Egészen a mai napig hihetetlen módon elítéltem magamban azt a részemet, amelyik a segítés kapcsán megéli a dominanciát. Persze ameddig ezt a részt elítéltem, nem tudtam ránézni. Lapult a sötétben, amitől én jólesően azt érezhettem, hogy nincs is. Na persze… Valamiért olyan érzésem van, hogy a két nappal ezelőtti posztom – Tánc a határon – nyitott meg bennem egy ajtót, amin ez a rész most kijött a fényre. Abban a posztban írtam a tiszteletről és a segítség nyújtás határairól és emlékeztettem magamat arra az élményre, amikor a tökéletes középpontból nyújtottam segítő kezet. Ez az attitűd szöges ellentétben áll azzal, amit magamban találtam.
Van egy rész, amelyik a segítség nyújtást alul- és felülrendeltségnek éli meg. Teljesen logikus. Ha én nyújtom a segítséget, akkor én vagyok valamivel „több” mint a másik, én segítem őt, tehát én vagyok bölcsebb, megdolgozottabb, nekem van nagyobb rálátásom a helyzetre, nekem van nagyobb megértésem, elfogadásom, nyitottságom és ehhez hasonlók. Egy terapeuta többek között azon ügyeskedik, hogy a klienst „rátanítsa” a nagyobb nyitottságra és elfogadásra magával szemben és ez a tanítás teljesen természetes módon történik, mivel a terapeuta a saját viselkedésével éri ezt el – elfogadó, nyitott, empatikus a klienssel szemben. Ha a terap nem akad ki azon, amit csinálok, akkor fokozatosan megtanulok én sem kiakadni rajta. Ha a terap hisz bennem, akkor fokozatosan én is megtanulok hinni magamban. Ilyen „egyszerű”. Tehát a terap előttem jár két lépéssel az elfogadásban. Ha nem járna ott, akkor én sem tudnék fejlődni. A versengésre ráállított elmének tehát teljesen egyértelmű a helyzet. Ha én kérek segítséget, akkor lépés előnyhöz juttatom a segítséget nyújtót, ha pedig fordítva van, akkor én vagyok előrébb. A dominancia játékra állított elmének pedig ez azt jelenti, hogy ha én vagyok a segítő és hozzám jön valaki, akkor én vagyok fent és ő lent, ha pedig én kérek segítséget, akkor a helyzet meg van fordítva és én kerülök „alulra”. És miért folyik a versengés és harc? Hát a jó öreg szeretetért, ami nem csak úgy a fán terem, hanem meg kell érte küzdeni.
Nagyon kemény dolog szembesülni azzal is, hogy a kliensnek való segítésben egyszerűen nem tudom átlépni a saját árnyékomat. Azt hittem, hogy elegendő empátiával és hittel meg tudom támogatni a másikat, de rájöttem, hogy ez a sötétben munkálkodó részem akkor is kifejti a hatását, ha éppen nem jut konkrétan szóhoz. Ha magammal szemben olyan elvárási kritériumokat állítok fel, amiket még én magam sem tudok megugrani – ebből jön a nem vagyok elég jó érzés – akkor az BIZTOS, hogy egyik kliensemről sem fogom elhinni, hogy ő majd biztos megugorja a sajátját! Mégis hogy? Van egy elképzelésem arról, hogy majd valamikor a jövőben, ha ez meg ez történik és ezt meg ezt elérem, akkor majd kijelentem magamról, hogy önálló, önellátó, önmegvalósító és boldog ember vagyok. Na de akkor ilyen alapon a klienseimtől is folyamatosan ezt fogom elvárni! Hogy majd ha a terápiában megdolgozta ezt meg ezt, meg kibékült az anyjával meg az apjával, meg beindította a vállalkozását, meg megkereste az első millióját akkor elértük a terápiával, amit akartunk. Na de ő azért jött terápiába, mert nem tudja megugrani a saját maga által felállított mércéket (ami leggyakrabban úgy néz ki, hogy valaki más állította fel őket) és ettől boldogtalan!!! Ha már most 32 éves koromban azt gondolom, hogy ennyi év alatt igazán elérhettem volna többet, akkor a klienst is egyfolytában falhoz fogom szorítani az idővel. De hát már fél éve jár terápiába, igazán fejlődhetne egy kicsit gyorsabb ütemben, nem élünk örökké! Megjelenik bennem a nyugtalanság, hogy biztos valamit rosszul csinálok, mert nem fejlődik elég gyorsan, hogy nem sikerül kioldanunk az elakadásait elég hatékonyan. Miért nem csinálja, amit megbeszéltünk? Miért nem mozdul? Adri, te miért nem csinálod, amit megbeszéltél magaddal?
