A férfinak nem volt több kérdése. Mázsás tonnáktól szabadult meg a lelke, hogy apja áldását adta életére.
‘Merre szeretnél elindulni?’ – kérdezte Papó barátságosan, amikor látta, hogy a jégréteg a férfi szíve körül kezd olvadni és hogy már érezni lehet a szíve melegét.
‘Azt érzem, hogy építeni szeretnék, néha messze földekre utazni, magam mögött hagyni a családomat, hogy olyan tudást és tapasztalatokat hozzak haza onnan, amit itt nem találhatok meg. De félek magam mögött hagyni őket, azt érzem, hogy nekem kell gondoskodnom róluk.’
‘Bízz meg bennük, hogy gondoskodnak magukról. Minden erőforrásuk megvan ehhez. Addig légy velük, amíg a szíved nyugodtan velük tud lenni, aztán menj, ha menned kell, majd térj vissza.’
A férfi felállt és kisétált a barlangból. Úgy látta mindenki megtalálta a helyét, hol lázas tevékenységben, hol áldásos pihenésben, gyönyörködéssel töltötték az idejüket. Amikor ő eltávozott, hogy messzi földeken teljesítse a szolgálatot, Papó a családdal maradt és bár ereje jócskán megfogyatkozott, szellemi ereje őrködött a család felett, különösebb erőfeszítés nélkül. Annak idején őt is apja áldása kísérte, ő is megjárta a messzi földeket, épített, létrehozott, tanult, tapasztalt. Megtanulta egyensúlyban tartani az erejét, befogadni és kiáramoltatni a szeretet, bízni az életben, szabadon áramolni és bűntudat nélkül megélni a cselekvés előtti csendet.
A barlang előtt, a napsütötte parton életre kelt a kudarc félelme nélküli játékos Kísérletezés, a kényszer nélküli tápláló Gondoskodás, a szégyen nélküli áramló Szépség, a bizalmatlanság nélküli bátor Alkotás és a bőség indította békés Áldás.