Az a rengeteg minden, amit a terápiáról elolvastam úgy működött eddig, mint egy tökéletes szemellenző. Tudom én a terápiás hármast – hitelesség, empátia, feltétel nélküli elfogadás. Ez az alap. Tudom, hogy nem vezet eredményre tanácsot adni, sürgetni a fejlődést, elvárásokat támasztani, saját célokat kitűzni a terápiával kapcsolatban. A terápia egy folyamat, fejlődés, érés, nem holmi szakvizsga, amit teljesíteni kell. Szépen magamra pakoltam minden bölcsességet és komolyan el is hittem magamról, hogy alkalmazom őket, aztán arcon vágott az igazság, hogy semmi olyasmit nem tudok adni egyik kliensnek sem, amit magamnak nem vagyok képes megadni (és ezt a mondatot is már régen MEGÉRTETTEM, nem egy újdonság, de attól még nem láttam meg és nem fogadtam el a letagadott részeimet!) Ha magamat ostorral hajtom, akkor hiába vagyok a felszínen nagyon empatikus és elfogadó, a felszín alatt ott lesz az ostor a kezemben és használni is fogom.
És van még egy aspektusa annak, ha dominancia helyzetnek élem meg a segítést, mégpedig az, hogy eredményeket fogok elvárni – magammal és azzal szemben is, akinek a segítséget nyújtom, ugyanis a sikerélmény az, ami táplál a folyamatban.
Amíg valami a sötétben van, addig még azt sem lehet megállapítani hogy milyen szerzet és mit is akar valójában.A mai „felülkerekedni akaró segítő”- m fényre engedése után rájöttem, hogy mi az, ami ezt a részt életben tartja – az elismerésre való vágy. Mivel energetikailag igencsak „lyukas” ezért sok kívülről érkező energiára van szüksége és erre pont kapóra jön ez a fantázia, amelyikben én vagyok a „több”, ha én segítek. Ettől növekszem, gyarapodom. Még jobb, ha vannak eredmények is, ha látom, hogy a másik fél megkönnyebbült, aha-élménye van, előrébb lépett, fejlődött általam…. 
Ha a középpontomban állok, akkor erre nincs szükségem, akkor a segítő és segítséget nyújtó egyszerűen csak megélnek egy helyzetet, ami mindkettőjüknek segít, megtörténik, mert meg kell történnie és kész. Teljes egyenrangúság van és ez nem az egyenrangúság tudásából jön, hanem az egyenrangúság élményéből születik meg. Az élmény pedig úgy születik meg, hogy megjelenik a szeretet a rendszerben. Ez praktikus lépésben azt jelenti, hogy elfogadom, hogy van olyan részem, amelyik miközben én nagyon empatikus és elfogadó vagyok a klienssel, ő ott ücsörög mellettem és éhes arra az érzésre, hogy ő több, eredményeket akar elérni és alul- felülrendeltségnek éli meg a folyamatot. És amikor ezt hajlandó vagyok meglátni, akkor van hátra a neheze. Meg kell tudnom simítani saját magamat és azt mondani, hogy ez így teljesen rendben van. Értem az indokaidat….